Palotai Péter versei (online megjelenés)

Haltanulmány egy Polimer kazetta borítójára

Úsztunk.
Vagy csak sodort minket az algoritmus,
amit az iszapba írt valaki,
amikor a halaknak még volt neve.
Azt mondta egy nagyfejű, hogy sekély víz,
jól hangzott, mint egy középiskolás verscím.
Én csak a rádiót hallgattam.
A víz alól jött,
egy nyugati adó,
vagy az idő,
ahogy sercegve felejti el önmagát.
A többiek néztek.
Nézték a kétlábúakat, akik csónakban ültek,
öreg, lakkozott fadarabon, a Tiszáról hozták.
Az egyiknek sapka volt a fején,
nem úgy nézett ki, mint aki halat akar,
inkább olyan volt, aki zsigerből emlékezik valamire,
valamire, ami már nem is az övé.
Aztán előkerült a háló.
Egyikünknek volt egy apró,
piros folt a hasán,
az mondta, most jön az áttetsző halál.
Döftek.
Nem volt bennük gyűlölet.
Csak mozdulat,
mint amikor a villanyt leoltja valaki,
és nem is kérdezi, hogy olvastunk-e még.
Vagy ahogy egy régi írógépen
egy ujj lecsap,
és kész.
Visszavonhatatlan.
Azóta sem tudjuk, milyenek az emberek.
Lehet, ők se tudják.
Csak a mozdulatuk maradt meg.
Ahogy elengednek valamit,
amit sose fogtak meg igazán.

Cserbenhangyás

nyolcévesen guggolok.
hangyák száguldoznak
a téglajárda fúgasztrádáján.
van, hogy karamboloznak,
összeakasztják a csápjukat,
némelyik lehúzódik, meghal.

most már tudom:
a hangyabiztosítás nem térít,
nincs kártérítés a lárvákra,
sem rekonstrukciós csomag,
a hangyakollektíva
lárva-fázisú igazságtalanságban él.

a betonrepedésben kék tollkupak,
ott tanyázik a királynő,
és a szél, mintha egy újvárosi slambucot kavarna,
elviszi a feromonokat Debrecenig.
az egész járda egyszerre megindul,
sávot vált minden fekete pont.
valaki bekiabál:
– hangyák, forgalomirányítás? ez már a vég!

csak egy leszakadt csáp,
cipzárfog a fűcsomó alatt,
két irányból is záródik a gyász.
koppan, koppan,
már minden hangya tudja az ütemet.

akkor jön a nagypapám bottal,
és azt mondja: gyere be, fiam,
kész az ebéd,
mindjárt kezdődik a déli krónika.

galambleves van
és mákostészta, a kedvencem,
de nem eszem,
csak nézem a mákszemeket,
ahogy szétfutnak a tányér fehérjén,
mintha újra a járda repedéseiben mozognának,
és egyetlen vonalba húznák
az egész asztalt.

nagypapám kérdezi, miért nem eszel.
én nem mondom,
hogy a hangyaboly jut eszembe,
meg a műanyagbaba,
akit a testvéremmel
a kempingben felhúzunk
egy játékakasztófára.

faágakból vadnyugati cölöpvárost építünk,
szélfútta napolajszagban, sátorponyva alatt,
a napernyők nyikorgását hallgatva,
nézzük, hogyan fordul a szélben
a műanyag boka,
miközben az utolsó hangya
a feromonnyomot a halál felé követi.

amikor meglátják a szüleink,
csak annyit mondanak: gyorsan,
tüntessük el,
mit szólnak a lakókocsis nyugatnémetek
a világító papucsukkal.

a hangyák
egymásra néznek, egy pillanatra szinkronban.
a papír szélén végighúzom a tollat,
csak próbaképp,
és a vonalból vércsík lesz
egy elütött hangyán.

nagypapám megáll, visszafordul,
a város ránk hajtja betonredőit,
összecipzározza magát,
mint gyermekkorom hangyabolya.

a botja koppan
háromszor.

egy hangya lép ki a repedésből,
mögötte már jön a forgalom.