A művész valóságos tartama

Tárlat: Koroknai Zsolt – Entrópia. 22 recept az élettől, K.A.S. Galéria, Budapest

Az entrópia fogalma az ipari forradalom alatt született meg, amikor többek között a kohók és gőzgépek működésével foglalkozó kutatók elkezdték kidolgozni a termodinamika elméletét. A termodinamika első főtétele – a jól ismert energiamegmaradás törvénye – azt állítja, hogy egy zárt rendszer teljes energiája állandó marad. Más szavakkal az energia átalakítható egyik formájából a másikba, de nem lehet létrehozni vagy megsemmisíteni, azaz anyag/energiaátalakítás zajlik. A második főtétel a spontán folyamatok irányát szabja meg, azaz: minden valóságos folyamat irreverzibilis. A Rudolf Clausius-féle megfogalmazás szerint a természetben nincs olyan folyamat, amelyben a hő önként a hidegebb testről a melegebbre menne át. Ezzel Clausius megalkotta az entrópia fogalmát is, amely jelenség egyúttal kijelöli az idő múlásának az irányát.

Koroknai Zsolt egy rendkívül sokoldalú, kísérletező, kutató, megismerésre törekvő művész. Munkáiban szerves egységbe kapcsolódik a tudományos kutatás és a művészi alkotás módszertana. A kutatás elsődleges célja az új lehetőségek, feltáratlan területek irányába való elkalauzolás, amelyek erősen intellektuális hatású műveket eredményeznek, ugyanakkor magukban rejthetnek személyes történeteket is, amelyekben hangsúlyt kap a mű performativitással áthatott folyamatjellege. Az idő értelmezésének problémájához gyakran visszatér, és az idővel kapcsolatban olyan kérdéseket vizsgál, melyek a természettudomány és a metafizika határán helyezkednek el, így – ezt nem árt előrebocsátani – többsíkú értelmezési lehetőséget ad a műveihez.

Az entrópia szemléltetésére a már sokszor alkalmazott példával élve: a konyhapultról leguruló tojás eltörik és szétloccsan, de olyat sohasem tapasztalunk, hogy a kifolyt és széttört tojás összeállna egy sértetlen példánnyá. Még milliónyi ilyen példát lehetne felhozni, ami azt igazolja, hogy a hétköznapi eseményláncolatok időben egy meghatározott irányban bontakoznak ki. Fordított irányban sohasem mennek végbe, és ezért lehetővé teszik az „előbb” és a „később” elkülönítését. Arra jutunk, hogy a múlt és a jövő között nyilvánvalóan jelentős különbség van, tehát az időnek kitüntetett iránya van. Azt várjuk, hogy az a rengeteg szabályszerűség, amelyek alapján az idő irányított voltára következtettünk, egy alapvető természeti törvény létére utal. Viszont az a meghökkentő, hogy eddig még soha senki sem talált ilyen törvényt.[1]

A K.A.S. Galéria tere elsőre egy letisztult, áttekinthető, sőt könnyed kiállítás benyomását adja, azonban ez koránt sincs így. A kiállítás alcíme (22 recept az élettől) 22 múltbeli kiállítást idéz meg, ami nem más, mint a művész elmúlt éveinek az összegzése. A falakon időrendben láthatjuk Koroknai nagy lélegzetvételű projektjeit, képek és szövegek által megidézve, melyeket részleteiben a melléjük rendelt QR-kódokkal hívhatunk elő videók formájában. Az emlékek tehát egyrészt digitális formában törnek a felszínre, másrészt pedig a kiállítótérben elhelyezett személyes tárgyak formájában.

Enteriőrfotó Koroknai Zsolt Entrópia című kiállításáról

A nagymama nosztalgikus hangulatú sütője egy újabb érzékszervi csatornát próbál bevonni a múltidézés érdekében. A szagemlékek egy pillanat alatt képesek összetapasztani az értelem útján megragadhatatlan, töredékes múltbéli történéseket, amelyek mélyen elraktározva várnak a tudatalattiban, hogy újra egybeforrjanak a jelen valóságával. Ezekhez az eltompult benyomásokhoz aztán még egy sor jelentéktelenebbnek gondolt mozzanat vagy gesztus is felidéződhet. Egyfajta belső, szubjektív idő telik a falon elhelyezett, a kronologizált idősíkok egymáshoz idomulása közben.

A nagymama recepteskönyve is felbukkan a felsorakoztatott projektek fölött, és borgesi motívumként áll nyitva egy-egy receptnél. Akár egy naplóként is tekinthetünk az ereklyeként befotózott tárgyra, amiben egymás után következnek a friss süteményekből visszafejthető emlékek. Ez az emlékkavalkád oldódik fel a térben és zavarja össze a a művész munkásságának látszólag lineáris idővonalát. Az otthon melegét felidéző sütőben összpontosulnak az energiák, a sütés végeztével azonban életbe lép a termodinamika második törvénye. Az entrópia a maximumra törekszik, a hő kiszökik a sütőből, és beáll a termikus egyensúlyi állapot. Az időnyilat követve – a rendezetlenség felé haladva – a kiáramló hő egyensúlyba kerül a külső tér hőmérsékletével, a melegség és a finom illatok elpárolognak.

