Herbert Fruzsina: A követő (online megjelenés)

A pohár aljáról ellökik magukat a buborékok, és kipukkadnak a pezsgő felszínén. Mintha megkönnyebbülnének, állapítja meg Helga, akár egy palack nélküli búvár, aki hosszú percek után jut újra levegőhöz. Helga barackvirág színű körmeit a pohár oldalának kocogtatja. Alattuk lassan kúsznak a felhők. Ha a képernyőre nem lenne kiírva, hogy a repülő hétszáz kilométer per órás sebességgel halad, Helga azt hihetné, egyhelyben lebegnek. Vonaton, vagy kabrióban az eltűnő kilométereknek ereje van, súlya és oldalszele, repülőn viszont nem érezni őket, csak a tompa fáradtságot, ami a konzervdobozból kilépve az ember fejére ereszkedik. A légiutaskísérő finoman Helga vállához ér, would you like some more, kérdezi szinte suttogva, amitől Helga háta libabőrös lesz. Ez kellemes libabőr, ezt szokta érezni, amikor a fodrász behúzza a balayage melírt. Yes, please, mondja Helga, és az utaskísérőre mosolyog. Az egy jéggel töltött ládából elővesz egy apró pezsgősüveget, kipattintja a dugót és Helga poharát félig megtölti. Az üveget a maradék korty pezsgővel az asztalkára teszi. A napfény megcsillan a pezsgősüveg oldalán, Helga megborzong, úgy érzi, ezt a pillanatot Emmának is át kellene élnie. Előveszi a telefonját és lefotózza a felhők hátterében a poharat, bumerángot csinál a feltörő, majd újra a pohár aljára szálló buborékokból. Betaggeli, @qatarairlines és ráírja, hogy Qatar, you never disappoint. Felsóhajt, megigazítja a selyemblúzát, begombol egy gombot, megnézi magát a telefon kamerájában, újra kigombolja. Mintha több hely kellene a mellkasának, mióta Emma egyre közömbösebb. Tanácsadója szerint haladnia kellene a korral, mutatnia kellene magából valami szerethetőt, néhány gödröcskét a fenekén, egy-egy sebhelyet, egy kis szarkalábat, vagy ha más nem, legalább egy összenőtt szemöldököt. Helga újra előveszi a telefont, a kamerába néz, jobbra húzza a száját, mintha attól jobban látná az arca bal felét. Az ajka vastag és puha, csak halvány szájfényt tett rá, bőre feszes és ránctalan. Még egy felesleges pihe sincs a szája körül. Lemondóan hátra simítja a haját, és a pezsgőspohár mellé teszi a telefont. Kijelzőjén felvillan egy értesítő, mire rögtön újra felkapja. Azt reméli a sztorijára érkeznek az első reakciók, de nem, csak egy automatikus értesítő. Talán szívesen gondolnál vissza ezekre a pillanatokra, írja az Iphone-ja, és feldob néhány képet. Éppen egy éve készültek, Helga akkor utazott először első osztályon. Előtte a repülőtársaság honlapján 360-fokban körbenézett a kabinban, feltérképezte, milyen a first class, nem akart gyakorlatlannak tűnni. Azóta ez már a sokadik útja, szponzora elégedett volt a nézettséggel, amit Helga generált. Elégedett volt, sóhajt újra Helga, de most már nem az. Tanácsadójának igaza van, a hibák tesznek egyedivé, a tökéletesség már senkit nem érdekel. A leghasznosabb követő nem csak csodál, a nézettségnek az a legjobb, ha az imádatba enyhe undor vegyül. A közömbösség a legnagyobb ellenséged, hallja Helga tanácsadója hangját, és az utolsó korty pezsgőt is a poharába tölti. Kihajtja a lábtartót, már első tapintásra megtalálja a gombját, csak az utastársakat nem tudja még mindig megszokni. Gazdag arab családok, ingatlanmágnások és brókerek, a gazdagok gazdagabbjai, de nem a leggazdagabbak, hanem azok, akiknek még nem telik privátjetre. Helga feje fölött megszólal a hangszóró. Halk sípolás után a stewardess azt suttogja a kedves utasok feje felett, hogy a repülő hamarosan megkezdi a leszállást. A motor berregése felerősödik, Helga barackszínű körmeit a karfába mélyeszti, és igyekszik ellazítani