Prax Levente: A templom lovagja (online megjelenés)

A nitrátfilm az egyik legrosszabb adathordozó, amit az emberiség történetében feltaláltak: instabil és rendkívül gyúlékony, aminek oka, hogy a lőgyapothoz hasonlóan alapvető összetevője a cellulóz-nitrát. Ha egyszer lángra kap (és nagyon könnyen lángra kap), nincs a világon semmi, ami elolthatná. Még ha az oxigént is megvonják tőle, az sem segít semmit, mert a tűz folyamán saját maga is megtermel annyit, hogy tovább lángolhasson. Nem ritkák a filmtörténetben a nitrátfilm-tüzek okozta tömegkatasztrófák. Ha pedig nem a megfelelő, igen szűk tartományt felölelő körülmények között tárolják, lassan spontán elbomlik, és a végén a filmtekercsből csak egy halomnyi világosbarna por marad. Mégis, erre a megbízhatatlan és gyilkos alapanyagra forgatták a világ filmtermésének döntő hányadát az ötvenes évek elejéig, amikortól végre kezdték felváltani az acetát alapú, sokkal stabilabb hordozók. Mindez mögött pedig csak egyetlen ok állt: a pénz. A nitrátfilm olcsó volt.

Hosszú távon mindennek jóvátehetetlen következményei lettek. A világ némafilmtermésének 80-90 %-a megsemmisült. A veszteségnek pedig csak egy része, hogy a filmek elégtek vagy elbomlottak – a gyártócégek nem voltak tekintettel az általuk forgatott művekbe befektetett erőfeszítésre, Isten ments, művészi értékre. A tekercseket újrahasznosították a fotoemulzióban található ezüst visszanyerése miatt; a megmaradt üres, átlátszó szalagokat pedig eladták, kidobták, megsemmisítették. Ingmar Bergman említette, már nem is tudom, a Laterna Magicá-ban vagy a Képekben, hogy gyerekkorában a kimustrált szalagokat felszabdalva a szatócsboltban árulták. Előszeretettel vásárolta őket, aztán, ha még volt rajtuk, lekapargatta az emulziót, és a megmaradt hordozóra rajzolgatott animációkat, amiket aztán a házi vetítőgépével vetített le. Egy megjegyzés erejéig sem tért ki arra, mit hordozhattak korábban, milyen örökre elveszett művészi értékeket. Noha rosszabb dolgok is történhettek a szalagokkal, mint hogy Bergman kezébe kerültek – készíthettek belőlük fogkefét vagy cipőpertlit is.

A fenti tényekkel a legtöbben nincsenek tisztában, csak akik komolyabban foglalkoznak filmtörténettel, vagy éppen gyűjtők. Már jó ideje mind a két minőségben működöm, amolyan amatőr magányos farkasként. Nem tanultam ezt hivatásszerűen, csak szépen lassan belesodródtam. Amit korábban csináltam, és amiről beszélni sem akarok, puszta időpocsékolás volt ahhoz a kiteljesedéshez képest, amiben most élek. Fő elfoglaltságom az eltűnt filmek előkerítése és megmentése, az ügy ugyanis, a lehangoló statisztikák ellenére nem reménytelen. Sok tekercs lappang, szanaszét szóródva a világban, rendszeresen kerülnek napvilágra elveszettnek hitt alkotások. A legtöbb esetben ugyan a felbukkanó kópiák nem teljesek, de így is többet jelentenek a semminél. Csak hogy két, viszonylag friss magyar példát említsek, ott az a korai Kertész Mihály film, A tolonc, ami 100 éven át kallódott – Jászai Mari a két filmszerepe közül az egyiket ebben játszotta el. Vagy a Munkászubbony című mozi, ami a legutóbbi nagy fogás volt, bár ha eszembe jut, hogy csak 1918-ban több mint száz film készült az országban, amik közül szinte semmi nincs meg, hát nagyon szomorú leszek. Mi maradt meg utánuk? A legjobb esetben néhány standfotó, forgatókönyv, rosszabb esetben szinopszisok, újságcikkek, a legrosszabb esetben csak címek. Lehetséges, hogy nagy művészek egész életműve végezte cipőpertliként, akikről soha nem is hallottunk? Magánvélemény, de úgy gondolom, hogy megeshet. Ezért kutatom fáradhatatlanul az archívumokat, bújom a korabeli sajtót, gyűjtök össze minden információmorzsát, ami akár a legkisebb mértékben érdekes lehet – mert megeshet, hogy éppen én bukkanok rá egy ilyen alkotóra.

Nem pusztán a nagy, országosan forgalmazott napilapokról, folyóiratokról, sajtótermékekről beszélek, hanem szó szerint mindenről, az olyasmikről is, amit levéltári vagy könyvtáros körökben kisnyomtatványnak neveznek: plakátok, szórólapok, hirdetmények, egyszóval bármiről, ami érdekesnek tűnhet. A magyar filmgyártás egyik központja 1918-ig Kolozsváron működött. Sok időt töltöttem a városban, túrtam az archívumokat, a vásárokat, a bolhapiacokat, a lomtalanításokat, hátha előkerül valami, ami elkerülte az előttem kutakodók figyelmét. Akadt is pár kisebb fogásom, de nem kevés idő telt el, mire rábukkantam arra a nyomra, ami megvillantotta előttem a nagy felfedezés lehetőségét.

Egy lomtalanításon történt, egy pincét rámoltak ki, mikor a munkások egy nagy halom egyéb filmes relikvia mellett találtak néhány rozsdás, jelöletlen filmtartó dobozt. Amint tudomást szereztem róla, nyomban jutányos áron felvásároltam az egész kollekciót, és a szállásomra szállíttattam, ahol nekiláttam a leletek osztályozásának. Sok plakát és újság volt a gyűjteményben, de minden rendszer nélkül, elég slampos alak lehetett, aki annak idején ezeket felhalmozta. A nagy részük 1910 és 1950 közül származott, áradt belőlük a nyirkos penészszag. Kelletlenül lapozgattam, mikor egyszerre egy szerény külsejű stencil akadt a kezembe. A következő állt rajta:

A TEMPLOM LOVAGJA

Újszerű balladai rémdráma!
Rendezte: Bogányi Jenő

Premier:
1918. október 27.
Este 11 óra
Sétatéri Mulató

Gondolkodóba estem. A szakirodalomban sehol nem írtak erről a filmről. Bogányi Jenő nevű rendezőről még annyira sem. Vajon mi lehet ez? A bemutató helyszíne is szokatlan volt. Valami amatőr, avantgard kísérlet talán? Mindenesetre a cím távoli összefüggéseket pendített meg bennem. Nem templomos lovag… A templom lovagja. Miféle templomé vagy egyházé?

Ezek után estem neki a reménytelenül rozsdás dobozoknak. A nedvesség annyira tönkretette őket, hogy a kinyitásuk lehetetlen feladatnak látszott. Végül feszítővasat kellett igénybe vennem. Az első doboz nagy porfelhőt eresztve adta meg magát. Csípős ecetszag kezdett terjengeni, a bomló nitrát aromája. Egy rövidke tekercs maradványai hevertek előttem, már szinte teljesen tönkrement: a szalag merev és töredezett volt, menetei egymáshoz tapadtak, alig lehetett szétfejteni őket; egyszóval a porrá omlás küszöbén áll. A doboz tetejének belsejére egy papírszeletet ragasztottak: A TEMPLOM LOVAGJA – ennyi állt rajta.

