Reggel borús, este fényes – Könyvheti netnapló (2.)

2023-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 94. Ünnepi Könyvhét második napjáról Bödecs László írását közöljük.

A 94. Ünnepi Könyvhét második napján reggel zuhogott az eső. Próbáltam valamivel nyolc előtt felkelni, péntek volt és vizsgázni kellett mennem. Kiálltam a függőfolyósóra kávézni, megállapítottam, hogy nem aludtam jól vagy eleget – túl hirtelen jön ez a Könyvhét. Csakúgy beesem. Elnéztem a felhőzetet, az esőt. „Szegények vajon mennyire áznak el? Egész nap esni fog?” Azt gondoltam, azt reméltem, nem. De ha esett volna is egész nap, nem az eső a legnagyobb gondja a még küzdő könyvkiadóknak, kivéve amikor éppen a Könyvhéten esik.

„Hol van az ünnepi hangulatom? Felvegyek vajon legalább egy inget a vizsgára? Van értelme ilyen esőben csinoskodni?” Bakancsot kell húznom úgyis, hiszen a kerületem, az Üllői mente teljesen fel van túrva, minden csupa sár. „Van-e könyv például vagy valami más ott, ami nagy várakozással tölt el?”

Mielőtt elindultam volna, még át akartam olvasni a diákat, meg a jegyzeteket. De még úgy sem volt elég időm minderre, hogy végül a kiírt tíz óra helyett inkább tizenegy körül érkeztem a vizsgára. Úgyis vagy nyolcan voltunk feljelentkezve, ott volt az egész doktoris évfolyam majdnem. Nem voltam reggel elég éber. Keveset alszom túl régóta. Az átnézés csak félig-meddig sikerült, de mint kiderült, mosolygós irodalomtörténész-tanárunk csak a saját témánkról szeretett volna beszélgetni velünk, és néhány vonatkozásáról az ő franciáival. Nem kellett hozzá két perc, hogy találjak ilyen témákat, a magyar irodalom át meg át van szőve főleg francia, orosz, német utalásokkal, vendégszövegekkel. Térey magát is Rastignacként írja le a Tizenöt éve Zugló című versében. Még alig volt harmincéves, amikor megírta az első háromszáz oldalas verses regényét Anyegin-strófában!

Az a versszak egy kicsit rövidebb sorokban fogalmazott komplett szonett gyakorlatilag, egy-egy versszak egy teljes vers így tulajdonképpen, és abból több százat csinált nem egészen egy év alatt. Akkor még, a kétezres évek elején volt tér az ambícióknak, ellenben most! – lehetne erre fogni csupán, hogy miért ódzkodik az ember a versírástól. Nem minden költőre fordítanak egyformán kevés figyelmet az irodalmi életben ma sem. De a manapság jó költőnél fontos, hogy ne legyen kötetdühe és inkább az elhallgatás alakzatait gyakorolja elsősorban. Vagy legalábbis írjon regényt, ha muszáj valamit!

A vizsga után Matuz Bencével, doktoris társammal, és remélhetőleg leendő irodalomtudóssal, valamint Regős Mátyással, író-költővel nem a Könyvhetet vettük célba, hanem a szintén patinás és közkedvelt Libellát, ahol megreggeliztünk, kávéval és ki croissant-nal, ki folyékony kenyérrel. Az eső is elállt még dél előtt valamivel, legalábbis egészen alábbhagyott. Mire kiértem, három körül úgy emlékszem már nem esett. Bubival mentem, nem környezettudatosságból, hanem mert még mindig úgy a leggyorsabb. Egyébként mindig nézzetek rá az appra, hiába csipogott a lezáró, nem rég belefutottam egy hét- és egy négyezres díjba, mert valami rossz volt, talán az egyiket vissza fogják adni.

Na, szóval kiértem végre, és rögtön régi ismerősök fogadtak, igaz csak látásból ismerőseim. Hihetetlen, hogy van, aki mostanában próbálkozik kiadóalapítással, és irodalomtudományt, valamint lírát se átall kiadni, de ilyen is van. Pintér Dóra, akit még az ELTE-n láttam sokat forgolódni, már nem is tudom mikor, csinálta meg a K.E.R.T. Kiadót. Standjuk mindjárt a Vörösmarty tér Deák felőli sarkán fogadott, és két igazi fenegyerek szerzőt láthattam dedikálni, a vitriolos tollú Farkas Zsolt Pozíciók és kompozíciók című tanulmánykötetét dedikálta, afféle bölcsész-Aragornként, míg Pertics Gergő a Megjöttek a döngetők című verseskötetével debütált. Ő egy költőnő ismerősöm szerint a Trónok Harcából ismert Khal Drogo lírikus hasonmása, de ezt a kép alapján mérlegelhetjük magunk is.