az arcizmait. Miközben a repülő közeledik a földhöz Helga fejében színes grafikonok járnak, azok az egyre rövidülő oszlopok, amik a napról napra csökkenő érdeklődésre emlékeztetik. Csak akkor enged ujjaiban a szorítás, mikor végre a repülő oldalához csatolják az üveghernyót. Ahogy végigmegy a terminálokhoz vezető folyosón, tompa fáradtságot érez. Vakítja a sok lámpa, hunyorogva néz a feje fölött csüngő táblára. Késik az ubudi csatlakozás. Maga mellett tolja mindeniránybaguruló bőröndjét, kávé után néz. A Starbucks logóját keresi a kivilágított üzletek között. Pumkin spiced latte után sóvárog, mert az a legjobb az észrevétlenül elsuhant kilométerek okozta fejfájásra. A váróterem közepén hat fekete masszázsszék dől egymásnak, az három egyik, három a másik irányba néz. Mellettük egy vékony, nejlonharisnyás, műselyemkendős alkalmazott, akinek a nyaka más színű, mint az arca. Talán a sál miatt nem vitte fel dekoltázsáig az alapozót. Helga, aki egyébként tudatosan kerüli a reptéri árusok tekintetét, a kelleténél egy másodperccel lassabban halad át a masszázsszékek alkotta pihenőszigeten. Ez az idő éppen elég ahhoz, hogy meglássák benne a lehetséges ügyfelet. Az alkalmazott rámosolyog, és közelíteni kezd, nem tolakodóan, hanem inkább úgy, mintha Helga háta mögé, valaki máshoz tartana. Mikor elég közel ér hozzá, előhúz egy Ipad-et, megnyit rajta egy virtuális prospektust, és Helga kezébe nyomja. Megkínálhatom egy kávéval? Kérdezi. Helga tudja, hogy mennie kellene, és mikor észreveszi, hogy beleegyezően biccent, átfut rajta a kétségbeesés. Máris hozom, mondja a műselymet viselő hölgy. Addig is figyelmébe ajánlom a mai ajánlatunkat. Tizenötperces hát- és fenékmasszázs harminc euróért, és hogy a lélek se legyen üresjáraton, a masszáshoz intenzív pszichoterápiát adunk ajándékba. Foglaljon helyet, mondja hölgy, és Helga kezébe nyomja a forró papírpoharat. Akkor mehet? Kérdezi, miközben ujját egy gomb fölé tartja. Helga önkéntelen mosolyát igennek veszi. Megnyomja a gombot, mire felemelkedik a székhez tartozó lábtartó és besétál egy őszhajú nő, kezében kinyitható hokedlivel. Helgával szemben leül, hajszínéhez képest a bőre fiatalnak tűnik, alakja nem vékony, de nem is kövér, félhold alakú szemüveget visel. Az arcvonásai olyanok, mintha egy fiatal arcra öregség filtert tettek volna. Helgának ismerősnek tűnik, talán valamelyik divatlánc reklámjából, amelyik idősödő modellekkel akarja magára hívni a figyelmet. Kezében megrezdül a mobil, a pezsgőspoharas sztorira érkeznek a reakciók, úgy tűnik Emmának tetszik a bumeráng. A pszichológus barátságosan néz, de nem mosolyog. A hosszas anamnézist megspórolandó egy szemüveget tesz Helga arcára, úgy néz ki, mint egy búvárszemüveg. Elkéri Helga email címét, aláirat vele egy húszoldalas dokumentumot, és eltűnik. A papírpohárból pont elfogy az utolsó korty kávé is, mire visszaér. Are you ready? Kérdezi, és röviden elmosolyodik. Fehér fogsora miatt Helgában felmerül, hogy talán mégis inkább fogkrém reklámból ismerős neki. Whenever you are. A pszichológus átveti egyik lábát a másikon, és a térdére könyököl, miközben elindítja a digitális hipnózist. Helga szemeivel követi az ide-oda mozgó pontocskát. Először Emma jut eszébe. A reptéren ül, mint most, és Emma ül mellette, de az is lehet, hogy egy előszobában vannak, nem tudja pontosan. Keskeny padon ülnek, ő Emmának háttal, mégis látja Emma kezében a kinyitható hajkefét, és érzi, ahogy Emma a haját birizgálja, egyforma copfokba rendezi a tincseket. Várnak, de nem tudja mire, előttük egy ajtó, a kilincse réz színű, talán mégsem reptéren vannak, egy nappali kilincse