Szabolcsi Viktória: Perseidák (online megjelenés)

1.

A hős gyalog érkezik.
A víz teste kiterítve egy szárítókötélre.
Leakasztja onnan, ujjait a pikkelyes
bőr alá mélyeszti, mintha csak
könyvet olvasna. Megnyugszik.
Még folyik, még élnek a legyőzni
való lények, még vár valahol
egy sziklához kötözve
a meztelen lány, akinek mindig
elfelejti a nevét. A víz testét
ágyéka köré tekeri, álomba
merül.

2.

A lány lábujjain kagylók nőnek.
Belsejükben kemény hús, kínok
közt kiikrásodott igazgyöngy.
A csuklókat láthatatlan pókhálóra
csomózták a láncok. A hegek
szaggatott vonala az égboltra
húzott szögesdrót. A víz bőre
fekete, dermedt. Se tengeri
szörny, se hős nem hörög föl,
bokáján csak a csönd
nyelvcsapásai.

3.

Valamikor ő is gyönyörű
volt, aztán megharagudtak rá
az istenek. A kígyókat a hajában
minden este álomba fésülte, s azok
reggelre gyöngyházfényű
tojásokat raktak. A víz méhébe
ásta el őket, búcsúzóul mindegyiken
végighúzta pikkelyes ujjait.
Mindenki kővé vált, aki csak ránézett.
Egész életében tükröt
keresett.

4.

Anyja lefejezett testéből
ugrott ki, alkonyatkor. Patái
nyomából forrás fakadt, a víz
nyelve. Múzsák csókolóztak benne.
Szőrét felhőkben mosta, olyankor
istállószagú eső hullt, és az emberek
fintorogva csukták be ablakaikat.
Az égbe vágyott. Villámokat cipelt.
Hátáról városokat pusztítottak el.
Fajának egyetlen példánya
volt.

5.

Testszínűt álmodik.
A szagok folyékony hullócsillagok.
A vér feketén és hűvösen siklik,
akár a kígyók, akár bársonyfüggönyök.
Senki sem látja őt, csak a lány
a sziklán. Hangtalanul emelkedik
föl a lábujjig. Kinyújtja a nyelvét.
Sós íz, majd fémes. Csönd
és sötét. Aztán már csak a saját
teste, kiterítve egy
szárítókötélen.