Magyari Gábor: Vadaskert – regényrészlet (online megjelenés)

Reggel hétkor szólalt meg az ébresztő. Kipattant az ágyból, és az ablakon keresztül látta, hogy hull a hó. Aggódott, hogy emiatt elmaradhat a meccs. Annyit készült rá. Minden este elment futni, hogy jó kondiban legyen. A YouTube-on nézett cseleket, és utána otthon gyakorolta őket.

Remélte, hogy meg tudja mutatni az apjának is.

Szerette volna, ha látná. Nem úgy, mint két hete, amikor nem tudott eljönni. Pedig az utolsó percekben Ármin rúgta a győztes gólt.

Így kerültek az első helyre. És ha ma nem kapnak ki a Tiszakapu ellen, gondolta, akkor ott is maradnak a télen.

Ármin a pad alatt nézte a radarképet a telefonján. A tanító néni elvette, és csak az utolsó óra után kapta vissza tőle. Kénytelen volt minden szünetben kimenni az udvarra, és megnézni a felhőket. Figyelte a széljárást, és azt, vajon melyik felhő hozhat magával hóesést.  

Mikor hazaért, azonnal felhívta az apját, hogy megkérdezze, mikorra lesz itthon. Az apja megnyugtatta, időben, és beszélt Jocó bácsival, aki azt mondta, hogy lesz meccs. Ármin próbált szundítani egyet, de a pihenés nem tartott sokáig, mert Sebestyén hívása felébresztette. Sebestyén azzal kereste, hogy elvinnék-e, mert az apja nincs olyan állapotban, hogy kocsiba üljön. Ármin a lelkére kötötte, hogy pontban háromra érkezzen meg. Délután háromkor mindenki készen állt. Csak Ármin apja nem volt sehol.

Ármin felvett a földről egy kisebb követ, hogy dekázzon párat vele. Számolta, meddig jut. Ötnél azonban sosem jutott tovább.

Már hívta volna az apját, de ismerős hangra lett figyelmes. A piros Mazda közeledett.

– Bocs, fiúk, a késésért, adódott egy kis gond. Még beugrunk a Kocúrért, tegnap megígértem neki, hogy jöhet ő is. Nem látott még soha játszani, fiam. Kíváncsi rád. Hátha el tud látni pár jó tanáccsal.

Ármin dühösen nézett az apjára. Nem értette, hogy ha már késésben vannak, miért mennek még be Kocúrért. Kocúr a falu végén lakott egy romos, elhanyagolt házban. Egy osztályba járt Ármin apjával, csak neki összejött a karrier. Néhány évig még a Honvédban is játszott. Aztán az Újpest ellen eltört a lába, és utána már nem volt ugyanolyan. A sérülés teljesen kikészítette, és amikor ismét az Újpest ellen játszottak, durván törlesztett. Öt meccsre eltiltották. A kocsmában többször dicsekedett azzal, hogy az Olympiakosz is vitte volna. „A Lajosnál is nagyobb sztár lettem volna ott.” Ehhez képest sehova sem kellett. Csapatról csapatra járt. A karrierje akkor ért véget, amikor Miskolcra szerződött, és ott több csapattársával együtt megerőszakoltak egy lányt. Ezután költözött végleg haza a demens anyjához, aki nem sokkal később meghalt. Azóta egyedül él.

Kocúr. Milyen hülye név már. Mégis mit jelent? – gondolkozott rajta Ármin. Van benne valami nemes, de valami nevetséges is. Koc. Úr. Mintha a malacokhoz lenne köze. A kocákhoz. Azoknak lenne az ura. Gondolkozott, hogy megkérdi az apját, mit jelent, de nem akart butának tűnni, ezért inkább elvetette az ötletet.

Leparkoltak a ház előtt, Ármin apja hosszan dudált. Sehol senki. Kocúr csak pár perccel később tűnt fel a fészer mögül, és lassú, komótos léptekkel indult meg a kocsi irányába. Alacsony ember volt, nem lehetett több egyötvennél, a nagy sörhasától nehezen lépdelt. Fején DVTK-s sapka, a lábán pedig egy szakadt csizma díszelgett.

