Kipakolás és megnyitás – Könyvheti netnapló (1.)

2024-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 95. Ünnepi Könyvhét első napjáról Dénes Gergő írását közöljük.

– Na jó, szerintem mindent kipakoltam. – Ez volt az egyik első mondat, amely megütötte a fülemet, mikor csütörtök délelőtt kilátogattam a 95. Ünnepi Könyvhétre. Egy kiadói munkatárs jelezte a kollégáinak, hogy sikerült elrendeznie az összes kötetet a kijelölt pulton. Sokakat megelőzött ezzel. A legtöbb standnál javában folyt a munka. Raklapok és kartondobozok álltak itt is, ott is; sniccerek csattogását és csomagolóanyagok szakadását lehetett hallani mindenütt. A Vörösmarty tér még készülődött.

Mielőtt elindultam otthonról, két dolgot néztem meg az interneten. Az egyik nyilván az időjárásjelentés volt, hiszen a korábbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy a Könyvhetet igencsak gyakran célozza meg egy-egy kora nyári zivatar. Úgy tűnt azonban, hogy ettől most nem kell tartani; a meteorológiai honlap biztató volt, és bár néha hűvös szellő szaladt végig az utcákon, a felhők nem látszottak különösebben veszélyesnek. Másodjára a könyvheti programra kerestem rá. Ebből megtudtam, ezen a napon még se bemutatók, se dedikálások nem lesznek. Így, mikor odaértem, nem lepett meg, hogy a bódék előtti műanyag asztalok üresen álltak, míg a jellegzetes, színes napernyők összecsukva várakoztak, ehhez-ahhoz támasztva.

A tér sem volt olyan zsúfolt, mint amilyen a rendezvény hétvégére eső napjain lenni szokott. Azokon kívül, akik a standokat csinosítgatták, inkább csak a belvárost szemlélő és fotózó turistákat láttam. Egy nagyobb csoport gyerek, bizonyára egy kiránduló osztály, épp eltűnt a földalatti lejáratában; a teret övező kávézók teraszán üldögélők pedig nyugodt érdeklődéssel figyelték, mi készül. Persze voltak már olyanok is, akik kifejezetten a könyves pultok egyre bővülő kínálatára voltak kíváncsiak. De nem kellett tolongani; mindenki kényelmesen nézelődhetett. Így tettem én is.

Bár elsőre nem látszott olyan soknak, ahogy a félkörívben elhelyezett bódék mentén lépegettem, el kellett ismernem, hogy idén is számos kiadó képviselteti magát a Könyvhéten. A nagy kereskedőhálózatokhoz tartozók mellett ugyanúgy megtaláltam a kisebb és talán nem is annyira ismert könyvterjesztők standjait; az asztalokon sorakozó kötetek igényes kivitelezése meg-megragadta a tekintetemet. A Prae Kiadónál például éppen akkor helyezték ki főszerkesztőnk, Nyerges Gábor Ádám első novelláskötetének, a Vasgyúróknak a frissen nyomott példányait, amikor elsétáltam a stand mellett. Azt pedig némi büszkeséggel vettem észre, hogy a FISZ pultján ezúttal is ott díszelegnek az Apokrif Könyvek-sorozat darabjai.

De természetesen nem csak szépirodalmi kiadványokkal találkozhat az, aki kilátogat a Könyvhétre. Jó pár szakkiadónál megálltam, melyek természettudományos, filozófiai, teológiai, gazdasági, politikai vagy éppen katonai köteteiket népszerűsítették. Gyönyörű fotóalbumokat és várostörténeti leírásokat lapozgattam, vagy akár megvásárolhattam volna Mátyás király teljes levelezésének gyűjteményét is, latin nyelven. A Vígadó téren és a Duna-korzón elhelyezett standok mellett elhaladva pedig megbizonyosodhattam arról is, hogy a gyerekek sem panaszkodhatnak; megannyi különböző témájú kötetből válogathat minden korosztály.

A nap lassan elérte a legmagasabb pontot az égen. Miután bejártam a rendezvény egész területét, sétálgattam még egy kicsit. A kiadók lassan befejezték a pakolást, a kartondobozok kiürültek. A nézelődők száma érezhetően gyarapodott, de még mindig könnyedén lehetett mozogni. Aki elfáradt, megpihenhetett Vörösmarty szobrának tövében vagy a füves részeket szegélyező kőperemeken. Egy csapat fiatal, alig törődve a Könyvhéttel, zenét hallgatott és UNO-zott. A galambok merész légi manővereket mutattak be, lehullott morzsák után kutatva. Egy ideig figyeltem ezt a kellemes nyüzsgést, aztán úgy döntöttem, hogy tartok egy kis szünetet, és majd csak az ünnepélyes megnyitóra jövök vissza.

Így is történt. Egy ebéddel és kávézással egybekötött sziesztát követően a délután már ismét a Vörösmarty téren ért. Kissé beborult, és a levegő is hűvösebbé vált. Ez viszont nem szegte kedvét a látogatóknak; sokkal többen voltak, mint délelőtt. Vörös egyenruhás rézfúvószenekar masírozott körbe. Az emberek utat nyitottak nekik, így az ő nyomukban könnyedén eljuthattam a Gerbeaud mellett található színpadhoz. Mikor utoljára láttam, a nézőtéren még egymásra pakolva, tornyokban álltak a székek. Most viszont szabályosan sorakoztak, ráadásul mindet el is foglalták már. Sokunknak nem jutott ülőhely, de ha ügyesen helyezkedtünk, mind ráláthattunk a színpadra, melyen már kezdetét is vette a megnyitó.

Elsőként Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke tartott rövid beszédet. Utána Nádasdy Ádám következett, aki az egészséges irodalmi élet pénzügyi feltételeire hívta fel a figyelmet; mint mondta, fontos az állam anyagi elismerése is, de ugyanennyire, ha nem még inkább lényeges az alkotótevékenység magánfinanszírozása. Arra kérte a költőket és az írókat, hogy forduljanak figyelemmel a társadalom tehetősebb tagjai felé; írjanak róluk, beszéljenek velük, és akár személyesen, akár a műveiken keresztül mutassák meg nekik, milyen fontos és szép szerep az irodalom mecénásának lenni. E gondolattal nyitotta meg a rendezvényt.

Pár csepp víz hullott a karomra. Összehúzott szemöldökkel pillantottam fel a szürke felhőkre; gondoltam, tessék, idén sem úszom meg zápor nélkül. De tévedtem, végül nem eredt el az eső. A harmadik felszólaló a program szerint Karácsony Gergely lett volna, ő azonban nem tudott megjelenni. A főpolgármestert az egyik helyettese, Bősz Anett pótolta, aki a könyvekben és az olvasásban rejlő szépségekről, lehetőségekről és tanulságokról mondott néhány szót. Majd Balogh-Madár Emesére, Belváros-Lipótváros polgármesterére került a sor, aki az irodalom és a belváros kapcsolatáról beszélt. Ezután már csak a Szép Magyar Könyv verseny díjátadója következett, melynek során az előző év legfigyelemreméltóbb könyvtárgyainak alkotói, szerkesztői vehettek át kitüntetést.

Ezt azonban már kevesebben nézték végig. A közönség soraiból egyre többen szivárogtak el Nádasdy beszéde után. Én is indulni készültem, hogy tegyek még egy kört az immár hivatalosan is megnyitott 95. Könyvhéten. A mögöttem álló, idősödő hölgy pedig így szólt a barátnőjéhez:

– Most már nézzük meg a könyveket, ezért vagyunk itt.