Feketemosó: Anyám téli álmot alszik

Minden, amit elkezdek, / a nekifutás lendületével ér véget, mégis belevágok újra, és magamat / okolom, amiért ismét sikertelenül. – Horvát Florencia írja a Feketemosót.

Nem vigyázol rám, és képtelen vagyok vigyázni magamra, bár ne
volnának szavaim, bár ismeretlenek lennének azok, amiket nem merek
kimondani. Úgy vagyok, mint aki elhiszi, övé lehet a rend, holott tudja,
sejtjeibe kódolták a pusztulást, sejtjeibe az elmúlást és a vágyat mindaz
iránt, amit sosem kaphat meg. Nem tudom, miért alakult így, és fogalmam
sincs, min múlik az élet, de érzem a súlyát mindannak, ami lehetett volna,
mióta láthatatlan vagy, érzem igazán súlyodat. Minden, amit elkezdek,
a nekifutás lendületével ér véget, mégis belevágok újra, és magamat
okolom, amiért ismét sikertelenül.

Téged, anyám, csak dicsérni tudtak az emberek, bennem nincsen
meg ez a végtelen jóság, én, ha kell, naponta össze tudom mocskolni
magam. Hibát és hibát is különböztetek meg, míg arra gondolok,
a helyemben mindent máshogyan cselekednél, és biztos vagyok benne,
ha kikérhetném tanácsodat, ha útmutatást adnál, másként tennék én is,
magam döntései nyomán mégis csak így tudok. A hasznos dolgokra nem
tanítottál meg, csak betűket, szavakat adtál, a hangot, amin meg kell
szólaltatni őket, azóta keresem, vagy imádkozom, felejtsem el mind.
Valójában már csak azt szeretném tudni, lehet-e egyszer szép, olyan,
amilyenben meg tudok nyugodni, amiből már nem akarok kiszakadni,
elmenekülni, olyan, amit nem akarok nyom nélkül felszámolni végleg.
Azt szeretném tudni, megéri-e mindezt végig járni, végig játszani,
hogy lesz-e majd jutalma a többéves vezeklésnek. Hiába nem tartom
bűnösnek magam abban, hogy véget értél, hogy nem jöhetsz tovább,
rángatlak, próbállak vinni még egy kicsit. És küzdök is ellened folyton,
ahogyan a közelgő sűrű, sötét évszakkal, hiába vagyok téli gyerek,
jobban rettegek a hidegtől, mint bármi mástól, még a szavak terhe
sem visel meg úgy.

Próbálom megfogni a ritka alkalmakat, amikor csitul a szél, a napfényt
elraktározom, de sohasem elég a készlet, sosem tudok felfegyverkezni
rendesen. Minden évben nyüszítek a hidegtől, minden évben igyekszem
megérteni, miért történik meg újra. Lassan beköszönt megint, és én
nem akarok belepusztulni, most először didergés, teljes átfagyás nélkül
akarom kihúzni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy már tényleg csak
alszol, nem vigyázol rám, de elkezdek magamra vigyázni ezentúl, mert
akárhogy is, jó, hogy vannak szavaim elmondani neked, nem lehetsz
ott mindenben, ami történik majd, nem irányíthatsz többé, saját
dolgaimat mostantól én kell, hogy kézbe vegyem.