Feketemosó: Kisherceg-faggatások

S én mindvégig ott leszek, / hogy fölötted az ítéletet kimondjam: / amennyi fájdalmat okoztál, / éppen ugyanazt okozzam – Tinkó Máté írja a Feketemosót.

Miért nem a róka, és miért a dög,
akit mielőtt leszólítottál,
kímélettel is elpusztíthattad volna,
de te csak nagy szünetekkel fürkészted
a tekintetét, hiszen ő a jövőbe látott,
és te elirigyelted tőle ezt a titkot,
ezt a földön túli biztonságot,
amivel eltartott magától,
akárhányszor újra fölkerested.

A búzamező emléke volt a vágya,
mert „sötétben bolyongunk mind”,
ám aki valaha azt a fényességet látta,
és a göndör fürtökről a Napra,
a Napról a te gyönyörű emberi homlokodra
visszarévedt, az tudja, miről beszélek,
az a szavakat sem becsüli többre,
életét csupán érintésekben méri,
hajadba bele akar túrni mindig újra,
hogy összekócolja szeretetével.

De te csak visszaéltél vele magadért,
és egészen lecsupaszítottad.
Amikor kérdezni mert, a gerincét
törted. Kéjes élvezeted, merevedésed
támadt szenvedésének gondolatától,
ahogy semmire jó szavaidat itta,
oázist épített a sivatagban, ahová
porszemenként beletaszítottad.
Ha pedig nőként születtél újra,
nedves lettél folyton, mert mind-
untalan benne ragadtál ebben
a kínzóan kéjes gondolatban.

A teljességgé válsz te így – noha el
nem ismered, hát sosem tagadtad.

Miért nem a róka, és miért a dög.

Türelemmel kivárom, hogy valaki
a kérdés élét neked szegezze:
egy éles késsel, mellkasodnak.
S én mindvégig ott leszek,
hogy fölötted az ítéletet kimondjam:
amennyi fájdalmat okoztál,
éppen ugyanazt okozzam,
a bőrt, amit lenyúztál másokról,
rólad rétegenként követeljem.

De veszélyes gondolatokat cipelek.
Akit egyszer megszelídítettél, az többé
nem enged a felejtés árából.
Méreg gyűlik gyerekkora szelíd tájain,
az örök vizeket is megfertőzi,
fölzavarja az erdőmélyeket, s a rókát
közös erővel mégis csak ő, aki odújából
kikergetve pusztulásra kárhoztatja.

Helyetted kell látnom, hogy ér véget.
Végignézem, gyűlölöm is magam érte.