Nyilvánvaló volt, hogy a film vetíthetetlen, hogy minden további bolygatás további károkat okoz benne. Persze mindenre van megoldás, csak pénz kérdése az egész. Rendelkezem a megfelelő professzionális felszereléssel, ami nem volt olcsó, viszont sok felesleges körtől kímélem meg magam vele. Senkire sem vagyok rászorulva a kutatáshoz. Hogy honnan jutottam hozzá? A Kickstarteren és a többi hasonló profilú oldalon bármire elő lehet teremteni a pénzt, ha elég ügyes marketingdumával tálalják az elképzelést. Nekem egy Woverine F2D Titan Film Scanner-re volt szükségem, hát gyűjtést indítottam, és sikerrel jártam. (Bárki követheti a példámat, ha valami költséges hobbija van, vagy segélyre van szüksége, vagy meg nem értett feltaláló, művész, vagy csak úgy érzi, hogy megérdemli.) Ha pedig egyszer már megvolt a szkenner, megpályáztam pár ösztöndíjat is (itt szorgalmasnak és elszántnak kellett lenni), és akadt, amit elnyertem. Így lehetővé vált, hogy pár évig szabadon foglalkozhassak a némafilmek mentésével. Ha valami jelentősre bukkanok, annak persze közgyűjteményben a helye, gyarapítom vele a nemzeti kultúrkincset, tehát hasznot hajtok az államnak. De nehogy bárki azt higgye, hogy pusztán ennyi az inspiráció a kutatásom mögött. Ez szintén csak marketingduma. Az én küldetéstudatom mélyebben gyökeredzik. Valahogy a következőképpen tudnám megfogalmazni: minden frissen előkerült némafilm, még a legvacakabb is, ablak a múltra. Persze megrendezett ablak, afféle dioráma, de így is betekintést enged egy olyan világba, amellyel már nincs élő kapcsolata a jelennek. Egy ilyen filmet látni borzongató, sőt, kísérteties érzés. Minden más csak sallang.

Kolozsváron nem tudtam kideríteni, mit tartalmaz a szalag, úgyhogy feladtam magamnak az egész leletet, a papírokat és a dobozokat a budapesti címemre. Ez bizonyos mértékig veszélyes lépés volt – a dekompozíciónak azon a fokán, amelyet a filmtekercs mutatott, már különös mértékben hajlamos az öngyulladásra, de most mit mondjak? Kockázat nélkül nincs győzelem. És igazam lett, mert probléma nélkül megérkezett minden, három nappal azután, hogy magam is hazatértem. Ekkor lementem a laborba, kivettem a tekercset a dobozból, és nekiláttam a restaurálásnak. A lehetséges mértékig kiszárítottam a filmet, aztán nekiláttam, hogy legöngyöljem a magról. A szalag erősen zsugorodott volt, alaposan megküzdöttem vele, de sikerrel jártam. A szokásos vegyszeres eljárás után új dobra tekertem, és belehelyeztem a HD-szkennerbe. Így végül egy összesen egy perc tizennyolc másodperc hosszú játékidejű képsort nyertem; alig vártam, hogy végignézzem.

A töredék mindössze két beállítást tartalmazott: az erősen kifakult, sárgásbarna képeken egy fehér ló ügetett az éjszakában, szűk ív mentén, körbe-körbe, úgy, hogy szemlátomást nem kötötték ki. Mindez valami egészen lehetetlen beállításból látszott, fentről, olyan 45 fokos szögből filmezve. A második beállítás ugyanennek a lónak a feje volt, közeliben, szinte mozdulatlanul, és a háttérben kivehetetlen árnyak suhantak el. Leesett az állam. Hová rögzítették azt az átkozott kamerát? Ugye, ez technikai kérdés, de micsoda távlatokat nyithat meg egy technikai kérdés! 1918-ból egy ilyen felvétel egyedülálló. Tudtam, hogy minimum formai szempontból jelentős munkára bukkantam.

De ez az alig valamivel több, mint egy perces jelenet még éppen csak hogy több volt a semminél, így kettőzött erővel vetettem magam a kutatásba, hogy minél többet kiderítsek Bogányi Jenőről. Hamarosan találtam egy utalást, hogy a filmet 1918 késő őszén zárt körben Budapesten is levetítették egyszer, mielőtt a rendező a forradalmak felfordulásában elhagyta volna az országot, és Angliába ment, a hóna alatt feltehetően a film egy kópiájával. Így aztán én is odautaztam. Először a British Film Institution könyvtárába mentem, de nem sok reményt fűztem hozzájuk. Nem tartom őket valami haj, de nagyra. 1967 óta képtelenek előkeríteni a London after Midnight egy példányát, mikor a neten keringő információk szerint a film biztos, hogy megvan, és nem is egy helyen? Szánalmas, én mondom. Nem lepett meg, hogy nem találtam náluk semmi érdekeset, így egy szinttel feljebb hágtam, a British Librarybe, és itt egy bizonyos Utterson hagyatékából előkerült néhány érdekes dokumentum. Nevezett Uttersonnal dolgozott Bogányi pár évig, és a filmterjesztés sajátos módozatát dolgozták ki. Valahonnan szereztek egy kopírgépet, és jó pár másolatot lehúztak A templom lovagjáról, amikkel aztán különféle vásárokon léptek fel. Több levelet is váltottak egymással: az elsőben a rendező leírta a film cselekményét, ami a következő volt: egy fiatal lány idegei felmondják a szolgálatot a modern városi élet terhei alatt, ezért, nyugalmat keresve vidékre menekül. A közeli erdőben, egy romos szentélyben él a templom lovagja, aki tökéletes harmóniába került a természettel, és bárkivel szembeszáll, aki ezt kétségbe vonja, viszont mindig szívesen segít az elveszetten bolyongó lelkeknek. Így találkozik a lánnyal: igaz szerelem szövődik közöttük, és elhatározzák, hogy együtt fogják terjeszteni az emberek között a lovag vízióját. Körútra indulnak az országban, szenvedélyesen prédikálnak, de aztán kitör a háború. A városok és a falvak elnéptelenednek, végül már teljesen egyedül kóborolnak. Egy elhagyott házban egy csecsemőt találnak: ezzel ér véget a film.

Utterson nyitott szellem lehetett, hogy elfogadóan viszonyult ehhez a maga korában teljesen szokatlan panteista lázálomhoz, de emellett gyakorlatias is: tisztában volt azzal, hogy egy ilyen film hagyományos moziforgalmazása esélytelen. Már az is csodaszámba ment, hogy elkészülhetett. A vásározás szükségmegoldás volt, ez a közeg azonban idővel egyre inkább sértette Bogányi művészi önérzetét, és 1922-ben kilépett a vállalkozásból. Az utolsó levelében így írt: „OIyan emberekhez akarom eljuttatni a kultúrát, akik a születésüktől nélkülözik azt, akiknek semmi közük nem volt hozzá soha, akiknek még csak lehetőségük és igényük sem adódott rá, hogy valaha találkozzanak vele. Mégis éreznek valami megfoghatatlan sóvárgást, ami túlmutat a jelenlegi életükön, és értékelik, ha valami olyasmi tárul eléjük, ami maradandó nyomot hagy bennük. Hol vannak ezek az emberek? Kik azok, akik az ismeretlenbe vágynak? A tengerészek. Ráböktem a térképre, és Déli-Georgiát találtam el. Egész jó kiindulópontnak tűnik.”