Szubjektív időérzékelésünk irányát, vagyis a pszichológiai-időirányt az idő termodinamikai irreverzibilis iránya határozza meg számunkra.[2] Hume szerint az idő oszthatatlan pillanatokból tevődik össze, amelyek egymást követik. „Amennyiben nincsenek egymást követő észleleteink, nem alkotunk képzetet az időről. […] E jelenségből azt vonhatjuk le, […] hogy az idő nem jelenik meg sem egyedül, sem pedig valamilyen állandó változatlan tárgy kíséretében, hanem mindig a változékony tárgyak észlelhető egymásutánisága révén fedezzük fel.”[3] Bergson ezt a következőképpen egészíti ki: „Bennem az eszméleti állapotok szerveződésének kölcsönös egymásba-hatolásának folyamata megy végbe, amely az igazi tartamot alkotja.”[4] Azaz minden percepció emlékképekkel olvad össze, legtöbbször az előző pillanatok emlékképeivel, ami azt jelenti, hogy a pillanatok nem válnak külön, hanem az emlékezet segítségével összeolvadnak és kiterjednek. Bergson ezt nevezi valóságos tartamnak.

Enteriőrfotó Koroknai Zsolt Entrópia című kiállításáról

A nagymama sütője mellett Koroknai gitárját látjuk egy statívra felrögzítve. A gitár egyik meghosszabbított húrja a plafonon végigvezetve a múlt felé veszi az irányt, a gitár nyaka pedig rendíthetetlenül a jövő felé mutat. Ha már a fizikai törvényekre tesz utalást a műegyüttes, a további interpretáció érdekében maradjunk is ezeknél. A kifeszített húr egy újabb fizikai modellre utalhat, ami elemeire szaggatja a hagyományos téridőszemléletet.

A húrelmélet szerint világunkban csupán egyetlen építőelem létezik, ez pedig maga a húr. A részecskefajták gazdagságát pedig a húrok különböző rezgési mintázatainak tulajdonítják. A gitárhúrok a hangok változatos tartományát képesek megszólaltatni. A húrelmélet húrjai is hasonlóképpen viselkednek: különböző mintázatú rezgéseket képesek megvalósítani, amelyek különböző részecskéknek feleltethetők meg. Brian Greene a húrelmélet egyik kiemelkedő kutatója a következő hasonlattal él: „Ultramikroszkopikus szinten az Univerzum húrokon játszott szimfóniához hasonlítható, mely az anyagot a létbe zenélte.”[5] Ilyen fokú nagyításban a tér és idő hagyományos fogalma – a Planck-hossznál (10-33 cm) rövidebb távolságon és a Planck-időnél (10-43 másodperc) rövidebb időintervallumban – értelmezhetetlen. Ebben a tartományban az időnek szemcsés szerkezete lehet, szorosan egymás mellé helyezett individuális pillanatokkal, melyek azonban nem olvadnak össze egyetlen kontinuummá.

A kiállítás terét bejárva felnagyított Planck-egységek között ugrálunk, ahol a hagyományos értelemben vett idő autonóm pillanatokként helyezkedik el a térben. Koroknai ezeket a pillanatokat egy lezúduló emlékfolyamba sűríti, így alkotva meg a maga „valóságos tartamát”. A lineáris módon felsorakoztatott – és a gondolatiságukkal egymásba úszó – projektek, a személyes tárgyakkal együtt egy egyéni világot körvonalaznak, amiben a tér adta lehetőségekkel élve (és az entrópiát semmibe véve) tetszőlegesen irányt és pozíciót válthatunk, így bele-bele pillantva az életmű változatos tartalmába. A kiállítás fizikai és metafizikai feladványokkal – az anyagi és a szellemi világ határán való egyensúlyozással – mediális, esztétikai és intellektuális kifinomultsággal vet számot Koroknai elmúlt éveivel, amelyben minden pillanat más, mint az előző. Gazdagabb, mert benne van az egész múlt.

Kazi Roland

Koroknai Zsolt Entrópia című retrospektívje 2019 novemberében volt látható a budapesti K.A.S. Galériában.

[1] Greene, Brian: A kozmosz szövedéke. [2004] Budapest, Akkord, 2011, 138.

[2] Hawking, Stephen: Az idő rövid története. [1988] Budapest, Akkord, 2003, 172.

[3] Hume, David: Értekezés az emberi természetről. [1739–1740] Budapest, Gondolat, 1976, 65.

[4] Bergson, Henri: Idő és szabadság. [1925] Szeged, Universum, 1990, 117.

[5] Greene, Brian: A kozmosz szövedéke. [2004] Budapest, Akkord, 2011, 321.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s