Tárlat(esszé): A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Csiszér Árpádnak
Kék az ég, tessék, egy pohár vörösbor, megkínálhatom néhány gesztenyével is? Csak óvatosan, bármikor leeshetnek az asztalról. Mert ezek a gesztenyék nagyon súlyosak ám, és az egyiket csak egy vékony párkány tartja. A poharat viszont – bevallom – már nem lenne olyan könnyű felemelni a mezőről.
Kényelmes lesz így? Az a fő, hogy a színekre nagyon figyeljen! Az elemzést a következő nyomvonalon futtatjuk majd: a négy minőség, tehát a tűz, a víz, a föld és a levegő jól áthangolható színekké. Most a képek színeit fogom visszahangolni, hogy aztán egyetemes szerzőktől keressek hozzájuk idézeteket.
Tehát Pierre Roy képén, a Szent Mihály nyarán egy ódon játékkastély mellett terem nagyságú gesztenyék sorakoznak, de azért a borospohár a legnagyobb méretű. A bor színe mélyvörös, ez a föld színe, erről a minőségről írja Hermész Triszmegisztosz: „a Föld táplálta”. Igen, de kit is?
Kék az ég, a levegő minőségről pedig a következő olvasható Háromszorhatalmastól: „a Szél hordozta méhében”. Ha így nézzük, a gesztenyék is megteszik a magukét a barna színükkel. Máris körbevették a kastélyt. A kastély maradjon a rejtély, amelyről nem tudjuk mi is valójában. Ez a megnevezhetetlen, elmondhatatlan, leírhatatlan. Azt hiszem, ezt táplálja a föld, és ezt hordozza méhében a levegő.
Gondolom, most már Ön is látja, az a legnagyobb baj a képpel, hogy keretben van. És ha jól megnézzük, a kastélytól balra egy smafu nyúl is villog a láthatár szélén! Mindenesetre ez van. Ráadásul az egész fölé pedig engedélytelenül belóg egy fehér szalag. A fehér a tűz színe, erről olvashatjuk Hérakleitosznál: „A tűz ellenértéke a minden, és a mindené a tűz, miként az aranyé a vagyon, s a vagyoné az arany.”
Ismeri azt a népmesét, amiben Krisztus azzal bízza meg Szent Pétert, hogy kérjen kenyeret egy gazdag embertől? A küldetése azzal ér véget, hogy majdnem megverik. Azután újra nekiugrik, szóratlan búzát kér, azt adnak. Péter meggyújtja a búzát, és abból egy egész falunak való terem. Ezt látva, a gazdag is begyújtja az egész búzamezejét, és leég a háza.
Aki nem szereti a vörösbort, annak fehéret is festett Roy: Egy nap vidéken.
Ezen a másik képén már közelebbről riogat a távoli kastély. Olyannyira, hogy a vörösboros pohár elbújt a nagy kastély mögé, így rejtőzik el a kicsi elől. De ez nem megy neki, le fog bukni, hiszen árnyékot vet a képkeretre. A vörös téglából rakott kéményű kastély a tűz. „A tűz eljön, mindenre lesújt, és mindenek fölött ítél. Az elől, ami sohasem tűnik el, hogyan menekülhetne valaki?” Sehogyan.
Yves Tanguy képei a leginkább túl vannak mindenen. Nevezhetjük azt a mindent akár jóízlésnek, akár megfogható dolgoknak, akár tárgyaknak. Nála fel sem merülhetnek a mit, hogyan, miért, mennyit kérdései. Általában az ecsetnyomokat is kerüli. Igaz, amikor a Négy órakor nyáron, a remény…-t festette, akkor éppen nem kerülte. A víz nagy kékségével hömpölyög és tölt ki mindent. A vízről többek között azt írja Hérakleitosz: „A tenger elpárolog, és saját mértéke szerint ugyanaz, mint amilyen volt, mielőtt a föld keletkezett.” Figyelje csak meg, kérem, a föld és a víz találkozását! Mintha Henry Moore egy óriásméretű szobra süppedt volna bele szinte teljesen az iszapba, és a szobor hullámzó oldala lenne a tenger fémfeneke. Számolja csak meg! Ugyanannyi egysejtűszerű sárhurka nyúlik bele a vízbe, mint amennyi vízdudor öblösödik bele a sárba.
A vízzel ne kötözködjön senki, mert akkor úgy jár, mint a kép jobb oldalán található szürke festéktestecske, amely éppen olyan hullámokban oldódik semmissé a kékségben, mint Tanguy haja a csoportképen, amit a bejáratnál láttunk. „Az égalattiban semmi sem lágyabb és gyengébb, mint a víz, s mégis, ha megtámadja a kemény és erős dolgokat, nincs, ami versenyre tudna kelni vele.” – írja Lao-ce.