Déli-Georgiánál kevés elhagyatottabb és sivárabb hely van a Földön. Gyakorlatilag az Antarktisz kapuja – a nyári szezonban a turisták egy része ide is elhajózik, mielőtt tovább indulna a kontinens felé. Most egy kicsit meg is cáfoltam magam – hiszen mégis vannak látogatók. De a sziget még főszezonban is nyomasztó hely, általában borzalmas időjárással; azon kívül pedig hatványozottan az. A látogatók döntő többsége a hajdani bálnavadász feldolgozóközpontba, Grytvikenbe érkezik, ebbe a kísértetvároskába, ami 1961 óta lakatlan, de az angol állam nem feledkezett meg róla, a templomot felújították és egy múzeumot is berendeztek. (Emögött persze biztos, hogy legalább részben a falklandi háború tanulságai állnak: az Egyesült Királyság komolyan veszi magát, jelen van, elejét véve bármilyen dél-amerikai próbálkozásnak.) Elképzelni is nehéz számomra, milyen lehet itt dolgozni télen; de az intézmény állandó munkatársakkal működik.

Emlékszem, mikor először olvastam Grytvikenről, David Attenborough valamelyik könyvében. Ő a hatvanas évek elején járt itt, és elejtett egy megjegyzést a hajdani mozi padlóján szanaszét heverő filmekről. Hogy mi lett ezeknek a sorsa, arról nem írt. Hozzá pedig mégsem fordulhattam személyesen! Túl kicsi vagyok én ahhoz. Az évek során néha mégis eszembe jutott, vajon mit tartalmazhattak ezek a tekercsek, és hová kerültek. Hát most megtudhattam végre.

Mindenekelőtt elvégeztem a házi feladatot a neten. A sziget bálnavadász-állomásain (Husvik, Stromness, Ocean Harbour) több mozi is működött a XX. század folyamán, de miután a telepeket elhagyták, egytől-egyig elpusztultak, a legnagyobb, a leith harbour-i kivételével, de már az is félig romba dőlt. Mégis, a tény, hogy ebből az épületből maradt valami, ezt a mozit tette a legnagyobb reményemmé. Ám néhány további kattintás után szembesülnöm kellett vele, hogy Leith Harbour-be nem egyszerű legális úton eljutni: a pusztuló épületek miatt 2010-ben a terület egészét életveszélyessé nyilvánították, és a meglátogatásához külön engedélyt kellett szerezni.

Pontosan az ilyen kihívások éltetnek engem. Általában introvertált vagyok, láthatatlan, mintha jelen sem lennék, ha fogalmazhatok így, de pokolian szívós is tudok ám lenni, mint egy bulldog. Rajtam nem fog ki semmiféle hivatal. Szilárd elhatározásom volt, hogy kibrusztolom a hatósági hozzájárulást, és ha nem kapom meg, akkor anélkül is elmegyek Leith Harbourbe. Mindenesetre senki se mondja azt, hogy nem vagyok törvénytisztelő ember: így indulásom előtt felkerestem a Government of South Georgia & South Shetland Islands elnevezésű kormányzati gittegyletet. Meglepetésemre nem kellett túl sokat csapkodnom az asztalt: a saját felelősségemre bármire kiadták az engedélyt. A pecsétes papírokkal a zsebemben és mély megelégedéssel a lelkemben szálltam fel a santiagói gépre, ahonnan egyenesen repültem tovább a dél-chilei Punta Arenasba, számtalan antarktiszi expedíció kiindulópontjára.

Punta Arenasban egy helybeli illetőségű halászhajóra szálltam: végre úton voltam, egyenesen Déli-Georgia felé. Március végén jártunk, már régen elmúlt a turistaszezon. Amíg a Beagle-csatorna egyébként hírhedt vizein haladtunk, nem volt gond, de aztán kiértünk a nyílt dél-atlanti óceánra, és az időjárás megváltozott. Iszonyatos viharok csaptak le a bárkára, hatalmas hullámok táncoltattak minket – az idő nagy részében a kabinomban kushadtam, és a legszörnyűbb halálfélelem gyötört, amit csak el lehet képzelni – kivéve, mikor okádtam. Akkor semmire sem gondoltam. Csak néha tudtam felkapaszkodni a fedélzetre – az ólomszínű égből felváltva zuhogott az eső, havas eső és a hó. A kapitány kijelentette, hogy mindez semmi, ennél már sokkal rosszabbakat is átélt. Le mertem volna fogadni, hogy hazudik, de ezt mégsem mondhattam neki. Aztán eszembe jutott Shackleton Endurance-expedíciója, mikor ez a zseniális és minden határon túl kitartó férfiú négy emberével a miénknél még rosszabb évszakban, 1916 májusában két hét alatt az antarktiszi Elefánt-szigetről egy mentőcsónakban jutott el Déli-Georgiára, ami alighanem minden szorult helyzetből való menekülés non plus ultrája azóta is. A mi helyzetünk összehasonlíthatatlanul jobb volt, volt GPS-ünk, volt rádiónk, amin segítséget kérhettünk, ha netalán elkezdünk süllyedni – bár erősen kételkedtem benne, hogy a mentőcsapatok időben érkeztek volna, node mégis. Efféle dolgok jártak a fejemben, amikor éppen nem rettegtem és nem hánytam – nem pedig A templom lovagja.

Az csak akkor jutott újra eszembe, mikor a bárkánk végre besiklott a King Edward-öbölbe, és odasimult a móló mellé. A szárazföld árnyékában elült a vihar, sőt, kivételesen szép idő köszöntött, az ég kitisztult, a sziget belseje felől élénk főnszél fújt, ami jócskán tíz fok fölé lökte a hőmérsékletet. Az ilyesmi ritka lehet errefelé ebben az évszakban. A grytvikeni kikötő üres volt, két, félig a partra futtatott hajóroncsot láttam csak, amelyek nyilván már évtizedek óta dacoltak az enyészettel. Valamivel odébb egy harmadik is feltűnt, ennek minden vízvonal feletti része hiányzott. Szemben velem a bálnafeldolgozó romjai rozsdásodtak. Romok húzódtak beljebb is, az általános pusztulásból csak a templom és a múzeum épületei rikítottak ki, de azok legalább nagyon. Frissen felújítva, hófehérre festve és gondozva mintha az entrópia feletti győzelmet hirdették volna. Az utóbbi felé vettem az irányt.

Bent, az ajtó mögött egy unott képű alak várt: a szomszéd szobában valaki lendületesen kopácsolt a billentyűzeten. Benéztem: egy középkorú nő ült a gépnél, egy halom régi, megviselt papíros hevert előtte az asztalon. Az évszak előrehaladtára való tekintettel csak ők ketten tartózkodtak a múzeumban, de mint kiderült, hamarosan várható volt, hogy leváltják őket. A pasas kezet nyújtott. – Ray Pritchard – mutatkozott be. – Punta Arenasból már telefonáltak, hogy jön egy holdkóros, aki filmek után kutat. Mit is keres pontosan?

Beszámoltam neki A templom lovagjáról, Bonyhádi Jenő kalandos útjairól a Brit Birodalom eldugott szegleteibe, és Attenborough könyvének vonatkozó utalásáról. Pritchard megértően bólogatott. – Ez már valami – mondta. – Tudja, ide csak kutatók járnak, meg sznob turisták, akik le akarják húzni a bakancslistájukról az Antarktiszt, de ahhoz legalább a Hope-öbölben kéne partra szállniuk, az Esperanza állomásnál. Akkor elmondhatják, hogy jártak a kontinensen. Sokan csak a félsziget nyugati partján hajókáznak, de hát az semmi.

– Maga járt már az Esperanzán? – kérdeztem.

A pasas tekintete elborult.

– Inkább nem kockáztatom meg. Tudja, a falklandi háború miatt. Én itt kényes ponton dolgozom, és ki tudja, beengednek-e. Persze valószínűleg igen, de inkább nem kockáztatok. Mennyire tájékozódott rólunk, mielőtt idejött?

– Amennyire lehetett – feleltem óvatosan.

