Filotás Karina versei (online megjelenés)

Nagyanyám azt mondta, ő macska lesz, ha elmegy

Nagyanyám azt mondta,
ő macska lesz, ha elmegy.
Belenevettem a vasárnapi húsleves gőzébe,
de ő csak hallgatott mélyen.
Megkövültek arcán a kor lábnyomai.
Arrébb rakták azóta visszeres lábaikat
az évek.
Az udvar mint csatatér feküdt elém,
hogy ne tudjak máshova nézni, csak vissza.
Napégette körvonalaiban nyár, medence, locsolócső.
Mellém lépett a csend, körbevezetett a házon.
Hideg keze megkavargatta
a belém szorult sikításokat.
Szobáról szobára járt.
Kerestük a dobozokat,
amiket a bolhapiacra szántam.
A parkettába ivódott emlékképek
lábamba kapaszkodtak.
Megültek a cipőm orrán.
Ő az ablakban, leszakadt csipkefüggöny
mögül leste a falut, mint minden délután.
Észrevett,
szeme barnájában valami örök.
A kedvenc hintaszékébe huppant.
Bajuszára ült a por, ősz bundájával
takarózott a napfény.
A dobozokat otthagytam neki.
A megvetemedett ajtót
sarokra tártam, hogy beférjen.
Őrzője lett a nyugágynak,
fűbe rajzolt játszótérnek.
Az „eladó” tábla is lekerült.
Mire a macska elmegy,
nagyanya leszek.

Egymás szemében

Levegőtlen szobába szorultunk.
Üres paplantakarás küld el álmodni.
A virágmintás nylon otthonka nyakáig merek csak rád nézni.
Ki nem mondott dolgaid a szél beszéli ki belőled.
Kérdeznélek, de keserű minden szó, ami téged megtalál.
Nyaranta egy telken felásott gödörnek
adtad a vetőmaggal a gyerekkorom is,
diófává görnyed a meddő szilvafák alatt.
A sovány macska a szomszédból
a takaró végébe bújt aludni.
Együtt alkotunk szobamagányt.
Holnap reggel megint seprűvel vered ki a házból.
Magával viszi az éjszakába suttogott félszavakat.
Ha hallottad volna, még mélyebb lenne a hallgatás.
Ketten állunk a szobában.
Bárcsak itt lennél te is,
de csak árnyékot támasztasz a konyhakövön.
Tekinteted az otthonkába varrt mezőre költözik virágot szedni.
Ott nincs hátfájás, zsivaj, kukorékolás.
Megtetszik, ott maradsz.
Én itt leszek, és vigyázok magamra,
helyetted is.

Távirat

A vonat előtt még beszaladok 
az egyik boltba.
Selyempapírt veszek, a legdrágábbat.
Hozzá fehér selyem masni. 
Így kell, így illik. 
Az aluljáró egyik sarkában a csomagok a földön várják, 
hogy becsomagoljam neked a szívemet.
Csak így mehet haza hozzád.
Selyem masnisan, selyempapírban.
Ha átölelsz, kibontod hátamon 
gyakorlottan megkötött honvágyaim.
Mire kioldozod, 
könnyekként esnek lábad elé a padlóra.
Vonatra szállok.
Befogad a táj,
ahogy gyerekkori szavaimmal 
illetem a fákat.
A nyitott ablakon kidugott fejjel,
a széllel megüzenem neked,

hazamegyek.