Büszkeség és balítélet két színészre (színházkritika)

Fotó: Horváth Judit

Jane Austen klasszikus szerelmi történetét ritkán láthatjuk úgy, hogy két színész kelti életre az összes szereplőt, sőt még a narrátorokat is, az állandó készenlét és a gyors reakciót igénylő epizódmontázsok, váltások pedig másfél óra alatt is bizonyára próbára teszik koncentrációs készségüket és energiaszintjüket. Balsai Móni és Schmied Zoltán dolgát ráadásul az is nehezíti, hogy egyszer sem öltöznek át a szó megszokott értelmében ahhoz, hogy karaktert váltsanak (ez persze lehetetlen is lenne, amikor néha mondatonként is mást-mást alakítanak), így a néző számára néhány apró kelléket – egy díszt, hajbavalót, legyezőt vagy botot – leszámítva csak a jellegzetesre formált testtartás-alakítással, arcmimikával és torzított hanghordozással vagy sajátos szófordulatokkal tudják azt jelezni. Noha kiválóan formálják meg a karaktereket, és a szövegkönyv a regény terjedelméhez képest jelentős sűrítésen esett át – de a történet fő sodrán nem változtattak –, a közönségnek a mellékszereplők esetében így sem mindig könnyű követni, ki kicsoda.

Fotó: Horváth Judit

A dialógusok beszédstílusa és a színészeket körülvevő látványvilág azonban abszolút hű maradt a regényhez: a pompás, korhű, finom szabású, előkelő angol ruhakölteményein kívül a digitális háttér nemcsak szemlélteti az egyes helyszíneket, de segít követni is azokat, a két színészről készült portrék pedig festményekként ékesítik a kastélyfalakat. A helyszínhez illő hangulat megteremtésében az aláfestő, klasszikus báli zenék és a hangeffektusok is kreatívan, de cseppet sem tolakodóan vesznek részt, az időszakos, éppen csak hallható tyúkok kotkodácsolása szinte belesimul a környezetbe és abszolút a természetesség érzetét kelti. Amikor Lizzy és nagybátyja lovas kocsin utaznak – elöl egy székbe faragott lófejet ábrázolva –, a háttér is ennek megfelelően alakul át, a hintó párnázott háttámláját imitálva, két oldalról pedig a komótos tempót és annak ütemét illusztrálva, a hintó ablakain keresztül látható, kivetített táj is a haladási iránynak megfelelően, balról jobbra „húzódik.”

Fotó: Horváth Judit

A humoros jelenetek sokszor építenek a felcserélt női-férfi szerepekre, hiszen ha női szereplő játszik férfi karaktert vagy fordítva, sokkal inkább kiéleződnek és karikírozódnak a nemekre jellemző tulajdonságok – de az is előfordul, hogy épp a szereplővel egyező nemű színész képes a leghitelesebben és komikusabban kifigurázni ezeket a jellemvonásokat és szokásokat. Például amikor Lizzy meglátogatja Mr. Collinst (az állát folyton előrepréselő és selypes tiszteletest, akinek korábban visszautasította házassági ajánlatát) és újdonsült feleségét új otthonukban, Schmied Zoltán remekül játssza a vérig sértett, visszafojtott dühű férfiú szerepét, aki birtoka tágasságának és háza leghétköznapibb berendezési tárgyainak elnagyolt szemléltetésével igyekszik felhívni rá Elizabeth figyelmét, milyen jó partit szalasztott el a személyében. Másfelől az előbb említett szerepcserének más funkciója is lehet: leképezhet egy olyan, a mai társadalomra és a párkapcsolatokra is egyre inkább jellemző, átrendeződött nő-férfi viszonyt, amelyben már összemosódnak vagy akár egyenesen felcserélődnek a tradicionálisan „kiosztott” feminin-maszkulin szerepek.

Fotó: Horváth Judit

Az előadás talán abban a jelenetben játszik rá leginkább erre, amikor Balsai Móni Mr. Bingley szerepében letérdel a Jane-t alakító Schmied Zoltán elé, és megkéri a kezét. A társadalmi szatírának is íródott Jane Austen-regény valójában már az első mondatával, mely a darab első mondata is („Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség”) a kor berögződött elvárásainak tartott tükröt, mely sémák nagyrészt még a 21. században is áthatják a nő-férfi kapcsolatokat, és rendkívül lassan vetkőzzük le őket. Érdemes tehát elgondolkodni azon, mennyiben generálják mai társkeresési, párkapcsolati problémáinkat ezek a merev kategóriák: milyen viselkedés, érzelemkezelési és -kinyilvánítási forma szükséges egy férfitől és egy nőtől ahhoz, hogy ne bélyegezzék meg, kinek a dolga a kezdeményezés vagy a családfenntartás, egyáltalán miért mások ítélik meg, kivel „kell” elköteleződnünk?

Fotó: Horváth Judit

A rendkívül gyors szereplőváltások és a karakterek újra és újra visszatérése biztosítja, hogy a néző már akkor elkezdjen nevetni, mikor a színész még meg sem szólalt, csak felvette az adott szereplőre jellemző arckifejezést vagy magára öltötte az őt szimbolizáló ruhát, kelléket. A daliás úriember Mr. Darcyt a klasszikus szereplőtől megszokott kimértségével, higgadtságával és hűvösnek látszó érzelemvilágával hozza Schmied Zoltán. A legkarakterisztikusabbra a perlekedő, minden lében kanál „anyósjelölt” Mrs. Bennet sikerült, akit Balsai Móni remekül idéz meg, nehézkes, széles terpeszű járásáról és jellegzetes szoknyaszorításáról azonnal felismerhetővé válik. Rajta kívül különösen komikus figura a két fiatal, nyafka lánytestvér, Lydia és a folyton erőltetetten köhögő Kitty, akik minduntalan a tisztek után ácsingóznak. Előbbit kislányos rajongásával és izgatottságával Schmied Zoltán egy, a hajára illesztett masnival alakítja. A különc szereplők sorába illeszkedik még szintén az ő megformálásában a bottal, görnyedt háttal botorkáló, házsártos, gúnyolódó Lady Catherine – valamint egy párna képében megjelenő lánya –, illetve a felesége vőszerző magánakcióit magától folyton elhárító, ritkán megszólaló, de annál epésebb megjegyzéseket tevő Mr. Bennet.

Fotó: Horváth Judit

A Centrál Színház előadásának fókusza, noha kissé eltolódott a Jane Austen-i romantikus, lányregényes szerelem kibontakozásának folyamatáról, csak hasznára vált, hogy egy olyan kompozíciót sikerült létrehoznia, amely hűen mutatja be a korszellemet, mégis sikerül távol tartania magát a cukormázas ömlengéstől. Érdekes módon azonban sok esetben éppen a mellékszereplőket sikerült legjobban megragadni. A közönség ovációja és üdvrivalgása nem hagyott kétséget afelől, az előadás mennyire mozgatta meg a nézők rekeszizmait és fantáziáját is egyúttal – hiszen a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolataiban és előítéletességében ma is sokan magunkra ismerhetünk – és hagyott bennük maradandó emlékeket.

Kis Petronella

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s