– Akkor biztosan tudja, hogy a mozit ledózerolták. A nyolcvanas évek elején még megvolt, ott állt a templom előtt. Ha felmegy, még ma is láthatók az alapjai. De egyébként nem maradt semmi belőle. A vetítőgépet kimentettük, itt áll a szomszéd szobában.

Mindezzel persze tisztában voltam. Pritchard a fejét csóválta. – És mégis eljött ideáig? – kérdezte. – Akkor nagyon bízik bennünk! Jöjjön utánam, megmutatom a gyűjteményünket.

Kivezetett az épületből, miközben végig magyarázott. – Egy csomó holmit elvittek a szigetről, a fenébe is, amiről maga beszél, az hatvan éve történt! Persze a mai napig érkeznek dolgok. Amit a kolléganő éppen leltárba vesz, azt még a nyáron hozta egy hajó Husvikból – északnyugat felé lendítette a karját. – Bemerészkedtek az épületbe, ahol az adminisztráció működött, és felmarkolták, amit hirtelenjében találtak. Történetesen egy nagy halom statisztikai kimutatást a harmincas években levadászott bálnákról. Sokáig nem mertek maradni, tudja, azok a házak bármelyik pillanatban összedőlhetnek. – Megcsóválta a fejét. – Hatalmas mészárlások voltak ám, egy állatvédő beleőrülne. Azok a fiúk komolyan vették a dolgukat… Hogy a filmekkel hogy állunk? Egy nagy halom cuccot áthordtunk a raktárba. Ott körülnézhet. Persze előtte a mozi húsz éven keresztül ázott be, de legyen szerencséje. Én nem értek a… micsodához?… filmrestauráláshoz, igen. Magyar film itt? Hát átkozottul furcsa lenne. De jut eszembe, ha már templom – a mi templomunkra kíváncsi? Nagyon nagy attrakció ám! Ha itt házasodna meg, azzal egész életében dicsekedhetne. Előfordult, hogy valakik csak ezért jöttek ide, hozták a násznépet, rendes lagzit rendeztek. Itt is vagyunk – megálltunk a raktár főbejárata előtt. A pasas előhalászott egy kulcsot, megforgatta a zárban és kitárta az ajtót. – Tessék!

Hatalmas hodály nyílt meg előttünk, telis-tele polcokkal, amelyek nagy részét szakadásig pakolták a legkülönfélébb holmikkal. Többségüket fel sem ismertem. Pritchard egy ajtóra mutatott, a terem hátuljában. – A moziból mentett dolgok ott vannak, átnézheti. Ha talál valamit, remélem, rendesen lepapírozta a műemlékvédelemmel, különben nem viheti el.

Miután biztosítottam, hogy minden engedéllyel rendelkezem, hátramentem a raktárba. Jó pár filmtartó doboz hevert itt egymásra polcolva. Arra gondoltam, megkérem idegenvezetőmet, hogy vigyük át a dobozokat a múzeumba, ott mégiscsak jobb körülmények között vizsgálhatom meg az anyagot, mint ebben a félhomályos helyiségben. Az járt a fejemben, talán szerencsém lesz, és mégsem kell beiktatnom a leith harbour-i kiruccanást.

Pritchard készségesnek mutatkozott, így már a továbbra is serényen kopácsoló kolléganő háta mögött nyitottam fel a dobozokat. A belsejükben semmilyen felirat nem utalt a pontos tartalmukra, ezért éjszakára kivettem egy szobát a múzeum által üzemeltetett vendégházban, és nekiláttam átvizsgálni a tekercseket. De rögtön láttam, hogy ezeknek a nagy része már biztonsági acetátfilm, javarészt az ötvenes évekből származnak, és nem is ritkák. Az egy-két nitrátkópia ugyancsak tucatterméknek bizonyult. Így hát mégis el kellett mennem a végső pontig.

Leith Harbour légvonalban nagyjából húsz kilométerre fekszik Grytvikentől, de a kanyargós és nehezen járható partvonal miatt ennél jóval többet kellett volna kutyagolni. Ezért vállaltam a kockázatot, és motorcsónakkal vágtam neki az útnak. A szép idő egyelőre kitartott. Úgy két óra alatt daráltam le a tengeren a távolságot, és végül minden különösebb bonyodalom nélkül partot értem. Elképesztő, bizarr rozsdatemető fogadott, jóval méretesebb, mint a grytvikeni, hiszen itt semmit nem bontottak le. Volt térképem, pontosan tudtam, hol keressem a mozi maradványait. Átvágtam a düledező épületek között, egyenesen a célom felé, de amit találtam, az minden előzetes balsejtelmemen túltett. A mozi háromnegyed része egyszerűen magába roskadt, csak a keleti oldala dacolt az idő múlásával. Nem érdekelt, mindenre elszántam magam. Elindultam a romok között a még álló falak felé: átbotorkáltam néhány leszakadt fém merevítő szerkezeten, és ott álltam egy ajtó előtt. Benyitottam: a gépész szobájába jutottam, innen vetítették a filmeket. A vetítőgép még ott állt a helyén. Hátul, az összedőlt polcok között újabb dobozokat vettem észre. „Most vagy soha!” villant át az agyamon: felkattintottam a zseblámpát, és munkához láttam.

A felső néhány doboz tartalma érdektelennek bizonyult. Kezdtem nagyon komolyan aggódni, hogy feleslegesen jöttem el idáig. Egyre kétségbeesettebben ástam mind mélyebbre, és akkor a kezembe akadt egy doboz: The Knight of the Church. Ennyi állt rajta. Kinyitottam: a dobozban egy teljes tekercsnyi, a körülményekhez képest meglepően jó állapotú nitrátfilm rejtőzött. Úgy látszik, ez a tartó különösen jól zárt, hogy a nyirkos, hideg éghajlaton sem talált utat a belsejébe a nedvesség. A számba vettem a lámpát, letekertem az első néhány métert, és amit láttam, meggyőzött, hogy megérte a fáradozás.

Egy darabig még kutakodtam a dobozok között, de nem találtam több érdekességet, így hát elhagytam a romot, és a dobozt a kabátom alá rejtve visszabaktattam a csónakhoz. A visszaút kissé göröngyösebbre sikerült: szakadni kezdett az eső, és a szél is feltámadt. Amennyire tudtam, a part mentén navigáltam, és már esteledett, mire visszaértem Grytvikenbe. A múzeumban nem aggódtak értem különösebben. – Nem fogunk maga után mentőexpedíciót küldeni – magyarázta Pritchard. – Minden felelősség a magáé, ott áll a papírján! – a kolléganő ott állt a háta mögött, sötéten nézett rám, és bólogatott. – Talált valamit?

Előhúztam a tekercset. – Van még ott más is – mondtam. – Nem ártana kipakolni azt a helyet, mielőtt végképp összedől. Hátha van a London éjfél utánból is egy példány.

– Az micsoda?

– A legkeresettebb elveszett angol némafilm.

Prithcard vállat vont.

– A mi intézetünk fő profilja a bálnavadászat. Ha senki nem jön ide, hogy előbányássza azokat a tekercseket, nem tudunk mit tenni. Én nem kockáztatom az életemet.

Megütögettem a dobozt.

– Meg tudnánk ezt nézni? Azt mondta, itt van a vetítőgép.

– Persze, tehetünk egy próbát…

Kihoztuk a gépet, és egy fehér falfelületre irányítottuk. Befűztem a tekercset, bekapcsoltam a vetítőt. Működött. Élesre állítottam a képet, leoltottuk a villanyt, és elindítottam a filmet.

