„Néha azt hallani, az irodalom túl morbiddá vált. Lélektani szempontból kijelenthetjük: sosem volt eléggé morbid. A léleknek még csak a felszínét érintettük meg, az egy egyetlen elefántcsont kamrájában bámulatosabb és iszonyatosabb dolgok vannak, mint amit eddig papírra vetettek”
– Oscar Wilde
Nem biztos, hogy Oscar Wilde kedvelte volna Szerényi Szabolcs Éhség című novelláskötetét, szavai mégsem lennének aktuálisabbak máshol, mint itt. Szerényinél talán talált volna elég morbiditást. De ezek az írások túlmennek az egyszerű meghökkentésen, ami sajnos nem mondható el a legtöbb olyan – nem csak irodalmi − műalkotásról, mely a lélek sötét világának feltárását szorgalmazza.
Szerényi Szabolcs verseinek és novelláinak publikálását 2015-ben kezdte el. Az Éhség az első megjelent kötete, ami a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában került kiadásra. Azonban az induló írókkal kapcsolatos megbélyegzéseknek nincs helye jelen kötet esetében. Az Éhség nagyon átgondolt, tematikusan egységes, jól felépített novelláskötet, ami nem utolsó sorban nívós és lebilincselő írásokat tartalmaz.
A novellák címei frappánsak és tömörségüknél fogva figyelemfelkeltőek, de maguk a szövegek is elég egységesen tartják a 4-7 oldal hosszúságot. Ez alól csak a kötet névadó novellája, az Éhség kivétel, ami a maga húsz oldalas terjedelmével nagyobb lélegzetvételű, azonban hogy ez mégis összhangban maradjon a kötet által diktált olvasási ritmussal, négy kisebb részre tagolódik, így olvadva bele a jól megkonstruált egységbe. A témájukat tekintve szorosabban összetartozó írások nem egymás mellett lettek elrendezve, így szabadon váltogatják egymást a szürreális és a naturalista ihletésű írások. Többségükben a jelenkor adja a történetek idejét, két régmúltat idéző írás kivételével (Oroszlánok, Jonas). Ezekkel mintha azt akarná érzékeltetni a szerző, hogy történeteinek sötét világa nemcsak a modern korban ábrázolható. A kötet maga sem olyan vaskos, viszont ez a terjedelem végtelenül jól illik a novellák tömörségéhez, valamint a témaválasztások miatt is szerencsés döntés. Az írások rendkívül etetik magukat az olvasóval, nehezen lehet megállni, hogy ne egy huzamban faljuk fel az összeset, mégis, ha több lenne belőle, talán megülhetnék az olvasó gyomrát a bizarr és brutális történetek, így viszont a jó adagolásnak és a megfelelő terjedelemnek köszönhetően nem émelyegve állunk föl székünkből az olvasás befejeztével. Ízléstelenségében is ízléses, ez a kötet specialitása.
Ez a világ, amelyet az Éhség prezentál, minden részletében bizarr. Prózavilágának szereplői – a kevés semleges szereplőtől eltekintve – mind az emberi bestialitás különböző fajtáiról tesznek tanúbizonyságot. Az emberi lélek olyan hajlamait mutatják be, amiről sokszor nem akarunk tudomást venni, amikor az emberről, mint kiemelkedő, szellemiségében felmagasztalt lényről gondolkodunk. A Szerényi által megformált karakterek mindig valami mást akartnak, meghaladni a norma által kijelölt kereteket. Ez az erős igény az extravagáns létformára, vagy a nagy tettekre, a megengedett túllépésének csábítása csak az embernél törhet felszínre olyan elemi erővel Szerényinél, indokolatlan indíttatásként, mivel az állattal szemben nála az emberre nehezedik az önreflexió terhe is. Erre számos, különböző mintát olvashatunk az Éhségben. Például ott van az ember, aki azzal akarta felhívni mások figyelmét, hogy egy cserjét ültetett magába. Mások haldokló embereket vásárolnak meg kilóra, hogy amikor eljött az óra, elegáns környezetben elfogyaszthassák, mint különösen gourmet falatot, esetleg gyógyszerként veszik magukhoz az emberi magzatot. Vagy hosszú időn át szervezi valaki saját halálát, hogy minél gyomorforgatóbban hasson, csak azért, hogy szomszédjait provokálja, amíg más valaki elvérző csövesként rémisztgeti a járókelőket utolsó óráiban. Persze kapunk még egy kis nekrofíliát is, mégis talán a hallá változás jelenti az extremitás csúcsát. Emellett általánosabb jelenségekkel is találkozhatunk, melyek azonban szintén nem veszítenek csípősségükből: telhetetlen kéjvágy, ami elveszi az ember józan belátó képességét, hedonizmus, homoszexualitás, hazugság, a normalitás megjátszása, hatalommánia, ami mindenen átgázol, bosszúvágy, végkimerülésig való hajszolás és más efféle finomságok.
