Heverdle Réka versei (online megjelenés)

Ferencvárosi panel

Levegő.
Lebegő, lobogó, bogoló, magoló, tanuló.
Galamb vagyok:
nem fehér, mint Noé bárkáján,
meg a Stand for Ukraine plakátján,
hanem szürke, dagadt,
pesti galamb.
Ott ültem az erkély szélén békésen
a két gallyból tákolt fészekben
– hogy úgy mondjam, aki tojt,
nem igazán lakberendező alkat.
Körbe néztem a világban:
a fejem százfele rotáltam, hogy kapjak
egy 4D-s képet arról, hol vagyok.
Zöld panelház, Ferencváros,
ocsmány, az erkély üvege húgysárga és fekete, mint a tigris:
„Jön a tigris, jön a tigris, nála erősebb nincs is.”
Nyílt az ajtó, jött a szőke-seprű és én
a tojásokkal a hatodikról lerepültem
– igaz, nem szánt szándékkal.
Pörögtem lefelé, mint a vizes Eb-n a kínai műugró.
Szaltó, piruett, duplacsavar, bicska, horog.
Az utolsó emeletnél kinézek egy pontot,
ahol kutyahúgyon-nevelt pitypang nő:
arra akarok esni, hátha tompít valamit.
Tollaim közt átsüvít a menetszél,
mint Tibor bácsi haján,
ha a kocsmából decemberben jön haza.
Spiccbe feszítem a lábaimat,
hogy max. pontot kapjak a zsűritől az ugrásra.

Kis piros tűzoltó

Szép piros tűzoltó:
az autó is piros, meg a sofőrje is.
Ruhája fekete:
praktikus, ha az ember füsttel dolgozik,
nem látszik meg rajta a hamu,
nem kell mosodára költeni.
Látom, hogy fut
– nem tudom, hogyan –
abban a szerelésben.
Olyan vagyok, mint a kisgyerek,
aki kukásnak integet reggel az óvodába menet.
„Az okos, bátor Sam, tűzoltó: nem fél sohasem…”
Az egyetlen különbség, hogy ma
nem macskát mentenek fáról
(a nyanya legnagyobb örömére)
– biztos Mircinek, Cirminek, a nénit meg Cicinek hívják.
Bárcsak fán rekedt dög lehetnék!
Nyávognék, úgy tennék, mintha nem tudnék lejönni.
Aztán ha jön értem a tűzoltókocsi kosara,
(benne a piros tűzoltóval,)
fél óráig kényeskednék, úgy tennék, mintha nem bíznék senkiben:
fújnék, karmolnék, és felborzolnám magam.
Aztán ha meguntam,
egy mozdulattal leugranék, és a talpamon landolnék
simán.

De ember vagyok: 50-50,
hogy műugróként
vagy macskaként érkezem a talajra.

Óv(o)da

Ülök a panel előtt, és kinézek az óvodára:
drótkerítés tartja foglyul
a szőke-barna fejeket.
Az udvarról eltűnt minden életveszélyes:
így is el tudok képzelni pár balesetet,
de azért ez mégsem az igazi.
Eltűnt a kerék,
amit Dobó István is megirigyelhetett volna,
eltűnt a homokozó,
aminek a vászontetejére felpörgettük a peonzát.
Eltűnt a mászóka,
amin csak úgy lehetett átjutni,
ha végigcsimpaszkodsz a mászóka ujjain,
amik mindig kilazultak, és forogtak a súly alatt.
Eltűnt a fa,
aminek gyantáját méznek néztük.
Legalább a menza ugyanolyan rossz,
ha nem rosszabb:
a konyhásnéni a reform piskótakockát
leönti vízzel hígított kakaóval,
és ételnek nevezi.
Talán mégsem változott semmi,
csak a gyerekek tűnnek fáradtabbnak:
akkora táska van a szemük alatt,
hogy beillene IKEA-s szatyornak.
Beleférne:
három állólámpa,
négy bögre,
kilenc forgósszék,
meg egy kihúzhatós kanapé.
Szörnyetegek lettek:
nekik már nem hős a munkás, nem integetnek neki.
A festék lekopott az egyik kerítésszakaszon, lyukas,
ki kéne cserélni szögesdrótra.