A műhelyben görnyedek. Körülöttem vastagon áll a forgács. Vizsgálom a nyers faragást, tapogatom a bal kezemmel, a félig bénával, így legalább mozgatom. Folyton kiesik a kalapács belőle, átveszem a jobb kezembe, így kevésbé vagyok ügyetlen. A véső alatt a feleségem arca. A fenyőfa erezete szép rajzolatot ad a durva vázlatnak, talán túl szépet is. Kiállításra készülök, akarom mondani, készülünk. De most ő nincs itt, délelőtt a kertben dolgozik. Ültet, kapál, öntöz, beszél a növényekhez. Közben fél szemmel befelé figyel a műhelybe, tudom, előbb-utóbb rám töri az ajtót, és kérdezés nélkül megemeli a kalapácsot. Üt. Mindig rosszul, ha túl erősen vág rá a keskeny vésőre, mélyre szalad a vonal, ha gyengén, akkor esetlenül kisiklik a véső. Többször újrakezdtem már a féldomborművét.
Egész életemben faragtam. Keresztelőmedencét, öröknaptárt, családi és egyházi címereket, székelykaput, amit rendeltek. Nem úgy, mint apám, aki a bányában dolgozott, a csille mellől nyugdíjazták. Az orosz fogságból hazagyalogolt, és egyenesen a bányába ment. Jobb az életem, mint az övé? Apám ennyi idősen derékszögben megtört, nem bírt felegyenesedni. Én járni is nehezen tudok, húzom a bal lábamat, a feleségemre támaszkodom.
A lányom szervezte ezt a kiállítást. Sokáig vonakodtam, mit állítsak ki, minden, amit életemben faragtam, mások tulajdonában van. Végül összeszedtem magam, és egy sorozatnyi féldomborművet faragtam. Arcokat, amelyeket álmomban látok, amelyekre felriadok, arcokat, amelyeket eltemettem, arcokat, amelyek zavarják a kilátást. A feleségem bepréselődik a piros ajtókeret és az ajtó közé, mint egy vizsla, nem csahol, csak szimatol, én viszont morgok, amire rögtön visszahúzza a fejét, rohan tovább.
A feleségemet mindenki szereti. Ez mindig így volt. Állandóan mosolyog és igyekszik. Folyton beszél, a gyors szájmozgástól fröcsög a nyála. Elviselhetetlenül jólelkű. Ugrik, ha segítség kell. Kortalan, bőre ránctalan, mintha elfelejtett volna megöregedni. A feleségem az, aki én nem vagyok. Felismerhetetlen bennem. Ha a közelemben van, kerülget a frász. Pedig minden szavamra ugrik, hiába morgok, csaholok, bepréseli magát a látóterembe, a hónom alá, a fülembe, az ujjaim közé. Keresem a vonalakat hozzá. Keresem a vonalakat magamban. A fák erezetét vizsgálom, mivé lesz általuk. Nem szépíteni akarom. Meglátni.
Nem emelem már meg a bal kezem. Ő felemeli helyettem úgyis, ha nem bírja elviselni, hogy hagyom elsorvadni. Napok óta nézem ezt a szép darab diófát. Be is kereteztem. Erezetéből kirajzolódik az arc. Alakja folyamatosan változik, attól függ milyen szögből nézem. Napszakonként mást mutat, hajnalban keskeny és fénylik, szürkületkor elmosódnak széles vonalai. Átmeneti megoldás. A feleségem azt mondja, ő nem lát abban a piros keretben semmit. Kinevet, és felolvas egy magazinból valami handabandát az öregkori vitalitásról. Aztán komolyan rám néz, és kijelenti, hogy nem írhatom a nevét a bekeretezett semmi alá.
Benkő Imola Orsolya 1979-ben született Temesváron. Szegeden él. Egyetemi tanulmányait magyar-színháztudomány szakon végezte. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője. Rendez, ír, tanít.
Apokrif Online 