Szintén a víz jótéteménye, anyasága mossa át Francis Picabia Sphinxét. Itt a kék szín körbefutja, körbeöleli az egész képet, ez alól csak a jobb alsó sarok férfiszereplője és a bal alsó sarok gyerekrajzszerű kis koponyája képez kivételt. Béke van itt, olyan béke, amit jól ismert Lao-ce: „A víz jósága az, hogy hasznára van minden létezőnek, anélkül hogy küzdene; s megelégszik azokkal a helyekkel, amelyeket minden ember gyűlöl.”
De mik ezek az ég felé nyúló kezek a képen? Olvassuk el, hogy mit ír a Gilgames-eposz a vízről: „Csak Samas, a hős kel át naponta a vízen — /de ki juthat át a napisten után? / Nehéz az átkelés, gyötrelmes az út odáig! / Átkínlódni az élet tengerén, / s eljutni a halál fekete vizéig.” Hát, igen. A halhatatlanság vize. A képen lévő fenyegető karmok pedig hiába pörögnek, mint a kerge ringlispíl, akkor is ott lapul az emberben az istenülés lehetősége.
Itt egy másik Picabia. Látja, mennyire szereti az arcokat és a kezeket? Vajon eszébe jutottak a mudrák? A Salicis nehézkedése a föld felé mutat, és – higgye csak el nekem! – ennek még több súlyt ad a gyümölcsöt tartó kéz, amelyet a prithvi mudra szerint tart a tulajdonosa. A szanszkrit prithvi szó „földet” is, „hatalmasat” is jelent. Ezen a vonalon játszanak a gyümölcsök, a levelek és maga a képcím: Salicis, ami latinul annyit tesz, hogy „fűzfa”. Mégis, miért ne röppenhetne ki valahonnan egy madár? Ráadásul az egész képen itt lenne egyedül látható egy levegőre hasonlító szín, a halványkék. János evangéliumában a következőt olvashatjuk a levegőről: „A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy.”
Egy képet még mindenképpen meg kell néznünk. Ez is Picabia, a Maszk és tükör.
Mit láthatunk? Egy szégyellős kecskét, aki elpirult. Az arcán rózsaszínű a pír. Amit még láthatunk, az egy leborotvált fej a kecske mögött. Vagy például egy zöldeskék színű kezet a kecske szájánál. Amit viszont végképp nem láthatunk, az az állat bal szarvánál lévő női arc. Pedig milyen csinos!
Most berakok valami zenét. Scarlatti d-moll szonátája.
Hogy Scarlatti nem élt egy időben Picabiával? Azért azt ön se tagadhatja, hogy a négy minőség többféleképpen benne van a hangközök világegyetemében. Ebben a szonátában is. Itt most az egyiket fogom tárgyalni. Az oktáv önmagától bomlik négy egyenlő összetevőre, kistercnyire lévő hangok távolságára. Ezek a szonátára vonatkoztatva a d – f – asz – h nevű hangok. Rögtön megemlítem a minőségeket ugyanebben a sorrendben, hogy az együttállás vagy megfelelés világossá váljék: tűz – víz – levegő – föld. Gesualdonál és Bachnál is találunk – többek között – példákat erre a rendre.
Nem mintha szeretném ezeket a hangfelvételeket, de így legalább meg lehet hallgatni a szonátát, még ha nagyon messze is van magától a darabtól. A 15. másodpercig (tehát az 1-től a 18. ütemig) minden összhangzásba beleszól ugyanaz a d nevű hang. Ez kifejezetten a dacosság. Ez a hang ott van télen – nyáron, éjjel – nappal, ha kell – ha nem. Ez Hérakleitosznál a lentebb említett tűz. A 42. másodpercnél (az 53. ütemtől) szólal meg az alsó szólamban található f nevű hang, ez adja az együttállást a vízzel. „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.” – kivéve a mai „ámítógépeken”.
Most hagyja abba a számolást és a hitetlenkedést, és nyissa ki megint a szemét! Képzelje el, ahogy Picabia ezeket a megjelenési lehetőségeket leheletfinoman odafestette a vászonra. Aztán jött egy szobafestő és fehér festékkel jó vastagon odakent egy kecskefejet. A lángoló sárga keret és a fehér szín Hérakleitoszt idézi ide: „Ezt a világot, amely mindenki számára ugyanaz, nem teremtette sem isten, sem ember, mindig volt és van és lesz, örökké égő tűz, mely mértékre fellobog, és mértékre kialszik.” Kecskéknek is örökké égő.
Nézze, a kéz megint mudrát mutat! Akkor most lehet csörgetni, pengetni, ez itt a shunya mudra: az „üresség”.
Licsák Attila
A Magyar Nemzeti Galéria A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállítása október 20-ig látható a Várban.
Apokrif Online 
