Feketemosó: Mint a makacsok

A karácsonyi nagy bevásárlás előtt állt, vissza kellett hát zökkenie a mindennapokba, de ezek már az ünnepek előtti mindennapok voltak. – Tinkó Máté írja a Feketemosót.

Amikor az ünnepre gondolt, próbálta azt a tátongó, baljós ürességet kisöpörni az emlékeiből, ami valahol legbelül még mindig kínozta.

Arra az állatkerti kisrókára emlékezett, akivel gondolatban kiszökött játszani, még mielőtt bárki más is észrevehette volna. Hogy rábízhatta az életét egy állatra, ahogyan az állat sem utasította el az ő emberi közelségét. Mikor az élet csordultig telik.

Persze, hiszen már nem játék volt az egész, hanem kölcsönösség, színtiszta egymásra utaltság, ahogyan az élet nagy dolgainál lenni szokott. És mindig ott folytathatták a játékot, ahol az előzőekben abbamaradt. Már nevet is adtak egymásnak. Aztán összekuszálták, elfelejtették.

A karácsonyi nagy bevásárlás előtt állt, vissza kellett hát zökkenie a mindennapokba, de ezek már az ünnepek előtti mindennapok voltak. Ahol a reménynek szaga és színe és íze van, összefut a nyál a szájban, a test már nem olyan szolgamódon merev, mint annak előtte, amikor csak a szürkeség töltötte ki, ahogy monoton taposta a munkahely felé az utat.

Végre önmagam számára is szerethető leszek, mert már van egy gondolat, amelybe érdemes kapaszkodnom, gondolta, és a fejére húzta a kapucniját, hiszen feltámadt, süvölteni kezdett az északi szél, egészen a messzi sark felől ért ide. Ekkor hirtelen, egy pillanatra el is mosolyodott, mégiscsak átjárta az érzés, hogy hisz még a régi, nagy mesékben, és hogy valaki még hozzámondja a tanulságokat is, egész kivehetően hallotta Szabó Gyula bácsi hangját. A kereszteződésnél aztán szertefoszlott, elillant az egész, de már nem törődött bele; mint a makacsok, elölről újrakezdte.