Ezután rögtön a Fiatal Írók Szövetségének standjához vettem az irányt, mivel, ha jól emlékszem, éppen az volt a sorban következő. Ott megcsodálhattam, hogy válogat magának friss Ex Libris anyagot a fáradhatatlan kritikus, Visy Beatrix és előzi meg Szirák Sári és Górász Peti „tudunk adni recenziós példányt” marketinges tevékenységét a „recenziós példányt vihetek-é” formulával, így teljesül be az irodalomi működés maga, annak rendje és módja szerint. Tanakodtunk egy kicsit az illusztrációkról, megosztottuk a gondolatainkat, abban meg tudtunk egyezni, hogy mind láttunk már kötetet, ahol indokolt volt az illusztráció. Górász például Kormányos Ákos Légzéstechnikák című tavalyi és a FISZ standnál kapható könyvét emelte ki, Szirák Sári pedig ajánlotta Magolcsay Nagy Gábor legújabbját, amelynek címe Tanösvény a Spitzbergák alatt. Ha jól láttam Visy Beatrix viszont erősen szemezett Vörös Anna Vadoma című kötetével is, amely ugyan próza és nem illusztrált, de a menekültlétről szól, és gyönyörű borítóját Szabó Imola Julianna tervezte. Végül a kritikus szeme mintha mégis Sirokai Mátyás új verseskötetén (Hangszerek egy távoli kézben) állapodott volna meg, ezt szintén nemrég mutatták be.

Ekkor jutott eszembe, hogy lehet, hogy én is kritikus vagyok, és hogy a nagy vizsgadrukkban lehet elfelejtettem valamit ezzel kapcsolatban még. Például elmenni a nekem szánt recenziós példányért a Kalligramba. Gondoltam, ha már megbizonyosodtam róla, hogy Károlyi Csaba, az ÉS kritika rovatának szerkesztője valóban írt nekem e-mailt, hogy Markó Béla Már nem közös című új verseskötetéről írjak, akkor csakugyan kritikus lehetek. Visszatérve a Libellázásra még a vizsga után, arról is beszéltünk, mennyivel megkönnyíti a valamiről való releváns beszédet, hogyha az adott dolgot nem ismerjük, könyv esetében, például, ha nem olvastuk. Regős Matyi csodás történetét, amikor süldő egyetemista korában a mű olvasása nélkül képes volt tökéletesen felelni a Daphnisz és Chloéból, gyakorlatilag újraírva a bukolikáról meglevő általános ismeretei alapján a művet, soha nem fogom elfelejteni. Nekem is voltak hasonló kalandjaim, de azért Markó új könyvét elolvasnám mégis, mielőtt írok róla, gondoltam. Csak sajnos a kiadóvezető, Mészáros Sándor eltántorított azzal, hogy nem hoztak ki túl sok példányt, úgyhogy majd kérjek a Librin keresztül. Rendben, mondom, rendben. Hát ki vagyok én, hogy a vásárlók elől elbitoroljam a szűkös Markó-készletet! Örülök, hogy vannak még jól fogyó verseskötetek.

És olyanok is vannak, akik a standhoz látogatva, úgy hogy még nincs vagy épp már nincs jelenésük, nincs dedikálóidejük, mégis meg vannak találva az olvasóik által, és ad hoc is készségesen végzik az írói munkának ezt a részét is. A képen az éppen könyvek között válogató Hetényi Zsuzsát csípték el a Nyugati, Keleti című friss könyvét dedikáltatni vágyók.

A délutáni irodalomnépszerűsítő-beszélgetésbe, amelynek vendége a Dragomán György és Szabó T. Anna alkotta házaspár voltak, inkább csak belekóstoltam, nem tudtam végigenni a saját receptek alapján készült menüt. De belehallgathattam Szabó T. újdonsült budaörsi identitásának alapjaiba. Azt állította, Budaörs majdhogynem kerület még – bár ezt a felfogást az ottaniak nehezményeznék –, szóval egyszerre elérhető a nyüzsgés is és a csendes vidéki lét. A házaspár a már megszokott jókedvvel bontakozott ki irodalmi- és magánéletének története mentén a népes közönség előtt.

