Magyar Bogi: Tündércsalád (online megjelenés)

Látszik a leheletem a szobában, amikor felkelek, a többieknek csak a feje kandikál ki a takarók alól. Odakint még csak hajnalodik, a testmelegemet az ágyba próbálom zárni, de tudom, ha az ember felkel, egyből hozzáhűl a világhoz.

Nagyon óvatosan kúszok az ágy végéhez, ott most épp nem alszik senki, mert Lackó nem jött haza éjszaka, Reni meg már rég elköltözött, és kisbabája is van. A kisbabák melege nem lenne elég egy ekkora takaróra, Reni itt megfagyna, de nincs itt, pedig ő volt a kedvenc tesóm. A lábam a hideg kőre ér, a szobánkban sose volt padló, mindig a betont seperjük meg sikáljuk, látszik rajta az összes pisi meg hányásnyom, és néhány vérfolt is, amiket még apa hagyott itt, amikor démonokat kezdett köhögni.

Nagyon lassan nyitom a szobaajtót, visszapillantok az emeletes ágyra, ahol tíz helyett hatan alszunk most, csak a kicsik, de amióta apa meghalt, én úgy érzem, megnőttem, és mi is nagyok vagyunk már.

A csempe is jéghideg, a konyhában nyitva van a bejárati ajtó, előtte Lackó fekszik. Három éve, amikor még csak tizennégy volt, Lackó volt közülünk a legjobb mesélő, és amikor anyuék odakint veszekedtek, és szétrepedt egy üveg vagy a konyhaszekrény vitrinje, ami most is hegyes meg éles, akkor elnyomta Lackó dörmögő hangja a kintet, tündérekről és koboldokról mesélt, mi meg visítoztunk, és én mindig úgy éreztem, igazat mond. Egyszer anyu megvert, amiért akkor este megszöktem otthonról, mert Lackó azt mesélte, a tündérek a meleg, nyári estéket szeretik. Anya aztán Lackót is megkérdezte, igaz-e, amit mondok, és őt is megverte, hogy hülyeségekkel tömi a fejünket. Lackó azóta a mesebetűket mindig visszanyeli, hortyog bele a gyomra, és mindig valami üvegeset iszik rá, hogy elmúljon a feszítő érzés a hasában.

Amióta apa meghalt, anya állandóan dolgozik, Lackó az egyetlen nagy itthon, aki tud vigyázni ránk, a második az Marika, de ő még csak tizenkét éves, és egyébként is lány. Lackó most a földön hortyog, kint az egész háta, pisiszagú, koszos a ruhája, egy üveget ölel, olyan, mint apa volt, csak kicsit kisebb és jó rá apa régi kabátja. Nagy nehezen arrébb húzom, kicsit nyögdécsel, de nem kel fel. Öt óra van, fagyosak az ujjaim, és fagyos a bátyám. Lehúzom róla a kabátot, és a kályhához lépek.

Tavaly még féltem a kályhánktól, hogy ha kinyitom, beszippant és megéget, anya egyszer elvert egy vesszővel, amiért nem mertem beletenni a fát. Azt ordította, hogy ha apánk hazaér és nem lesz meleg a kályha, majd ő is elver. Emlékszem, hogy sírva dobáltam bele a fadarabokat, aztán anyu odajött, meggyújtotta gyufával, és finoman az ölébe vett. A lángokat néztük, ahogy pattogni kezdenek, anyu nem volt már dühös, egy pirosaranyos-zsíros kenyeret nyomott a kezembe, éreztem, hogy a könnyei folynak az arcomon, aztán a fülembe súgta, hogy én vagyok a kedvence mindannyiunk közül, mert én olyan szelíd vagyok, és szép a lelkem, még akkor is, amikor apa vagy ő véletlenül csúnyán beszél.

De most nincs mellettem anyu, a fákat egymás után pakolom, a kályha az csak kályha, elnyeli a fát, de a gyerekeket nem. A gyufázás is megy már, laza mozdulattal húzom végig a dobozon a szálat, meggyújtok egy kis darab papírt, amit aztán bedobok. Ülök mellette, ugyanúgy táncolnak a lángok, mint mindig, de én most nem mehetek. A konyha lassan lesz csak meleg, fél hat, Lackó szuszog, már nem olyan hideg a keze, már én sem fázom annyira. Kikaparom a kávéfőzőből a zaccot, belekanalazom a friss kávét, felteszem a sparheltre, Lackó mozgolódni kezd, nem értem, mit beszél, de amikor megszólal, bűzösek a szavai. Eszembe jutnak a mesebetűk, hirtelen odaugrok Lackó mellé, mielőtt hozzányúlna puszta kézzel a forró kályhához, hogy Lackó, ugye emlékszel a mesékre, ugye emlékszel a tündérekre meg koboldokra, meg a nyárestékre kint és itt bent is, hogy mindannyian téged figyeltünk. Rám néz, ismerem ezt a tekintetet, nem lát engem, azt hiszi, szörny vagyok. Fél, felugrom egy pohár vízért, odanyújtom, de kilöki a kezemből. Azt mondja, nincs mese, a szemei keresztbe állnak, a sörtől felejtett el mesélni, kitépem a kezéből az üres üveget, és kidobom az utcára, én is úgy ordítozom most Lackóval, mint anyu velem, hogy tehette, hogy nem mesél, mert így nincs vacsora, se reggeli, ő nem tudja, a betűk mennyire jól laktatnak zsíros kenyér helyett. Lackó elnémul, kétségbe esve kapaszkodik, végül megégeti a kezét, és kiabálni kezd. Anyu mérgesen jön ki a hálóból, hogy mi történik, mit csinálok, mit keresek ilyenkor a konyhában, ne bántsam Lacikát, ő most az egyetlen, aki itthon van és tud vigyázni ránk. Arrébb lök, látja a törött poharat és mellette a kis pocsolyát, Lackó felismeri anyát, olyan, mint a kicsik, az ölébe bújik. Anya megszidja, de nem úgy, mint engem, kedvesen dorgálja, ejnye Lackó, nem emlékszel, apuka miért halt meg, nem szabad ennyit, meg így, egyetlen üveg egy este elég, Lackó morog, anyu tovább simogatja az arcát. Nézem anya hálóingjét, macik vannak rajta, kinyúlt és nagyon vékony az egész, szeretnék én is az ölébe kuporodni. Fejben elmesélek legalább három tündéres-koboldos mesét, mire Lackó elalszik anya ölében a kályha előtt. A szobánk fele veszem az irányt. A többi kicsi is felkelt, Lilien még csak hároméves, kiemelem a kiságyból, az ölembe ültetem. Most Marika is kicsi, mert én vállalom, hogy nagy vagyok, egy szakadt, régi könyvet veszek a kezembe. Úgy teszek, mintha azt olvasnám, mintha nem hét, hanem nyolc lennék. Azzal kezdem, amivel régen Lackó is. Volt egyszer egy Tündércsalád, pont olyan, mint mi.