Asbóth Balázs novellája (archív)

Rendelőben

– hamuhodók – 

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

– Hát ez jó! – kuncogott Mályi Ottó a finoman rezgő, szeme elé tolt újságot nézve. – Szóval mély fájdalommal tudatják, hogy tegnap meghaltam. 

– Nem átalkodtak ezt kiadni – mondta Simonyi Berti, lefitymáló kézmozdulattal meglendítve a napilapot. – Nem hi­szem el, hogy nincs egy lektor abban a szerkesztőségben! Hogy küldhetik így, ilyen bődületes hibával a nyomdába?! 

– Biztosan elnézték. Lehet, egy másik Mályi halt meg, nem olyan ritka vezetéknév. A kezdő újságíró meg, akire rátestálták a halálozási rovat túlvilági monotonitását, engem azonosított a hasonló nevű illetővel. Végső soron ezt elismerésként is fogadhatnám, ezek szerint a szerző ismer mint pszichológust, nyilván azért írta bele a gyászkeretbe, hogy „Mályi Ottó, eltávozott lélekgyógyász”. 

– Bah, biztos egy fiatal tintanyalóról van szó, aki úgy gondolta, hogy most megmutatja, mennyire tájékozott. – Simonyi Berti tajtékozott. – Amúgy is, mi az, hogy „eltávozott lélekgyógyász”? Olyan, mintha az eltávozott lelkek bűzhödt siránkozását hallgatnád egy temetőben felállított, virágmintás, foszló pamlagon! 

– Holnap megjön a helyreigazítás, és kész, nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni – felelte munkatársát csillapítva Mályi Ottó. 

– Ahogy érzed – morogta Simonyi Berti, s kivágtatott a szobából. Fortyogó futtában még ledobta az ajtó melletti kisasztalra az ominózus újságot, mely a mostoha bánásmódért alaposan visszazizegett. 

Mályi Ottó rendes és odaadó embernek tartotta Bertit, olyannak, aki kiáll az igazságért, de bizonytalan, hogy annak megsértése vagy relatív volta zavarja-e jobban. Indulatos volt, nyelvén állítólag négy ízt érzékelt: a sebre szórt sósságot, az édes keserűséget, a korral arrafelé araszoló megsavanyodást és a fel- és kicsattanó haragot. 

Ottó és Berti a Cívis Psziché nevű debreceni pszichológiai havi lapnál voltak munkatársak. Míg Berti a tördelést végezte, a nyomdával tartotta a kapcsolatot, addig Mályi Ottó mint elisert pszichológus cikkezett minden hónapban. Ottó fő megélhetése nem a lap volt, abba pusztán a tudomány népszerűsítése miatt írt, hanem pszichológusi praxisa. 

Avagy „lélekgyógyászi” – jutott eszébe a gyászkeretben sötétlő szókapcsolat. Emlékezett édesapjával az utolsó nagy beszélgetésre, melyben szülője azt ecsetelte neki, hogy az ő családjuk, a Mályiak mindig a lélek orvosai, gyógyítói voltak. Mesélt arról a Mályi Bálintról, akit a katolikusok elfogtak, s református lelkésztársaival együtt gályarabságra ítéltek. Elviselt csapást csapás után, mert tudta, hogy ez van rá kiszabva: azok a láncok az ő láncai, az ujjaiba álló szálkák szükségszerűen szúrnak, döfnek egész nap, kivéve fohászkodás közben. Esténként, amikor a tiltás ellenére közös imára kulcsolták a kezüket, természetfeletti hangerővel csörrentek meg a láncok. Ezt hallotta meg egyszer a holland Ruyter tengernagy, s fülelve a protestáns morajra, melyet felerősítettek a habok, segítségére sietett a gályaraboknak. Kiszabadította őket, ezért lehetünk mi itt, Mályiak. Az ő élni akarásából vagyunk. 

Mályi Ottó apja is lelkész volt. Úgy hitte az öreg, hogy neki a szavaival kell borogatni a mások szavai okozta zúzódásokat. Verbális főzeteket készített, serényen öntögette a sebekre. Volt, hogy csak rájuk cseppentette, mert elégnek vélt egy-egy replikának szánt igekötőt vagy mutatószót, volt, hogy valósággal locsolta, tagmondatok sűrűre főzött masszájával, volt, hogy kimosta a sebet egy szemet felnyitó, kérdő modalitással. 