Felvillant a cím: The Church of the Temple – aztán egy meztelen lány jelent meg falon, egy ágy mellett állt, tökéletesen közömbös arckifejezéssel. Nagyon szép volt. Belső felvétel volt, a bútorzat a tízes évek végének enteriőrjét tükrözte. Vágás: egy meztelen fiatalember, teljes alakban, az egyik karját bizonytalanul felemeli. Vágás a lányra: itt már csak az arca látszott. Vissza a fiúra: premier plán. Aztán külső felvétel következett: sötét, viharos éjjel, az erdő fái hajlonganak a szélben. A jelenet hirtelen megszakadt: új cím következett: Missy and Jim – és tanúi lehettünk, ahogy egy lepukkant szuterénben keményen meghágnak hátulról egy nem kevésbé lepusztult nőt. A tekercs ezen felül még két pornójelenetet tartalmazott, cseppet sem finomkodtak egyikben sem. Ahogy kifutott a film, felkattintottam a villanyt, és a muzeológusra pillantottam. Ő töprengve nézett vissza rám.

– Ezek közül melyiket kereste?

– A legelsőt – feleltem. – Nem vette észre az esztétikai különbséget?

– Dehogynem – mondta ő. – Azt hiszem, világos. Valaki kemény pornót hozott be, amihez hozzáragasztották a maga jelenetét. A bálnavadászok nem voltak kifinomult emberek, mindegy volt nekik, csak meztelenkedés legyen, igaz? Persze megeshet, hogy a mozigépész önmagának készítette ezt a kis összeállítást.

Ráhagytam. Nem lenne példa nélküli.

– Mindenesetre, ha csak ennyi van meg a filmből, az nem valami sok… – jegyezte meg Pritchard.

– Nem a mennyiségre utazom – mondtam. – És már ez is rámutat, milyen elképesztően merész volt Bogányi. Egy ilyen jelenetet leforgatni 1918-ban nem kevés kockázatot jelentett.

– Manapság is az – mélázott el Pritchard. – Az ember megcsinálja a jelenetet a szereplővel, akinek aztán eszébe jut, hogy őt tulajdonképpen szexuálisan zaklatták. Én nem vállalnám, hogy évtizedek után egyszer csak beperelnek. Talán ezért sem vagyok rendező.

– Az avantgardot egyébként sem értékelik túl sokan – mutattam rá.

Ebben maradtunk. Ha eddig voltak is kétségeim, hogy A templom lovagja esetleg mégis rendes moziforgalmazásba került valahol, azok eloszlottak. A meztelenkedés megfellebbezhetetlenül megsemmisítette a lehetőséget. A déli-georgiai munkám tulajdonképpen véget is ért, de még pár napot a szigeten töltöttem, amíg a halászhajó vissza nem tért, hogy felvegyen. Meglátogattam a templomot, és kimentem a temetőbe, Shackleton sírjához. Shackleton itt halt meg, Grytvikenben, a negyedik antarktiszi expedíciója kiindulópontján, infarktusban. A hatalmas obeliszk, ami a sírja fölött tornyosult, messze kirítt a temető egyhangúan fehér táblasorai közül, de ha van, aki megérdemelte, hát az ő. Egy ember, aki valósággal megtestesítette az igazi hős eszményképét, bár egyetlen vállalkozása sem sikerült. Mégis, olyan vezetői képességekkel rendelkezett, olyan elszántsággal, találékonysággal és merészséggel vágta ki magát a szorult helyzetekből, hogy csak felnézni lehet rá. És meghalt ő is, és erről eszembe jutott, hogy A templom lovagja valamennyi szereplője is halott már – a lány, a fiú, a ló, meg mindenki más is, aki előfordulhatott benne. És itt jött az a bizonyos borzongás, de ezúttal nem érintett valami kellemesen.

Zuhogó esőben hagytam el Déli-Georgiát, és tértem vissza Budapestre. Az újonnan felfedezett tekercset is beszkenneltem, és a ki tudja honnan eredő pornográf tartalmakról írtam egy rövid tanulmányt egy angol szakfolyóiratba. A kutyát nem érdekelte. Már volt valamivel több, mint két perc anyagom A templom lovagjából, de ennyivel természetesen nem elégedtem meg. Ismét Londonba utaztam, hátha kiderül még valami Bogányiról.

Kiterjesztettem a kutatás körét. Netes hirdetéseket adtam fel. Magánarchívumokat nyálaztam át. A leghalványabb nyomra is lecsaptam. Végül egy levelet találtam, amit a rendező Hong Kongból küldött – a hitelességéhez, és hogy az én Bogányim írta, kétség sem fért, mert szó esett benne a filmről. A művész ekkor matrózként dolgozott, és a hajóra is magával vitt egy kópiát. A levélhez mellékelt egy filmkockát, ami a főcímet ábrázolta: csodálatos, expresszionista ihletésű tájképbe rajzolódott a felirat – angolul. „A hit a művészet erejében minden nehézségen átsegít” – írta Bogányi. „Hongkong hatalmas város, a Kelet és Nyugat kultúrája sajátságosan keveredik benne. Biztos vagyok, hogy minden újdonságra nyitottak. Tervem, hogy keresményemből mozit bérlek, és ott rendezek vetítéseket.” A levelet a postabélyegző szerint Szingapúrból küldték, 1924. január 30-án. Bogányi ezúttal a Dr. Caligariból és Fritz Lang Der müde Todjából is vitt egy-egy kópiát. Fogalmam sem volt ezeknek az akkori jogállásáról (ma már mindkettő szabad préda), de baljós érzéseim támadtak, és úgy sejtettem, a vállalkozás nem üthetett ki jól. Ez pedig lehetséges kiindulópontot jelentett.

Hongkongba repültem hát, és bevettem magam a Központi Könyvtárba. Egy nyomot kerestem, ami a Bogányi vállalkozását szinte szükségszerűen lezáró botrányra mutatott. Végigböngésztem az 1924 tavaszán megjelent napisajtót, és sikerrel jártam: egy április közepén megjelent cikk részletesen taglalta a kikötői negyed egyik ócska mozijában kitört balhét, melynek során előállítottak egy Paul Bogányi nevezetű vállalkozót, aki a jogtulajdonosok engedélye nélkül vetítette Murnau és Wiese filmjét. A kópiákat elkobozták. Hogy A templom lovagjával mi történt, ebből nem derült ki, viszont egy másik híradás május elején a már említett moziban éppen Bogányi filmjének vetítése közben kitört tömegverekedésről számolt be. A szerző a magyar rendezőt afféle simlis alakként mutatta be, aki művészetnek álcázott pornográfiával (és ne felejtsük el, természetesen jogdíjsértéssel) próbált kétes jövedelemre szert tenni. A zűrzavarban sikerült meglépnie, és vízi úton távoznia a városból: a nyomozás folyik, a szélhámos ellen körözést adtak ki; az már nem derült ki, hogy csak helyben, vagy az egész Brit Birodalomra vonatkozóan. Az utóbbi lehetőség felettébb kényelmetlen lett volna Bogányi részére.

Mindenesetre volt egy címem, és egy percig sem haboztam. Taxival mentem a mozihoz: elég elhanyagolt környék volt, de vajon milyen lehetett közel száz éve… Filmszínháznak nyomát sem találtam: régi raktárépületek sorakoztak végig az út mentén. Nem mondom, hogy csalódtam, ennyi idő után mire számíthat az ember? Leith Harbour-ben szerencsém volt, mert az a hely időkapszulaként őrződött meg a múltból. De hátha itt is lenne keresnivalóm?

Az egykori mozi helyén elterülő raktár bejáratához léptem. Talán nem dózerolták el a hajdani épületet, talán csak átalakították, és maradt valami… Az ajtót zárva találtam. Erre az esetre is felkészültem: elővettem egy hajcsatot, betoltam a zárba, és addig matattam, míg egyszer csak halk kattanást hallottam. Lenyomtam a kilincset.

