Hétzárás – Könyvheti netnapló (4.)

2024-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 95. Ünnepi Könyvhét utolsó napjáról Masszi Bálint írását közöljük.

Kilencvenötödik ünnepi könyvhét – te jó ég, hogy mennyire közel a száz. Ha semmi nem jön közbe (ne jöjjön), öt év, és ott vagyunk, a centenáriumnál. Nem a nosztalgiavonatra akarok felszállni, de átfut az agyamon, ahogy közeledünk a Vörösmarty tér felé, mint annyiszor már, a tűző napsütésben, a felforrósodott térkövön, hogy az ünnepi jelző talán soha nem volt ennyire aktuális. Illetve, leginkább, van valamiféle értelme (hogy ez jó, vagy rossz, mindenkire rábízom). Eső nincs, harmincöt fok van. Pedig elvileg előbbi a hagyomány része, utóbbi meg leginkább a globális felmelegedés – és mégis, ezzel együtt is, tömegek áldozzák a vasárnapjukat arra, hogy… és itt megakadok a gondolatmenetben. Mire is áldozzák a tömegek a vasárnapjukat? Adekvát válasz lenne, hogy erről érdemes volna a tömegeket megkérdezni, de ezt megteszik helyettem az újságírók, ahogy megkérdezik a szerzőket is, a kiadók vezetőit és munkatársaikat, a kultúraszervezőket és minden egyéb állatfajtát (Gerald Durrell-i értelemben). Akárhogy is, én azt látom magam körül, hogy a könyvhéten megjelenni statement, ahogy a művelt francia mondja; annak határozott közlése a világgal, hogy az irodalom köszöni szépen, jól van, nem retteg, de reflektál a változásokra, amelyektől olyan sokan és sokféleképpen féltették már és féltik ma is. Körülnézek, és nyomát sem látom az írott szó halálának, sőt; érdeklődést látok, nyitottságot, mi több: szerelmet, mániát, vágyat. És persze rajongást is, dögivel, kígyózó sorokat a dedikálóstandoknál (nem fogok neveket sorolni, mert aki olvassa ezt a naplót, úgyis tudja az összeset). Benne van a celebrajongás, nyilván – de sokkal inkább benne van az az egyszerű és érthető, hovatovább emberi (nagyon is emberi) vágy, hogy a lehető legmélyebben magunkévá tegyük a leírt gondolatokat, hogy azt érezhessük: nekünk, nekem írta a szerző, amit írt, ott vagyok vele, mellette, nála, kávézunk, teázunk, borozunk, sörözünk, mit tudom én. Azazhogy dehogyisnem tudom: együtt vagyunk kint a könyvhéten. Nem tudtam kijönni, csak az utolsó napra; de jó mentségem van, Szombathelyen Bloom napokat tartottak, úgyhogy eleddig is a kultúra oltárán áldoztam, ámen. Ha már itt tartunk, a dolgok krisztusi aspektusát is muszáj iderángatnom; igenis élmény hús-vér emberként látni szellemi nagyságokat, és hogy közel száz éve folyamatosan élnek és alkotnak nálunk ilyen és ilyenebb szellemi nagyságok, az külön öröm. Rendben, ez egy kis ország, de éppen ezért tud(na) igazi közösségként működni: oda lehet menni, meg lehet kérdezni, meg lehet beszélni, el lehet mesélni, egy nyelven, egy gondolatban, egy kultúrában. És ez nem valami avíttas sznobéria, vagy rosszul értelmezett konzervativizmus, hanem maga az az élő organizmus, ami a közös kultúránk, a közös nyelvünk. Az a közösség, ami igenis befogadó, mert annyi csodát tartogat, hogy bolond, aki ki akar belőle maradni. És ha kicsit elhagyjuk a nagytotált, ott bújik – mit bújik, burjánzik – benne kismillió szubkultúra, érdeklődés, mélykutatás, ezért is érdemes böngészgetni olyan kiadók standjait is, amelyekről az emberfia eladdig talán nem is hallott (sőt, talán nem is léteztek). Ehhez persze bátorság is kell: elkezdjek ismerkedni a numizmatikával, ássam bele magam a konzervatív politikai műhelyekbe, vagy kerüljön a muzeológia terítékre? Kedvem lenne végigszagolni az összes kipárolgó nyomdai terméket, inhalálni a tintát, a papírt, magamba szívni mindenki minden gondolatát, élményét, tudását. Ebben a gyönyörű függőségben osztozik itt mindenki. Még a tudatosság, mint eszköz használata is úgy működik, mint egy függőnél: megakadályozandó az impulzusvásárlás okozta anyagi károkat, az az igazság, hogy évek óta kinézek egy-egy kötetet, amit majd a könyvhéten, minden mást megrendelek online – így prolongálom a költéseimet… Ezt a hangulatot viszont böngészőben nem adják. Idén Szvoren Edina (tessék, mégis lett name dropping) Kérődző Kronosza landol a táskámban, külön élvezem az esztétikai játékot, hogy többféle borító is készült a könyvhöz, percekig mérlegelem, melyiket vigyem, mellettem egy srác mintha ugyanezen gondolkodna, de végül mindketten megnyugszunk abban: nincs rossz döntés. A Vigadó téren, a színpadon kicsit talán vasárnapias a hangulat (elvégre vasárnap van), hiszen a mai napra panelbeszélgetés nem jutott, könyvbemutatók sorakoznak egymás után, közérdeklődésre is számot tartó témákban – mint például az SZFE autonómiaharcáról szóló kötet bemutatója – éppúgy, mint a rajongásig szerethető szubzsánerekben (japán fantasy).  Mindennek és mindenkinek jut tér, jut idő, jut (és jár!) figyelem. Beugrik, hogy Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók c. novelláskötetét előrendeltem, így át is tudom venni a Prae kiadó standjánál, ahol szeretettel meg is erősítenek ebben a feltevésemben. Akármi is történik, akárhogy is történik, az egészen biztos, hogy olvasnivaló volt, van és lesz, hogy ugyanazzal a megnyugvással vegyes izgalommal simítjuk végig a frissen beszerzett gondolatok gerincét, ahogy száz éve, és ahogy fogjuk száz év múlva is. A tiktok videókat egyébként sem lehet aláíratni.