– Szevasztok, fiúk, mennyire nyerünk ma? – kérdezte, majd lehuppant a hátsó ülésre, Sebestyén mellé. A hangja gyerekesen vékony volt. Bűzlött a cigitől és a házi pálinkától. Ármin émelyegni kezdett, és letekerte az ablakot. Sebestyén sem bírta ezt a szagot, ő is lehúzta.   

– Öcsém, te, hallod, én már akkor gólt rúgtam félpályáról, amikor ti még tervben sem voltatok. Apád megmondja, így van-e, öreg? Öcsém, ha még most is jó lenne a lábam… Öcsém, pityesz, mikor fogsz te a Honvédban játszani, hallod… Öcsém, láttad azt a gólomat, amikor végigvittem a félpályán a Vasas ellen? Fent van az interneten! Az apád nem mutatta még meg neked? Még a kapust is kicseleztem! Mint Maradona. Csak az enyém szebb gól volt… Pityesz, ki a kedvenc focistád? Azt ne mondd, hogy az a buzi Cristiano Ronaldo. Egy modell. Egy senki. Sír, mint a kurva a pályán. Amikor nekem kettétört a lábam, még vissza is álltam… Öcsém, pityesz, mondjátok, hány gólt fogtok ti rúgni? Ha nem nyertek, gyalog jöttök majd haza. Öcsém, pityesz…

Késve érkeztek meg, de Ármin megkönnyebbülten látta, hogy a pálya még üres, senki nem melegít. A két fiú berohant az öltözőbe.

A többiek már felszerelésben voltak. Ők kapkodva magukra húzták a mezt, közben Jocó bá elmondta a kezdőcsapatot. Egy csere volt, Samu. Szerencse, hogy az apja nem volt itt, mert nem volt pénze buszra, hogy eljöjjön idegenbe. Samu apja minden hazai meccsre azért jött ki, hogy balhézzon. Amikor nem adtak meg egy tizenegyest, berohant a pályára, és azt kiabálta a bírónak, hogy „ezt vedd a szádba, ne a sípot”, majd elővette a farkát. Máskor a partjelző elengedett egy lest, gól lett belőle, odament hozzá, és ráköpött.

A kezdés előtt néhány perccel a világítást is felkapcsolták. Ármin még soha nem focizott villanyfényes pályán, úgy érezte, mintha a Bajnokok Ligájában játszana.

Melegítés közben figyelte, merre van az apja. Látta, ahogyan a többi szülő a temetőn át közelíti meg a pályát. Hallotta a rozsdás kapu záródását. A nézők helyet foglaltak a vizes, korhadt padokon. Ármin behunyta a szemét, és próbált a meccsre fókuszálni. Mély levegő be, aztán ki. Újabb belégzés, majd megint ki. Gyorsan elfutott még könnyíteni magán. Közben térdemeléseket csinált. Át a betonpályán, elhaladt a régi kiskapuk mellett, amikből a megmaradt darabok szanaszét hevertek. Visszatérve már érkezett a bíró, kezében a sárga labdával.

Épp hogy elkezdődött a meccs, a tiszakapuiak vezetéshez jutottak. Középkezdés, hátra passz, a középpályás indította a szélsőt, aki átvette, csinált két cselt befelé, majd lőtt egy óriási gólt. A labda a hideg, kemény talajon folyton pattogott, és Árminék nem tudtak három passzt sem megcsinálni egymás után. A félidő végén sikerült csak egyenlíteni. A csapatkapitány rúgta be a szögletet, ami Ármin elé került, és ő léc alá vágta. Miközben a többiek ünnepelték, a kupac alól próbált az oldalvonal felé pillantani, apja vajon látta-e, micsoda gólt lőtt. De csak akkor látta meg az apját, amikor már az öltöző felé sétáltak az első félidő lefújása után. Kocúr már nehezen állt a lábán, de mielőtt Ármin belépett volna az épületbe még, odakiáltott neki. 

– Öcskös, pityesz, megy már a meccs?

Ármin elfordította a fejét, és ment a többiek után.

A szünetben Jocó bá adott pár taktikai utasítást.

– Ha lehet, próbáljunk meg minél több szögletet és szabadrúgást kiharcolni. Abból van esélyünk, a gólt is úgy szereztük. Ezen a pályán nem lehet focizni. Inkább tartsuk a levegőben. Hátul ne szórakozzunk, abból csak a baj lesz. Az a szőke hajú, a hetes, az nagyon ügyes. Botkai, figyelj rá még jobban, ne engedd levegőhöz jutni. Egyébként minden oké. Főleg a körülményekhez képest. Ármin, szép gólt lőttél. Így tovább!