Az első benyomásom az volt, hogy sötét van. Már éppen nekiláttam volna, hogy megkeressem a villanykapcsolót, mikor valami koppant a fejemen, és a világ szikrazáporban olvadt valami még feketébb feketeségbe.

Fogalmam sem volt, meddig lehettem eszméletlen. Arra tértem magamhoz, hogy egy vödör vizet zúdítanak rám. Most már égett a villany. Egy székhez kötöztek, körülöttem néhány rosszarcú fiatalember álldogált, az egyik pisztolyt szegezett rám. Velem szemben egy középkorú pasas cigarettázott.

– Helló – mondta. – Ren Yongrui vagyok.

Talán azt várta, hogy a neve hallatán elsápadok, elfog a félelem, reszketni kezdek, de mivel sosem hallottam korábban, semmi ilyesmi nem történt.

Yongrui várt néhány másodpercet, aztán megkérdezte: – Tisztában van a magántulajdon megsértésének fogalmával?

Biztosítottam, hogy semmivel sem vagyok jobban tisztában a világon.

– Akkor mégis mi francnak tört be a raktáramba? – sötéten vizslatta az arcom. – Magyarázza meg nekem, és nagyon ajánlom, hogy jól magyarázza meg.

Mély levegőt vettem. Akik körülöttem álltak, cseppet sem tűntek filmszakértőnek. Ami azt illeti, még csak értelmiséginek sem. Most mégis őket kellett meggyőznöm a céljaim fontosságáról, ráadásul éreztem: ha nem járok sikerrel, akkor megeshet, hogy elbúcsúzhatok mindennemű kutatástól. Hát elmeséltem nekik mindent, az elejétől fogva a végéig, hogy mitől lenne fontos Bogányi és a filmje, hogy miért járok a nyomában. Yongrui közben végigszívta a cigarettáját, és a csikkről egy újabbra gyújtott rá. Aztán annak a csikkjéről egy harmadikra. Elhallgattam. Tűnődve méregette az arcomat.

– Mondja már – szólalt meg végül –, maga hülye?

Úgy éreztem, nem hatotta meg a kiselőadásom. Viszont megsértette az önérzetemet.

– Ezt kikérem magamnak!

– Akkor engem néz hülyének? – kérdezte Yongrui, és elnyomta a cigarettáját.

– Dehogyis, honnan veszi?

– Ennyi baromságot, mint amit összehordott, még életemben nem hallottam! Azt mondja, azért nyomta fel a raktáramat, mert valami fene tudja, milyen rendező fene tudja milyen filmjének a kópiáját keresi? Pont, itt nálam? Már bocsánat, ha kételkedem. És tudja mi történik, amikor kételkedem valamiben? – előhúzott az övéből egy pisztolyt; a rám meredő fegyverek száma hirtelen megduplázódott. – Bizonyosságot akarok! – üvöltött fel. – Na, gyerünk, elő a farbával, ki küldte, mit akar valójában?

Ekkor aztán csoda történt. Az egyik fiatalember odalépett hozzá, és kínaiul mondott neki valamit. Rövid eszmecsere vette kezdetét. Yongrui a fejét ingatta, végül ismét felém fordult.

– Lehet, hogy szerencséje van – mondta. – Li azt állítja, hogy az egyik helyiségben van pár filmdoboz. Érdekes. Most ellenőrizzük a dolgot. – A kezével intett a fiatalembernek, aki szó nélkül eltűnt. Yongrui szórakozottan lejjebb eresztette a fegyvert, de azért továbbra is rám célzott. Aztán a jóember megjelent négy dobozzal a kezébe. Letette a középkorú elé. Az elégedetlenül csóválta a fejét, és odavakkantott valamit. A fiatalember letérdelt, és kinyitotta a legfelső dobozt.

Egy tekercs film volt benne.

Yongruinak leesett az álla. – Hát az eszem megáll! – mondta.

– Megnézhetem? – kérdeztem.

– Nézze! – és intett a pisztollyal.

Letekertem pár métert a tekercsről, és a fény felé tartottam. Fogalmam sem volt, mit látok, de nitrátfilm volt.

Yongrui leeresztette a fegyverét.

– Ugye tudja, hogy most ütötte meg a jackpotot? – kérdezte.

– Nem tudom, nem biztos, hogy ez A templom lovagja…

– A francba azzal a rohadt lovaggal – legyintett Yongrui. – Mennyi esélye volt arra, hogy ezt itt megtaláljuk, he? Ha nincs itt, és Li nem szól, elhiheti, hogy az nagyon, nagyon kellemetlen következményekkel járt volna magára nézve.

– Elvihetem a filmeket? – kérdeztem.

– Vigye, ahová akarja, nem érdekel – vonta meg a vállát Yongrui. – Az én vállalkozásom más áruban utazik. Tudja – mutatott körbe –, feltesszük ezeket a konténereket a hajóra, elindítjuk Vancouverbe, visszafelé pedig jön a zseton. Tiszta ügy. Igaz, fiúk?

A többiek röhögtek. Úgy gondoltam, én is mosolyoghatok.

– Na, vigye a holmiját, és takarodjon innét! – mondta Yongrui. – Ha még egyszer meglátom a környéken, esetleg megint elbizonytalanodom, és akkor már nem lesz ilyen szerencsés. Mi nem jótékonysági szervezet vagyunk. Tűnjön el, mielőtt meggondolom magam. Gyerünk. Mars. Kifelé!

A dögnehéz dobozokat magam elé tartva kitipegtem a raktárból. Döngve vágódott be mögöttem az ajtó. Letettem a szerzeményeimet magam mellé, és hívtam egy taxit. Amíg vártam rá, folyamatosan kényelmetlen bizsergést éreztem a tarkómban – mintha egyenesen oda irányulna egy fegyver csöve. Alighanem tényleg képtelenül, valószínűtlenül nagy mázlim volt. Az épület már réges-régen nem moziként üzemelt, és hogy ezek a tekercsek itt maradtak, az mondhatni, hihetetlen. Ráadásul úgy sejtettem, ha nem találok rájuk, ez a Yongrui valami nagyon kellemetlen alkalmi programot szervezett volna nekem, aminek a végén talán én is Vancouverben találtam volna magam – csak éppen nem egy darabban. Mérhetetlen megkönnyebbülés volt, mikor végre felbukkant a kocsim.

A szállodámban aztán behatóbban is megvizsgáltam a tekercseket. Az egyiken felismertem a már látott meztelen lányt – ezúttal felöltözve. Letekertem vagy tíz métert, és egyértelművé vált, hogy az egész anyag A templom lovagjához tartozik, az öt felvonásos film teljes első tekercsét tartottam a kezemben.

A szoba forogni kezdett körülöttem, néhány pillanatig úgy éreztem, menten elájulok. Ez volt életem toronymagasan legnagyobb felfedezése, ráadásul kitűnő állapotban, messze-messze jobb kondícióban, mint a korábban előkerült töredékek. Egy percet sem haboztam. További feldolgozásra ezt a leletet is postáztam Budapestre, aztán magam is hazarepültem.