Apja büszke volt Mályi Ottóra, amiért ő is a lelkek gyógyítására adta a fejét, még ha más módon is teszi. Mindig azt ecsetelte, hogy mindőjüknek – a fiának is, neki is – az a feladata, hogy a hozzájuk fordulók feljuthassanak a hegyre. Egy kevéske emberismerettel rá lehet vezetni mindenkit az útra, mert az ott van, ősszel leveledző fák, a nappal és az éj közti megingástól repedő sziklák és kifogás nélküli halakat bújtató patakok által kijelölve. 

Mályi Ottó, amikor fiatal volt, nagyon szeretett rajzolni. Vonzotta a színek kavalkádja, a grafit porló szürkéje, a simogatón pacsmagoló ecset és a határozott tollvonások vászonba és emlékezetbe való bevésődése. Még általános iskolásként, a családi pincében kutakodva bukkant rá egy kottatartóra, melyet azután festőállványként használt. Kiállt az erkélyre, és egy fiatal tizenéves álhanyag pozőrségével próbálta lefesteni a debreceni városképet. A vászonra pingálta az ördögcérnát, azt a Nagytemplom melletti fát, mely a régi történet szerint úgy született, hogy egy katolikus és egy református vitatkozott, a pápista ledöfött a földbe egy kardot ama szavak kíséretében, hogy ebből a vallásból akkor lesz valami, ha ez fává nő, s lám, azzá lett. Az ördögcérna – vagy más néven Arsenalicum Lycium – azóta önnön megfestésére felbujtóan lóbálta kardokból, tőrökből, hajítóbárdokból és parittyákból álló leveleit a keretek közé szoríthatatlan, betyáros szabadságú debreceni szélben. 

Mályi Ottó már­-már férfikorba érvén sem hagyta el alkotási szenvedélyét, képzeletébe be-beúsztak oly ábrándképek, hogy festő lesz. Egyszer azonban véletlenül – ha van ilyen létforma – meghallotta, hogy édesanyja és osztályfőnöke egy szülőértekezlet utózöngéjeként mit beszélnek róla, s talán ez, vagy ki tudja mi, mégis más irányba terelte. Az osztályfőnök óva intette anyját attól, hogy támogassa fia művészi ábrándjait, mert „az ellágyult lelkű s ebből következően hasonló szellemű ifjonti hév” medvecsapdaszerűen csapódik rá az ember későbbi sorsára. „Inkább a biológia”, abban a fiú igazán szépreményű, s nincs is gyönyörűbb, mint megismerni önmagunk és mások fizikai valóját. 

Az elcsent szavak mágnese valahogy azok felé fordította az iránytűt, s Mályiból az iskola egyik legjobb biológiatudora lett, ami később valódi fundamentumává vált pszichológiai pályafutásának. 

Mályi Ottó a pszichológusi rendelőjében üldögélve sziesztázott a következő kliens érkezéséig. Bár fiatal korában lebeszélték arról, hogy festészettel, rajzolással foglalkozzon, ezek megmaradtak nosztalgikus érzéseket ébresztő hobbinak, egyfajta finomkodó, nagyobb plénum előtt titkolt, s e titkosságból fakadóan kéjes örömet okozó, napnyugtai szerelemnek. Most is rajzolással foglalatoskodott, egy elképzelt nőalak arcvonásai öltöttek egyre határozottabb és tollkontúrja, tollvonalai miatt egyre csábosabbnak tetsző külsőt a papíron. A haj még elnagyolt volt, hiányos, de a szempillák ­ – gereblyefogszerűségük miatt –­ már visszaadták a lehulló ősz kupacokba rendezett puhaságát, a homlok még valószerűtlenül redőtlen volt, de az orr körüli szeplők mint télelőn a hóba ragadt magvak, úgy hívtak ajakkal szelíd eltakarásra. 

Mályi szinte megrészegült a saját rajzától és egyben attól, hogy ez mind belőle fakad. Szeme elhomályosodott, fátyla levethetetlen tapadt a papíron őrjítőn mosolygó tintanimfára. Kezdtek élővé válni a körvonalak, az ajak oly mélykék lett, hogy közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa. 

Mielőtt azonban a szájával érintette volna a lapot, az ajtó felől hang hallatszott: 

– Jöttem… Én… Megjöttem. 

Mályi felnézett, s a küszöbön egy szeplős nő állt, a szája széle kék volt, és… és istenem, hát lehetséges? 

Aztán egy pillanat múlva szertefoszlott, hogy micsoda, az kérdéses, talán maga az előző pillanat. A rendelő ajtajában egy tél ellenére vékony, teljesen fekete ruhába öltözött, fakó szőke hajú, didergő ajkú, arcán rendkívül apró, egérharapásnyi hegeket viselő nő állt. 