lehet. Mellettük, a kisasztalon egy parafa földgömb és egy tál, tele gombostűvel. A copfok elkészülnek, Helga Emmához fordul, de egy kislány ül mögötte, Emma az, úgy hétéves lehet. Hová akarsz menni legközelebb? Kérdezi, mire Helga összerezzen, a gyereknek felnőtt hangja van. Emma nem várja meg a választ, hanem ráfúj a földgömbre, az ferdén pörögni kezd a tengelye körül. Hosszú ideig pörög, aztán Emma a tetejére teszi a mutatóujját, pont az Északi sarkra, a pörgés lelassul, és Helga felé nyújtja a gombostűkkel teli tálat, mintha süteménnyel kínálná. Helga nem mozdul. Emma erre beletúr a gombostűhalmazba, nem óvatos, mégsem szúrja meg egyik sem. Egyet kivesz, és Helga tenyerébe teszi. Helga találomra a földgömbbe szúrja, a Csendes-óceán közepébe talál. A parafaföldgömb feljajdul és Helga most egy orvosi váróban találja magát, az iskolaorvos ül vele szemben, éppen a vállából húzza ki az injekcióstűt. Helga a horgolt táskájára néz, de nem veszi magához, nem akar hazamenni. Na mi lesz, Helgácska? – kérdezi az iskolaorvos, és átadja neki a táskát. Helga elindul, mire hazaér, már este van, anyja a kopott műbőrfotelben ül, a fotel fejrészét horgolt terítő védi, a szobában nem ég a villany, csak a tévé villog. Minden rendben, Helgácska? – kérdezi az anyja, miközben megkezdi a következő sort a horgolásban. Mindig épp egy sor végén tart, vagy a következő sor elején, éjszaka is ott ül, nem bírja abbahagyni. Ha Helga mindenből ötöst kap, akkor majd abbahagyja, szokta mondani, és ilyenkor Helga megigazítja blúzán a gallért és igyekszik mindenből ötöst kapni. Igen, minden okés, hallja Helga a saját hangját, vékonyabb, mint a mostani, anyja viszont erre már nem mond semmit. Helga a lépcső felé fordul, teste emlékszik erre a mozdulatra, ahogy arra is, hogy a szobájához vezető lépcsőig pontosan hármat kell lépnie. Helga siet, de minél gyorsabban lépked, annál hosszabb a lépcső, és egyre szaporodnak a lépcsőfokok. Már szinte szalad, mikor fémszag csapja meg az orrát, megtorpan, szétnéz. Most vonaton van, az ablakban gyorsan suhannak a hársfák és a jegenyék. Vállán fonott táska, nem az a horgolt, amit a magassarkús lányok elől rejtegetett az érettségin. A következő megálló Balatonfenyves, Helga napszemüvege az orrára csúszik, körmén géllak, haja festett. Helga automatikusan a táskájába nyúl, kihúzza belőle a mobilt, meglepődik, hogy milyen életlen a kép a kijelzőn. Megnyitja az Instát, az utolsó posztjáról a hét évvel ezelőtti Helga mosolyog rá. Saturdays be like… áll a poszt alatt, a telefon csipog, a like-ok egyre szaporodnak. Igen, ez az a nap, sóhajt fel Helga, és a nagylábujjától a homlokáig olyan érzés járja át, mint aki húzóra megivott egy pumkin spiced lattét extra cukorsziruppal. Ez az íz karrierje kezdetének íze. Tudja most mi jön, egy hétvége Villányban, naplemente, sajttál, fehérbor, a körmökön mandulavirág színű géllak. Azt követő héten Bibione, aztán Amszterdam, London, Párizs, úgymond a kötelezők. Minél több helyre megy, annál inkább szaporodnak a követők és záporoznak a like-ok. Ekkor kezdi a tipikus követőjét, Emmát is megismerni. Emma huszonnyolc éves, fővárosi lakos, érdekli a divat, a szépségápolás és az utazás. Be yourself, everyone else is already taken. Vallja Emma, aki a jelenben él, de mosolyogva tekint a jövőbe. Emmának ápolt haja van, selymes bőre és hosszú körmei. Hetente kétszer fut, háromszor jógázik, ebédszünetben pedig, ha éppen nem Helga profilját nézi Instagramon, akkor meditál, vagy olaszul tanul. Legalábbis a saját Instagram profilja szerint. Helga eleinte teljes hétvégéket tölt európai metropoliszokban, aztán rájön, hogy ennyi idő egy