Az eső függönyt húz a térre, eltakarja
a várost, a hidakat, a szobrokat, az összes
felismerhető arcot. Kapualjban állunk,
kéz a kézben, mint két múzeumi tárgy
a bezárás után, mikor a teremőr hazament.
Vízcseppek gyöngyöznek szőke hajadon,
orrodról a bőrödre gördülnek: egy
játék darabkái, amik rossz helyre kerültek.
Szemed egyik pillanatban barna,
majd zöld lesz, akár egy kétnyelvű szótár.
Cipőm orra tócsába merül, kilép,
merül, aztán megint, mintha egy régi
lemez akadna folyton ugyanabba a körbe.
Már nem tudni, hol a határ valóság
és másolat között – az álom
belekeveredik a reggeli kávéba.
Körülöttünk szoborrá dermed a tér,
az eső kopog, monoton ritmusa
őrült dzsesszdobosként játszik a város
kövein, háztetőkön, csatornafedeleken.
Behúzódsz hozzám, arcod nyakamba fúrod,
tested remeg, akár egy megkésett bocsánatkérés.
A kapualj szűkül, vagy mi tágulunk, nem tudni,
de lassan eggyé válunk a fallal, a csempékkel,
a vakolattal, ami leválik, és pizsamaként
beborít minket, puha és meleg lesz tőle a bőrünk.
Minek ellenállni, amikor minden csupa
átmenet, minden folyton valami másba olvad,
folyik, változik, mint az eső, ami egyszer csak
eláll, és mi zavarba jövünk a fénytől, ahogy
a szerelmesek, mikor felkapcsolják a villanyt.
Kollár Dávid szociológus, költő, művészetkritikus, 1993-ban született Budapesten. Jelenleg is a fővárosban él, a METU és a PPKE oktatója, a PTE – Alkalmazott Ontológia Kutatócsoport kutatója.
Apokrif Online 
Gyönyörűen megfestetted az eső által burkolt várost, a szerelem és az álom határmezsgyéjén. Az esőcseppek, mint apró gyémántok, a hajadon gyöngyöznek, és a tér szoborrá dermed körülöttetek. A kapualj szűkül, de talán ti tágultok, egybeolvadva a vakolattal és a csempékkel. Az átmenetek és változások mindig rejtik a varázst, ahogy az eső is eláll, és a fény megvilágítja a szerelmesek arcát. Köszönöm, hogy megosztottad ezt a gyönyörű pillanatot velem! 😊