– Jöttem… A kezelésre. 

Mályi, miután felocsúdott, elrakta gyorsan a rajzát a fiókba, s nekiláttak folytatni a múlt alkalommal megkezdett kezelést, a hölgy ugyanis már nem először járt nála. 

– Tehát a férjét börtönbe zárták – vette fel a fonalat a pszichológus. 

– Igen, illetve nem, voltaképpen rosszabb – vágott a saját szavába a nő. Látszott rajta, hogy elemi izgalom mozgatja száját s tagjait, talán nem uralja azokat. 

– Az mit jelent?
– Tudja, tisztelt… tisztelt Mályi úr, van a villamos.
– Igen, asszonyom, mondja csak! – biztatta Mályi egy nyugtatásnak szánt félmosoly kíséretében, ami talán ha sikerült volna, akkor sem éri el célját. 

– Szóval a férjemet bezárták az egyik villamossín alatti cellába. Tudja, tisztelt Mályi úr, vannak azok a szűk kis cellák, melyek pont olyan szélesek, mint a sín, s kábé olyan hosszúak is. A rendőrségi kazamatákon keresztül lehet őket megközelíteni, s a foglyok, akiket ide dugnak, el kell, hogy viseljék, hogy a villamos ott jár egész nap a fejük felett. 

A fény és levegő forrása a plafon, mely valójában nincs is, csak egy rács van helyette, melyen betűz a nap, becsepeg az eső, és beesik a megvetés megharapdált szotyolahéja. 

A nő beszámolt Mályi Ottónak arról is, hogy a férje elítélése óta nem lel nyugalmat. Otthonukban, mely most üresnek, érzelmileg evakuáltnak hat, nem találja a helyét. Bolyong a két és fél szobában, fel­ és lekapcsolja a villanyokat, benéz a hűtőbe, de borzasztja a tojástartóba csukott sejtek bezártsága, elindítja a mikrót, de nem bírja elviselni a tányér körforgását. A hintaszék volt az egyetlen mentsvára, melybe belehuppanva, szemét lehunyva úgy érezte, hogy valahova halad, ám az egyik falábnak gyors volt a tempó, s kitört az elringató szerkezetből. A nő a Nagytemplom padjai közt sem talált nyugalmat, a lélek lelkészi léptetését túl lassúnak, kivárhatatlannak találta. 

– Már-már odáig jutok, tisztelt Mályi úr, hogy csak akkor maradok nyugton, ha egy busz vagy egy villamos mozog alattam – fejezte be a nő. 

– Az a gyanúm, asszonyom, hogy Önnek Odüsszeusz-kórja van – mondta ki Mályi a diagnózist, s gondolatban körvonalazódott előtte egy olyan utazás, mely nem Ruyter holland tengernagy feltűnésével végződik. 

Mályi Ottó a rendelőjében ült, és az e­mailjeit böngészte. A csukott ablakon keresztül is behallatszott a Nagytemplomból tovaterjedő harangzúgás, mely ércesen visszhangozta Mályi gondolatait. Egy kongatás – törlés, két kongatás – mentés, három kongatás – törlés, s ekkor a harang, melyet régi, olvadttá tett pisztolycsövekből és vágóhídra terelt, valamikori marhák kolompjaiból öntöttek, elnémult. 

Biztosan törli? Igen. 

Mályi attól a számítógéppel rajzolt képtől vált meg, melyet az egyik barátja alkotott róla, s küldött el levélmellékletként. Talán nem tetszett neki, hogy a piktúra hűen visszaadta a hamuszínűvé vált hajat, vagy csupán a tudat alatt rejtező művészi irigység az, mely kitöröltette vele a malyio.png névre keresztelt fájlt. 

Megnézte még a fiókjában eddig olvasatlan sorakozó meghívásokat, felkéréseket, majd áttekintette a másnapi pácienslistát. A kliensei tiszteletben tartották az idejét, akkor érkeztek, amikor az elő volt írva, a távozásukat pedig már úgyis ő határozta meg a kezelés rövidítésével, avagy nyújtásával. 

Dolga végeztével Mályi kivette a fiókjából a délután készült tollrajzot. Alaposan szemügyre vette, majd visszarakta. Odahajtott a naptárban a tegnaphoz, megnézni, hogy milyen nap volt, s mivel furán érezte magát, leült a fotelba. Felhúzta a térdét, s mintha az azokban rejlő kemény porcokkal nyomta volna meg a mellkasát, halkan kiköhintette a lelkét.