helyen nem az a luxus, amit Emma megengedne neki. Reggeltől estig a légitársaságok ajánlatait figyeli. Ahogy megérkezik egy repülőtérre, már meg is veszi a következő repjegyet. Emma imádja Helgát, habzsolja a pezsgőspoharas posztjait, falja az „így pakolj tíz kiló alatt Izlandtól Zanzibárig” és hasonló reeljeit. Helga pedig imádja Emmát, a felhőket és a Miles and More programot. Never let anyone define you. Follow your dreams! Vallja Helga, vallja Emma. A vonat zökken, a digitális szemüveg elsötétül, véget ér a hipnózis. Helga szájában a matcha kesernyés ízével ébred, és ahogy eltűnik mellőle a régi Emma, tüdeje furcsán összeszorul, mintha valahol nagyon mélyen lenne, mélyen a víz alatt.

Homlokára csúsztatja a búvárszemüveget. A pszichológus még mindig ugyanabban a pozícióban ül, digitális ceruzáját mutató és gyűrűs ujja között ritmusosan billegeti. Lássukcsak, mondja, megkeresi a GooglePsychoAnalytics mappában a Helga H_03042024 című pdf-et, és kétszer ráklikkel. Helga a megnyitott oldal mellett piciben látja a következő oldalak előnézetét, színes ábrákkal és rövid listákkal vannak tele. A pszichológus éppen csak beszédre nyitja a száját, de Helga máris úgy érzi, mintha a személyiségét felboncolták volna. Egzisztenciális magány, kényszeres létmaximalizáció, konzum-bulimia kérdőjellel – sorolja pislogás nélkül a pszichológus – illetve magasélethez köthető tériszony. Az sem elképzelhetetlen, hogy a fokozott utazási vágy egyfajta posztkommunista transzgenerációs trauma tünete, talán Helga felmenői több évtizedes bezártságát űberkompenzálná tudat alatt? Összességében Helga személyiségéről elmondható, folytatja a pszichológus, hogy olyan, mint egy vékonyfalú kristálygömb egy billegő asztallapon. Helgát megüti az analízis pontossága, és már éppen kérdezné, hogy akkor mit tehet, hogyan kerülheti el, hogy a csempére esve ezer darabra törjön? A kristálygömb falát erősítse, vagy inkább javíttassa meg a billegő asztallapot? Viszont még mielőtt megszólalhatna, a pszichológus a következő oldalra lapoz. What can I do for myself? Olvassa hangosan a corporate designhoz illő színű és formájú feliratot. A nő most mélyen Helga szemébe néz, és olyan hangon, mintha kivételes kedvezményt kínálna Helgának, megszólal. Well, a konkrét tanácsadás pszichológusok között persze vitatott dolog, és mint analitikus, nem is igazán lenne az ő jogköre. De mindketten tudjuk, hogy nem azért van itt, hogy üres kézzel távozzon, úgyhogy mégis megenged magának néhány javaslatot. Kezdjük a legegyszerűbbekkel, low hanging fruits, mondja, és egy képzeletbeli almába harap. Készen állsz? A digitális ceruza hegyét egy nyilacskához érinti, mire a felsorolás első mondata, mintha eddig hasát behúzva várt volna az oldal szélén, a képernyő közepére kúszik. Első pont. Believe in yourself. Második pont. Be unique. Harmadik pont. Be you. Ezután megjelenik egy hatalmas szívecske és a képernyő feketére vált. Az már nem fér bele az időbe, hogy a pszichológus elmagyarázza, melyik pont alatt mit ért, de megígéri, hogyha Helga feliratkozik a masszázsszék Newsletterére, elküldi emailben a részletes javaslatait. Helga elköszön, és az üres papírpoharat a legközelebbi szemetesbe dobja. Hogy friss levegőhöz jusson, megkeresi a dohányosoknak kijelölt kis szabadteret, és leül a rácsos betonpadra. Előveszi a mobilját, és újra elolvassa a pszichológus javaslatait. Forgatja a szájában a szavakat, mintha karamellás cukorkát szopogatna. Azt reméli mire elolvad, talán megérti mit jelentenek. I believe in myself, suttogja magában, és megpróbálja kizárni a külvilágot, minden erejével igyekszik ellazítani az arcizmait.