Amikor kijöttek az öltözőből, Ármint az apja várta, és megkérdezte, mi az eredmény. Ármin csak annyit válaszolt, hogy egy-egy. Az apja akart neki adni egy pacsit, de Ármin tudomást sem vett róla. Erre az apja csak annyit tudott kinyögni magából, hogy hajrá, gyerünk tovább, fiam. 

A második félidő elején a Tiszakapu lőtt gólt. Jocó bá tapsolt, tapsolt, mondta, hogy gyerünk. Kocúr a földön feküdt, fejét jobbra-balra forgatta. A hetvenedik perc környékén Árminék jöhettek szabadrúgással. A csapatkapitány bevágta a labdát a kapuba, kettő-kettő. Aztán még egy hazai gól, újabb ívelés, fejes, három-kettő. A védők értetlenül néztek egymásra, Jocó bá lehajtott fejjel sétált az oldalvonal mellett.

 – Pityesz, hát gólt kaptatok, mi van, biztos ne álljak be, öcskös? – szólt Kocúr a földről.   

A bíró az ujjával felmutatott egy kettest, jelezve, hogy ennyit hosszabbít. A labda Botkaihoz került, aki lecselezett két embert, de a harmadik tiszakapui hátvéd végül felrúgta. Tizenegyes. Az eddig csendesen szemlélődő hazai szülők megrohamozták a bírót. A szabálytalankodó játékos anyja berohant a pályára. – Megvettek téged, eladtad a meccset, te rohadt szemétláda! – Ármin apja besétált a pályára, és megpróbálta lekísérni a nőt, de az nem hagyta magát. Végül megjelent két kukásmellényes rendező, nekik kellett levinniük az asszonyt.

Jocó bá felállt a padról, és Ármin nevét kiáltotta. Ármin visszanézett az edzőre, és megkérdezte: biztos, hogy ő? Az edző magabiztosan bólintott.

– Gyerünk, fiam, meg tudod csinálni, csak úgy, ahogy gyakoroltuk! – kiabálta az apja a pályára.

Ármin vett egy nagy levegőt, behunyta a szemét, és végiggondolta, hova lője a labdát. Az apja mindig azt tanácsolta neki, hogy előre döntse el, hogy hova rúgja a büntetőt. Ne változtasson rajta, hanem végig maradjon az eredeti elképzelésnél.

Ármin döntött. A bíró sípolt. Ármin nekifutott, és a kapu bal oldalába rúgta a labdát. A kapus érezte az irányt, de esélye sem volt. Ármin a kupac aljára került, közben a kispad felé pillantott, és látta, ahogyan az apja Jocó bácsit szorongatja. 

A nagy ünneplés alatt Kocúr eltűnt. Árminnak semmi kedve nem volt megkeresni. Az apja másképp gondolta.

Tettek párt kört, benéztek az összes kocsmába, de sehol sem találták. Ármin apjának végül valami azt súgta, hogy vissza kéne menni a pályához.

Kocúr az öltöző előtt ült a földön, és azt énekelte: részegen ki visz majd haza. Amikor Kocúr meglátta a kocsit, abbahagyta az éneklést. Kocúr mellett ott hevert a csizmája, nadrágja lecsúszott, feje pedig sáros volt.

– Pityesz, már azt hittem, nélkülem mentek haza. Mi lett az eredmény, nyertünk?

Az apja felelt helyette.

– Döntetlen lett.

– Öcskös, hát jól van ez így? Nem nyertünk, hát, öcsém, ez nincs jól. Rúgtál legalább gólt, öcsém?

– Kettőt is rúgott. Ő egyenlített ki tizenegyesből a végén.

– No, az már valami, öcskös. Legközelebb ne hagyd ki a tizenegyest!

– Nem hagyta ki, berúgta.

– Ja, hogy úgy, ügyes fiú vagy, pityesz, még a végén viszed valamire, csak legközelebb rúgd is be a tizenegyest, ahogyan én tettem. Életemben nem hagytam ki egy tizenegyest sem, pityesz.