Miután beszkenneltem a tekercset, tizenkét percnyi folyamatos, tiszta játékidőt kaptam meg a filmből, és végre láthattam, Bogányi hogyan valósította meg a fentebb már leírt szinopszist. A film egy teljesen kihalt falu utcáinak totálképeivel kezdődött: a nézőpont mozdulatlanul állt a kertek, a fák és az épületek között. Sehol egy ember. Majd hirtelen váltással légifelvétel következett: a kamera bizonytalanul billegve és rázkódva magasan siklott egy város felett. A harmadik jelenetben felbukkant a már ismert lány: decens polgári szobabelsőben, ugyancsak zilált állapotban járkált fel és alá, majd kipillantott az ablakon: a távolban látszott a templom tornya. MISE – közölte az inzert. Az istentiszteletet két, az oltár előtt álló pap totálképe vezette be, ahogy elosztották egymás között a perselypénzt, aztán nyílt a kapu, és dőlni kezdtek befelé a hívők. A lány az első sorba ült. Továbbra is nyugtalanul tekintgetett körbe-körbe. ÁLDOZÁS! A lány a vigyorgó pap elé térdelt, elvette tőle a szentelt ostyát, felpillantott – és a kép egyszeriben negatívba váltott! A lányt mintha az ördög szállta volna meg, felpattant, őrjöngve ugrándozni kezdett, még lefogni sem tudták – kirohant a templomból, végig az utcákon, a kamera imbolyogva követte. A következő jelenetben a már korábban látott szobabelsőben feküdt, egy orvos a csuklóját fogta. Az inzert szinte leugrott a vászonról: VIDÉKRE!

Ezután a már ugyancsak ismert fiú tűnt fel, egy romos szentélyben, áhítatosan térdelve, a romos tető résein át vetült az arcára a fény. Ezzel futott ki a tekercs, nekem pedig szerencsém volt, hogy már az elejétől fogva ültem, mert ezt a sokkot állva aligha bírtam volna ki. A légifelvétel (talán sárkányrepülővel? Abban a korban?), a negatív képek, a következetes szimbolizmus… Mindez 1918-ban… És ez csak az első tizenkét perc… Percekig teljes sokkban voltam, te jó ég, honnan szedte mindezt Bogányi, hogyan merészelte…

Ezek után mérhetetlenül fontosnak éreztem, hogy a teljes film előkerüljön. Csak éppen úgy tűnt, végképp elvesztettem a rendező nyomát. A rendelkezésre álló forrásokat olyan mélységben kutattam át, hogy lehetetlennek tetszett új információkat fellelnem. Mivel azonban megvolt a film főcíme, és így a főszereplők neve (mellesleg teljesen ismeretlen nevek, Bogányi amatőrökkel dolgozott), azon kezdtem gondolkodni, talán élhetnek még olyanok Kolozsváron, aki rokonságban állhattak velük, ismerhették őket – optimális esetben magát a rendezőt is. Persze nem áltattam magam: ahányszor Erdélyen a XX. században átgyalogolt a történelem, enyhén szólva nem növelte az esélyeimet. Töretlen bizakodással és halvány reményekkel kezdtem célzott hirdetésekkel bombázni az online és offline teret. Pár hónap eredménytelenül telt el, de egy este megcsörrent a telefonom. Egy illető, akit itt nem nevezek meg, olvasta a felhívásomat, és valami valahonnan halványan derengett neki. Feltúrta a padlását, és az ott kallódó papírok között talált néhány levelet Bogányitól. Úgy tűnt, nem szakította meg teljesen a kapcsolatot a színészeivel, és még évekkel A templom lovagja elkészülte után is váltottak üzeneteket. Kérésemre a jelentkező beszkennelte a leveleket, és elküldte online.

Miután elolvastam őket, világossá vált, hogy Bogányi okult a korábbi kudarcaiból, és feladta a magányos próféta világboldogító szerepét. Megtette azt, ami már a legelső pillanatban is a leglogikusabb lépés lett volna tőle, és Párizsba ment, a modernista és avantgard törekvések egyik európai központjába. Egy 1925 májusában kelt levélből világosan kiderült, hogy felvette a kapcsolatot a szürrealistákkal. Nosza, ennek utána kellett járnom, ennek biztosan maradt valami nyoma! Átböngésztem néhány online tudományos adatbázist, és végül találtam is egy cikket, ami relevánsnak bizonyult a kutatásom szempontjából. Léo Bonnet „Az elfeledett magyar szál: adalékok a szürrealista fimművészet egyik homályos pontjához” című, frissen megjelent tanulmányából kiderült, hogy 1925. június 27-én a mozgalom tagjai előtt Bogányi levetítette a filmet. Egészen biztos, hogy André Bretonon kívül ott volt Louis Aragon, Paul Klee, Max Ernst, Man Ray, Antoine Artaud és Paul Éluard. Talán még Trista Tzara is jelen volt, és lehet, hogy Illyés Gyula is ott ólálkodott valahol, de ezt csak én teszem hozzá. Egyszóval a teljes eredeti vezérkar tiszteletét tette, akiknek a nagy részét később Breton ilyen-olyan idológiai megfontolásokból kivágta. De ez lényegtelen. A film nagy sikert aratott a jelenlévők körében, mint olyan alkotás, amely védjegyszerűen magán viselte a mozgalom céljait.

Breton azonban nem állta, hogy feltegyen két fontos kérdést. Mindenekelőtt érdekelte, hogy Bogányi valóban 1918-ban készítette-e a filmet. Az igenlő válaszból egyenesen következett a második kérdés: hogy azóta csinált-e valami mást is. Erre már alighanem nemnek kellett lennie a feleletnek, mert semmi nyoma nem volt annak, hogy újabb filmet próbált volna tető alá hozni. Csak a meglévővel házalt. Persze a filmművészet akkoriban sem volt olcsó mulatság, Breton ennek ellenére rámutatott a folytatás szükségességére, és arra bíztatta Bogányit, hogy vágjon bele egy új munkába. Pénzzel ugyan nem tudják támogatni, de a mozgalom teljes mellszélességgel kiáll mögötte. Ne felejtsük el: ez abban az időszakban történt, amikor a szürrealista film még nem létezett. René Clair ugyan már megcsinálta a Felvonásközt, amit 1924 decemberében mutattak be. Viszont még sehol sem volt A kagyló és a lelkész, ami csak 1928-ban látott napvilágot, és pláne sehol az 1929-ben megjelent úttörő Az andalúziai kutya, Bunueltől. Még Man Ray kísérletei is a jövő zenéi voltak. Röviden: Bogányi sokra vihette volna – de sajnos nem ez történt.

Léo Bonnet tanulmánya sok fáradozástól mentett meg: mint kiderült, igen komoly kutatásokat folytatott annak érdekében, hogy előkerítse A templom lovagja egy kópiáját – mindhiába. Sőt, még arra sem talált bizonyítékot, hogy bárhol máshol vetítették volna a filmet Párizsban. Bonnet még olyan, a kilencvenes éveiket taposó régi szürrealista nagyágyúkat is megkeresett, akik az ötvenes években csatlakoztak a mozgalomhoz, még ismerték Bretont, és így talán hallottak a filmről: Alejandro Jodorowskyt, Fernando Arrabalt és Desmond Morrist – de minden eredmény nélkül. Bogányi egyszerűen nyomtalanul eltűnt, és soha többet nem bukkant fel sehol a neve. A birtokomba került levelezés is megszakadt 1925-ben. Viszont a feltételezés, amire Bonnet utalt, miszerint a rendezőt magához vonzotta a párizsi élet sötét oldala, és egy túlságosan jól sikerült murin politoxikus sokk áldozata lett, számomra nagyon erőltetettnek tűnik. Ezt egyébként egy ismeretlen, valószínűleg közép-európai férfi holttestének boncolására alapozta, amit 1925. augusztus 2-án végeztek. A hullát egy igen rossz hírű mulató előtt találták, és soha nem sikerült azonosítani; viszont a korban ismert kábító- és ajzószerek páratlanul széles arzenálját mutatták ki benne. Nem is értem, Bonnet hogyan juthatott arra a következtetésre bizonyíték nélkül, hogy az ismeretlen narkós Bogányi volt; ez a fajta hozzáállás roppant messze állt a számomra róla kirajzolódó panteisztikus képtől, amit a filmje is képviselt, és amelyet a francia kutató persze nem ismerhetett. Mégis, amíg újabb adatok nem kerülnek elő, el kell fogadni, hogy Bogányiban ennyi volt: a műve egyszeri csoda maradt, mint a brazil Mário Peixoto filmje, a Limite 1931-ből, vagy a japán Teinosuke Kinugasa 1926-os alkotása, a The Page of Madness.