Körülötte szél támad, felkapja a földről a csokipapírokat, a cigarettacsikkeket, megpörgeti a kiürült kávéspoharakat a betonon. A szájakból kiáradó füstöt az orrlyukakba tömi, vékony porréteggel vonja be a bőröndöket. Összeborzolja Helga haját, a szájfényébe ragad, meglöki mindeniránybaguruló bőröndjét. Helga előveszi az Iphone-ját, megnézi magát a kamerában, először automatikusan a sminkjét ellenőrzi, aztán jobban megnézi az orrát, az állát, a szemöldökét, keres valamit, ami tökéletlen, ami egyedi, egyedien tökéletlen, vagy legalább azzá lehetne tenni, ha az ember egy kicsit rásegít. Bőre matt, száján már nem is látszik a szájfény, de még így is rózsaszín. Arca a sötét háttérben a szokásosnál világosabb, Helga csak most veszi észre, hogy beesteledett. Feláll, a váró ajtaja automatikusan kinyílik előtte, bent nagyon világos van, az üzletek fénye visszaverődik a csempén. Egy pillanatra a fénytől teljesen elvakul, és keresni kezdi a napszemüvegét, de mire megtalálja táskájában a tokot, szemei már hozzászoktak a váróterem lámpáihoz. Helga szétnéz, a táblát keresi, hátha kiírták melyik gate-hez kell mennie, mikor meglát hátulról egy alakot, egy ápolt hajú lányét, aki még bő kabátjában is vékony, és fehér sportcipőt visel. Ismerős érzése lesz, olyan, mint amikor egy posztjára különösen sok szívecske érkezik. Hiába tudja, hogy a nézettség számít, neki mégis csak a szívecskéktől lesz ilyen érzése. Ismerős a hajszín, ismerős a derék és a csípő viszonya, a ruganyos bőr a hosszú ujjakon. Még Emma illatát is megérzi, olyan, mint a hársfának. Helga elindul felé, egyre gyorsabban megy, már csak néhány méter van közöttük, pár bőröndnyi tér, egy karnyújtásnyi csempe, amikor közéjük sétál egy lánycsoport. Belőlük is hársfaillat árad, nevetgélnek. Egyik kezükben mobil, másikkal pedig mindeniránybaguruló bőröndjüket tolják maguk előtt. Emma eltűnik közöttük.

Helga a saját nevét hallja, távolról szól, egy pillanatra azt hiszi Emma az, az ő hangját is így képzelte, a hang puha, de mégis határozott, nem suttog, nem kérdez, nem kér, hanem lágyan utasít. Ennek a hangnak bármit elhisz, és ha hatásszünetet tart, máris nyugtalanul várja a folytatást. Helga újra meghallja a nevét, most hangosabban, mint az előbb, a hang fentről szól, a bemondóból a feje fölött, last call. Aki nem ér oda rögtön, az már itt marad.