Anyám már megint nem találja a tollát, amit apámtól kapott. Karikagyűrűre hasonlít a gravírozás rajta. Hallom, ahogy csapkod a könyvekkel telezsúfolt kisszobában. Roskadoznak a polcok, az íróasztal körül stócokban állnak a könyvek, amelyeket íráshoz használ. Sír, megint csapkod. Nem szabad bemenni, int apám. A karosszékben ül, szívja a cigit, és a napi híreket böngészi. Felöltözve várom, hogy elvigyen valaki az iskolába. Felveszem a táskám, megállok apámmal szemben, farkasszemet nézek az újsággal. A cigije leég, a hamu a nadrágjára hullik, erre elhajítja az újságot, észrevesz. Megyünk már, ugrik fel. Megint elkések, mindig elkések. Leszid a tanító néni, csúfolnak az osztálytársak, megszoktam.
Anyámat nem ismerem. Napközben pongyolában jár, a haja lobog utána, kezéből folyton kiesik egy szöveg, ha kattan a zárban a kulcs, tudom, kijön, főz egy kávét, rám mosolyog. De a szeme a mögöttem lévő világot kutatja. A konyhában halomban áll a mosatlan, ha már nagyon büdös, elmosogatok. A Szomszéd Erzsike megtanít néhány egyszerű ételt főzni, anyám ilyenkor hálás, megsimogatja a fejem, majd zseniális ötlete támad, amelyet rögtön papírra kell vetnie, nehogy megszökjön. A legjobb barátom a Szomszéd Erzsike, aki elhoz az iskolából, játszik velem, mézeskalácsot sütünk együtt, meg házi csokit készítünk, és nincs egyetlen könyve sem. Talán olvasni sem tud, de én ennek örülök.
A könyvek lapjai között bolyongó anyámra gondolok, aki évről-évre soványabb lesz, mint egy lepréselt száraz virág, lassan porlad. Apám elhagyja, vele együtt engem is. Épp akkor, amikor írni tanulok. Sehogy sem megy. Hajna nem ismeri a nagy H betűt, írja be az ellenőrzömbe a tanító néni. Anyám, amikor meglátja a beírást, pofon vág, ég az arcom. Három napig nem akar kijönni a szobájából. Sír. Hangosan. A Szomszéd Erzsike is átjön, hagyja abba anyám, mert nem tud aludni, de anyámat nem érdekli a Szomszéd Erzsike, csak az, hogy ezerszer írjam le a nagy H betűt.
Ha jön hozzánk egy-egy híres író bácsi, aki itt is alszik, esetleg egy költőnő kávézni, őket is leülteti anyám mellém, hogy gyakorolják velem az írást. De a szavak nem akarnak kikerekedni a kezem alól, nem jutnak eszembe a betűk, összefolynak a szemem előtt, pacás lesz a könnyektől a füzetem. Utálok minden percet, amit körmöléssel kell töltenem. Anyám látja, hogy tehetségtelen vagyok, látványosan fogy, ahogy szaladnak az évek. Mire felnövök, a tollat is nehéz megtartania a kezében. Halványsárgán fekszik az ágyban. Álmomban diktafonra mondja a könyveit. Mert még van benne legalább kettő, azt állítja. A főszereplő egy diszlexiás lány, akit megesznek a betűk. Egy nagy P betű kapja be, a pofájában kucorog, míg a P betű ki nem pukkad, mint egy lufi. Én gurulok ki belőle, kezemben anyám tolla, amely ráfeszül a papírra, és sebesen vezeti a karom. Szavak potyognak utánam, anyám betűire íródnak az enyémek, telnek a lapok, súlyos könyvem listavezető. Anyám fogja a kezem, amikor dedikálok.
Benkő Imola Orsolya 1979-ben született Temesváron. Szegeden él. Egyetemi tanulmányait magyar-színháztudomány szakon végezte. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője. Rendez, ír, tanít.
Apokrif Online 