Így hát be kellett érnem az első felvonással, és a két töredék-jelenettel a film későbbi részéből. Ha nehezen is, de végül belenyugodtam, már így is sokkal messzebbre jutottam, mint azt valaha vártam volna, amikor egy nap újabb levél érkezett. Kolozsvárról írta egy bizonyos Körössy Lajos, aki értesült a kutatásomról, és azt állította, hogy szerepelt A templom lovagjában; mi több, a szereplését megörökítő filmrészlet a mai napig a birtokában van. Az ügyet, az 1918 óta eltelt időre való tekintettel rendkívül valószínűtlennek találtam: hát persze, a halhatatlan Drakula is erdélyi, mindenki tudja, de hogy a valóságban is létezzen, arra nem sokan vennének mérget. A levelet olyan régies, szálkás, szúrós betűkkel írták, csoda, hogy nem bökték át a papírt. Végül úgy döntöttem, egy próbát megér a dolog: Kolozsváron kezdődött az út, érjen hát ott is véget.

Újra elutaztam a városba. A megadott cím egy belvárosi lakásé volt: a névtábla (dr. Körössy Lajos) már egészen megkopott. Becsöngettem, és az ajtó kitárult. Egy valószínűtlenül sovány, szikár, magas vénember állt előttem.

– Jó napot! – kezdte. – Maga kereste A templom lovagját?

– Maga állította, hogy szerepelt benne? – kérdeztem vissza.

– Igen, szerepeltem benne – bólintott az öreg. – Jöjjön be.

Sarkon fordult, és én követtem. A konyhába mentünk. – Pálinkát kér? – mutatott fel egy üveget.

– Attól én rosszul leszek…

– Ha nem bánja, azért magamnak töltök.

Kimért egy stampedlit, felhajtotta, majd merőn, szinte kihívón rám meredt.

– Mondja csak. Maga szerint hány éves vagyok?

– Ha szerepelt A templom lovagjában, minimum 106-nak kell lennie…

– Pontosan! Annyi – szögezte le az öreg.

– Nem mondja!

Hihetetlennek tetszett a dolog. Körössy messze a legidősebb ember volt, akivel életemben találkoztam.

– Mutassak személyi igazolványt? – hunyorított.

– Nem kell, elhiszem…

– Kíváncsi a filmre?

– Természetesen! – Nyeltem egy nagyot. – A teljes kópia megvan?

– A fenéket – legyintett az öreg. – Csak az a jelenet, amiben én vagyok. Ezt is úgy kellett elkönyörögni Bogányitól. Tudja, azokban az időkben nem volt olyan egyszerű a sokszorosítás. Ezt is egy kölcsöngépen húzták le, a szüleim pénzén. Jöjjön, megmutatom!

Bementünk a nappaliba. A berendezés jellegzetes, hatvanas évekbeli szocialista enteriőr volt. Azonnal feltűnt az ősrégi képcsöves tévé, ami mellett az ugyancsak a múlt időket visszaidéző videómagnó porosodott.

– A lányom a 80. születésnapomra csináltatott egy másolatot videóra – magyarázta Körössy, miközben levett egy VHS-kazettát az egyik polcról. – Ezen van rajta.

– Az eredeti tekercs?…

– Az is megvan, ne aggódjon. De azt nem tudjuk lejátszani. Vetítőm nincs. Na idenézzen.

Lenyomta a PLAY gombot. A képernyőn statikus remegés futott át, aztán hirtelen romos belső totálképe jelent meg. A helyiség közepén, egy asztalon meztelen csecsemő feküdt: a következő totál már őt mutatta, felülről. Naturista lehetett ez a Bogányi, gondoltam, de az öreg a vállamra ütött.

– Látja? Ott vagyok. Az én vagyok – mondta.

Snitt következett. A templom lovagja és a lány látszott kistotálban, ahogy kifejezéstelen arccal néznek maguk elé. Aztán újra a csecsemő. Majd eltűnt a kép, és megjelent a felirat: VÉGE. Az egész nem tartott tovább egy percnél.

– Ennyi – közölte Körössy.

Mélyen magamba szálltam. Lám, mégis van híd a múlt és a jelen között, de milyen törékeny, és már nem tart ki sokáig. Ismét megcsapott a múlandóság érzete. Az ember, ahogy telik az idő, mindig csak veszít és veszít, soha nem nyer, míg végül semmije sem marad, és belőle magából sem marad semmi. Rohadt gondolat. Össze kellett szednem magam. Az öreghez fordultam.

– Bogányiról nem tud valami közelebbit?

– Anyám ismerte – felelte. – De nem beszélt róla sokat. Tudja, mi régi, nemesi család vagyunk. A XIII. századig vissza tudom vezetni a leszármazásunkat, de a dédapám, a nagyapám nem értettek a gazdálkodáshoz. A kártyához sem. Mikor én születtem, már csak öt hold földünk volt. Ennyiből nem lehetett rendesen megélni. Bogányi viszont fizetett a statisztálásért. Sok volt a tartozásunk, és anyánk úgy gondolta, miért ne? No, ezért kerültem bele a filmbe. Mikor aztán felnőttem, láttam, hogy a mezőgazdaságban nekem már terem babér, úgyhogy elmentem mérnöknek. Az különösen jól jött a II. világháború után, mert a kommunisták még azt az öt holdat is elvették. Azt mondták, kulákok vagyunk, hogy rohadjanak meg.

– Már megrohadtak – mutattam rá.

– Ja, megrohadtak. Jól tették – értett egyet Körössy. – Na mindegy. Hagyjuk ezt. Kemény idők voltak. De túléltem! Látja, százhat éves vagyok, egyedül élek, ellátom magam. Kell ennél több?

Mit lehetett erre mondani?

– Mi a titka?

– Nincs titok – mondta Körössy. – Szerencse van. Szeretné elvinni a filmet?

– Természetesen csak kölcsönbe – siettem megnyugtatni. – Készítek belőle egy ennél sokkal jobb minőségű szkennelést, aztán visszaadom – és természetesen kap egy másolatot erről is, és a többi előkerült anyagról szintén.

– Áll az alku – mondta Körössy.

És ennyi az egész. Kurt Vonnegutot idézve az élet értelmetlen, hacsak az ember nem talál valami célt magának, és ez a cél akkor is valami, ha szinte senki mást nem érdekel az adott személyen kívül. Ezt már én teszem hozzá. Tudom jól, milyen kevesen vannak, akik értékelik, amit csinálok, de csinálom, amíg én is egy letűnt kor része leszek, éppen csak ami felvétel marad rólam, az sokkal jobb minőségű adathordozókon lesz megörökítve, mint amivel Bogányi dolgozott. Előkotortam a múltból egy töredéket, egy kétségtelenül egyedülálló műalkotásét, egy zárványt, újabb diorámát nyitottam meg, mégha alig tudtam meg valamit az alkotóról, akinek az alakja örökre belemosódott valami félvilági homályba. Tettem valamit – és jobb napokon nekem ez elég.