Szabolcsi Viktória versei (online megjelenés)

Kezdetben víz

I.
Kezdetben volt a víz.
Az első isten beleengedte a magját,
a magból arany méh nőtt,
abból pedig arany tojás.
A tojás idővel felhasadt.
A héjon Prajapati ült
némán és mozdulatlanul.
Egy év elteltével megszólalt.
Első kiejtett szava lett a föld,
a második az ég.
Prajapati köztük lebegett.
Amikor belégzett,
megszülettek az istenek.
Amikor kilégzett,
megszületett a sötétség.
Kettévált nőre és férfire.
Az első érzés a magány volt.

II.
Kezdetben volt a víz.
Az első isten lenyúlt az óceán
mélyére, agyagból és habból
összegyúrt két testet.
Kitette őket száradni,
de összetörtek.
A darabokból kirakott
két új testet, és eldöntötte,
életet lehel beléjük.
De az emberlélek és a madárlélek
egymás mellett lógott,
és ő tévedésből a madárlelket
akasztotta le.
Ahogy belefújt a szájukba,
a két test öntudatra ébredt,
és elrepült.

III.
Kezdetben volt a víz,
és a vízen egy tojás úszott.
A tojásban összefolyt a fekete
a fehérrel, a nehéz a könnyűvel.
Az anyagban megfogant Pan Gu,
az óriás, aki tizennyolcezer évig aludt.
Amikor felébredt,
nem látott mást, csak sötétséget.
A héjra sújtott, az kettétört.
A fekete kifolyt, és föld lett.
A fehér felszállt, és ég lett.
De Pan Gunak tartania kellett
a héjakat, nehogy az ég újra
összezárjon a földdel.
Tartotta tizennyolcezer évig,
aztán újabb tizennyolcezer évig,
amíg a világ megszilárdult.
Akkor földre rogyott.
Utolsó lehelete lett a szél,
egyik szeme a Nap, másik a Hold,
szakálla a Tejút, vére a folyók,
verejtéke az esők, húsa a termőföld.
A testén élő bolhák és tetvek
az emberek.

IV.
Kezdetben volt a víz,
és a víz sima tükör volt.
Aztán a felszín megtört.
A fodrozódásból hullám nőtt,
a hullámból hab, a habból egy fa.
A fa egyik ágán feltűnt
egy pillangó, majd egy hernyó.
A pillangó fiúvá változott.
Körülnézett, és világosság lett.
A hernyó látta ezt, levedlette
bőrét, és ő is fiúvá lett.
Testvérem, nézett a másikra.
Nekem nincs testvérem,
nézett vissza az rá.

V.
Kezdetben volt a víz,
és a víz közepén tölgyfa
lebegett. Rajta két galamb ült.
Fészket, fészket, búgta egyikük,
de hova, hova, búgta a másik.
És lemerültek a fenékre
homokért és kőért.
A homokból földet vetettek,
a kövekből eget raktak,
rá Holdat, Napot, csillagot.
Tollaikból héj lett,
húsukból fehérje,
szemükből sárgája.

Zugunruhe

Egyek voltunk a vonulásban,
a nappalok hosszában,
a belénk huzalozott mágnesekben.
Mi voltunk a lomb szíve
indulás előtt.
Fejjel lefelé éltünk.
Csillagpokróc, erdőplafon.

Szagról tudtuk az otthont.
Nyáron trágya, télen oszló halak.
Aztán leszálltunk ott,
ahol se trágya, se hal,
csak sárga ragyogás.
Elhagyta értünk ágát a gyümölcs,
és mi nem repültünk tovább.

Begyünk feszült,
álomba húzott. Minden nap
új termés, új kalász.
Végül ránk nehezült az ég.
Felsorakoztunk.

Ősszel néha még
nekirepülünk a falnak.