Ezután egy régi barátom, Kovács Dezső az egykori Kritika kulturális folyóirat szerkesztője, aztán az ART7 művészeti portál megálmodója és főszerkesztője dedikálta új könyvét, a Magyar táncok 2.0-t a L’Harmattan standjánál, amelynek bemutatóját június 14-én tartják majd a Nyitott Műhelyben. A minden szakmabeli által ismert színházkritikus már másodjára gyűjti össze írásait, kritikáit színházi előadásokról. Legutóbb a Színházi Olimpia egyik nagy eseményén, a Castelucci-féle BROS bemutatón futottunk össze, ahol alkalmam volt a színészbüfét is meglátogatni vele már kissé az éjszakába nyúlva, és egy kicsit közelebbről megtapasztalni a Nemzeti Színház titkos életét is. Dedikálást pedig a Dunacorso étteremben kaphattam egy fröccs mellé. Itt aztán egy kicsit elakadtunk, pedig még mindig csak fél öt körül járt az idő, azonban megérkezett az ART7-es társaság egy nagy része, köztük a képen látható Szekeres Szabolcs, aki a színpadi világ minden szegletének szakértője, kritikusa. Az az igazság, hogy már annyit üldögéltünk, hogy elérkezett az idő, ott kellett hagynom a társaságot, azonban az elegáns helyen nem engedték, hogy valaki csakúgy fizessen, a Vigadó és a közelben épülő Tiborcz-szálloda népességénél megszokhatták, hogy a saját lábon álló családi szerveződések a számlát egyben fizetik.

Ezután már főképpen csak dedikálásokat vettem sorra. Megnéztem, hogy nagyjából a velem egy generációba tartozó költők esetében mi a helyzet, mennek-e az emberek, jönnek-e a barátok, maradnak-e a könyvek vagy fogynak a friss vagy esetleg tavaly év vége felé megjelent kötetek. Először Kiss Dávidot találtam meg, bár félig-meddig egy véletlen folytán. A jelenlegi kiadómhoz, a Napkúthoz mentem, hogy a tavaly megjelent Kánaánhoz közelebb című harmadik verseskötetemből vihessek az imént említett Kovács Dezsőnek. Kiss Dávid eközben itt dedikálta Makói Medáliák díjas tavalyi kötetét, a Medvék bolygóját. Ugyan én már kaptam dedikálást tőle, de legalább beszélgethettünk és összeállhatunk az éppen a szerzőnek szurkoló költő különítménnyel: Horváth Florenciával, Kertai Csengerrel, Szabados Attilával és Vincze Bencével. Dáviddal pedig megosztottuk szegedi tapasztalatainkat, mindkettőnk bemutatója jól sikerült, bár sajnos az enyém egybe esvén a Ricsárdgír utolsó koncertjével, valamint a szegedi borfeszttel, kicsit közönségtelenül telt.

Ezután áldoztam a népszerű irodalom oltárán, megnéztem hol kanyarog péntek kora este a legnagyobb sor. Karády Anna jogász végzettségű írót találtam meg, akinek első könyve 2021-ben jelent meg, A füredi lány címmel, de azóta már legalább egy teljes trilógiát lezárt, és mintha megint lenne új könyve. Nagy elánnal vetette be magát tehát az álomgyárba, amely a népszerű romantikus történelmi regények megalkotásának világa, és a megjelentető kiadó neve is egyben. Villáminterjút készítettem a sorból egy fiatal párral, az is lehet, hogy testvérpárral, de sajnos képet nem készíthettem róluk a hölgy kérésére. Mint megtudtam a karjába ölelt nagy könyvkupacot az édesanyja számára dedikáltatja a szerzővel, de ő is tervezi elolvasni a regényeket.

Ezután az ATV csoport kiadójánál Sváby Andrást és családját találtam meg, aki előtt szintén nagy sor állt. Tévés személyiség lévén viszont az ő hallgatósága, nézői nem csak dedikáltatni, sőt inkább elsősorban fotózkodni akartak a híresség számba menő médiaszemélyiséggel.

Visszatértem a kis kitérő után az eredeti tervemhez, hogy a költőket keressem fel elsősorban, akikkel egy generációba tartozunk. Kiss Dávid után Kemény Zsófit találtam meg, a Jelenkor által kiadott Most vagyok soha című verseskötetéből nem rég felolvasni is hallottam, ha jól emlékszem szerdán, a Litera támogatói estjén. Aki szeretné a Literát támogatni, ne legyen rest utánanézni a lehetőségeknek! Amiért minden kiadónak, kulturális folyóiratnak, sőt egyáltalán a valamirevaló nem államközeli magyar kultúrának nehézségei vannak, nevezetesen, hogy államilag befagyasztották a támogatási rendszert, az a Literát most a megszűnés szélére sodorta, modellváltásra kényszeríti.

Kemény Zsófinak pedig üzenem, hogy tényleg jól sikerült a kép, hiába mondtam, hogy nem lett olyan jó. Elsősorban a magam fényképezői bénázására utaltam. Úgy látszik, nem csak neki, hanem nekem sincs elég önbizalmam, pedig lehetne. Zsófi nem csak sok műfajban tehetséges és termékeny alkotó, de valóban, szerintem is jól van sikerülve a kép(en). (Szenderák Bencével és a számomra ismeretlen hölggyel együtt.)

Apropó Litera! Modor Bálint (a portál egyik szerkesztője, és doktoris társam), Szabó Liza, akivel nemsokára már házastársak lesznek, és Tanos Marci, akinek ajánlhatom nem rég megjelent Mészöly-kötetét (Regénypárhuzamok, Kijárat Kiadó, 2022), egyéb Rock n’ Roll munkásságaival egyetemben (Berber), számomra kellemes meglepetésként, együtt jöttek a Könyvhétre – így a nap vége már az ő nyomukban járva, elkerülve, megint összetalálkozva telt. A képet pedig a visszahúzódó hangulatában levő Murzsa Timi csinálta, aki már az ELTE-n tanít, de az Apokrif révén szerkesztőtárs és barát régóta.

Nem csak nekünk valamint Kemény Zsófinak, de Ferencz Mónikának is feszültséget okoz a fényképezés. Őt épp egy ilyen hadjárattá fokozódott fényképezési-művelet közben látogattam meg a Scolar kiadónál. Belemerült a Búvárkodás haladóknak című verseskötetének marketing-fotózásába.

Hogy megnézzem a Dunakorzó oldalt is a már zárás előtti fényekben, követtem a hazainduló Modort és társaságát. Végül már a gyerekkönyv-pavilonok felé Tóth Kinga dedikálásába botlottam a Bázis Egyesület standjánál. Az egyesület a független szlovákiai magyar kultúra képviseletét, erősítését, fenntartását célozza meg.

Modoréktól búcsút véve nem maradt más hátra: még egyszer körbesétálni a már többnyire bezárt vagy zárni készülő standok között. Nem csak Szondi Bence, a már emlegetett Napkút kiadó vezetője tartott ki akkor már egyedül a végsőkig, mások is kihasználták, hogy néhány elszánt könyv-, de nem tömegszerető ilyenkor akar mindenből bevásárolni, meg azok a függők, akik sokáig dolgoztak pénteken is, de nem bírják ki holnapig. A Typotex kiadónál egymást erősítve még hárman várták a vendégeket, és volt sikerük, pedig már igen közeledett az esti koncert ideje. Erről jut eszembe egy mondás, amit költhetnék. Nem csak aki korán kel, lel aranyat. Hanem, aki igazán állhatatos, annak is jut a bőségből.

Késett a Besh o droM, mintha vártak volna a besötétedésre. Hosszú időbe telt, hogy összerakják a technikát a sokféle hangszerükhöz, de megérte megvárni. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára ilyen jó egyedül részt venni egy koncerten. „Tánczenét játszunk, aki nem vette észre, úgyhogy gyertek előre”, mondta a frontember Pettik Ádám a táncolóknak, ezzel mintegy elparancsolva a nézőtérről magukat a székeket is. Valóban ne üljön az ember a babérjain.

Nem is tudom, hova tűnt el vagy öt év. Most megint fogok dedikálni én is a Könyvhéten, vasárnap 16 órakor a Napkútnál.

Apropó a fények! Észrevehető a képeken talán, hogy fokozatosan jó idő lett, kisütött a nap, mielőtt lement volna. Hiába volt olyan borús a reggel.