Mégis mindez a sok morbiditás nem fordítja ki teljesen az olvasót önmagából, a veszély ellenére sem válik ízléstelen fröcsögéssé, mondhatni megszelídül attól az erősen objektív hangtól, amivel a történetek elmondásra kerülnek. Semmi bántó moralizálás, semmi sajnáltatás, megríkatni vágyás, de még csak a felháborodást sem táplálja. Többféle narrációs módot váltogat, de mindet ugyanaz a megnyugtató, biztonságos távolban tartó objektív jelleg köti össze, még abban az esetben is, amikor az elbeszélő a történet egyik szereplője. Ugyanakkor a szerző saját életének környezetéből is található egy-két morzsa a történetekbe szőve. Így például az első két novella színhelyéül szolgáló Nyírség − ami Szerényi gyermekkorának is színhelye −, erősen sajátos légkörével járul hozzá a kibontakoztatáshoz. Ezen kívül többször felbukkan a média világa is, ami a szerző polgári munkakörét adja. Ez utóbbit bravúrosan használja föl és fordítja ki, vagy mutatja be, de mindig csak mint háttér szerepel, magára a szakmára kevésbé nyom bélyeget. Annál inkább az irodisták kíméletlen rabszolgaságára, például az Átváltozás című novellában, ahol az értelmetlen dolgok miatt agyonhajszolt bürokrata szó szerint kifordul magából.
A kötetben szereplő műveivel Szerényi antik és kortárs, hazai és külföldi műveket egyaránt megidéz. A Tenger és a Cserje című írásai például szürreális világukkal, az ember és a természet tragikusan bizarr újraegyesülésével Ovidius Methamorphosisát elevenítik fel. A halál eufemizmusa, az élet utáni valami mássá válás itt azonban nem olyan drámai gyorsasággal történik, mint az antik költőnél. A szokatlan átalakulásokat hosszas előkészület, átalakulási fázis előzi meg, ami magában hordozza azt a körülményt is, miszerint a főszereplők maguk választották ezt az utat, így a tragikus végkimenetelük inkább elgondolkodtató, jelentőségteljes, mint szívbemarkoló. Ovidius hősei valami nagy dolgot hajtottak végre, így jutalomul kapták az istenektől átváltozásukat. Ezzel szemben Szerényi karaktereinek ez a nagy tettük, amivel saját magukat jutalmazzák, vagy csak megtörténik velük, anélkül hogy valamifajta transzcendentális felsőbbrendűség közreműködésére konkrét utalás történne. Ezek a természettől végletesen eltávolodott ember abnormális, vagy erőszakos kísérletei a természettel való újra egyesülésre. Az Átváltozás című novella már egy másik nagy íróra, Kafkára helyezi a hangsúlyt, akit az alcímben meg is nevez. Jonas című írása azonban valamilyen szinten eltér az eddig említett párhuzamba állításokkal, hiszen Pálfi György Taxidermia című filmjéből vett idézettel nyit. Érdekesnek tűnhet először, hogy nem Parti Nagy Lajost idézi, aki a film alapjául szolgáló novellákat megírta, hanem magát a filmrendezőt. Ez mégsem olyan megdöbbentő, hiszen Szerényi írásaiban elég erős képiséggel dolgozik, szinte látjuk magunk előtt a helyszíneket, a karaktereket, a történéseket, sőt sokszor nemcsak látni véljük, hanem érezzük a szagokat és az ízeket is. Gyakran megmozgatja érzékszerveinket, és ezekkel a többdimenziós hatásokkal megvadítja objektív hangvételét.
Egy enyhén szólva zavarodott világ szürreális képét kapjuk, amiben az éhség határoz meg mindent. Hataloméhség, szabadságéhség, szexuális éhség, figyeleméhség, bosszúéhség, éhség az extremitásra és még sorolhatnánk. Alapjában véve az Éhség szereplői hiánylények, akik a negatív és a pozitív teljességben sem találják helyüket. Ezért van, hogy nem tudnak megelégedni saját magukkal és a számunkra a sors által adott dolgokkal, mindenképpen valami többre, nagyobbra, fantasztikusabbra vágynak, valamire, amit még nem tapasztaltunk, ami kimozdít a kényelmi zónából és ingerli az érzékeket és az unott tudatot. Utálják azt, ami mindennapos, ami középszerű. Nem akarnak rendesek lenni, alapvetően ott bujkál a lázadás az összes karakterben. Szerényi nem csak egyszerűen a bűnt és az ocsmányságot mutatja meg nekünk. Nagyon nehéz ezt fenntartania, ezért van, hogy meg is inog erősségében, de mégis megállja, hogy ne moralizáljon. Senkit nem tűntet fel szörnyetegként, és habár nem hősként ábrázolja főszereplőit, felvillantja a nietzschei gondolatot, hogy ami először borzalomnak hangzik, másodjára már tűnhet grandiózusnak. A tömeg által kikiáltott egészség és betegség kategóriák itt sem állják meg a helyüket. Nem véletlen, hogy már az ókorban megszületett az őrült zseni toposza, aki a normalitástól való eltérésében hordozza szellemi termékenységének alapját. Csak van, akinek az ilyen alapból született produktumait még meg tudja emészteni a hétköznapi gyomor, és van akiét már nem. Szerényi hősei is az elvetemültebb zsenik közé tartoznak, de persze nemcsak ilyen átértékelhető tettekkel találkozunk, hiszen vannak ebben a kötetben menthetetlenül kicsinyes karakterek is, akik lopott, hamis és hazug nagyságukat tartják a legtöbbre. És persze találkozunk egyszerű szemlélőkkel is, akik csak időleges kilengésekkel csillapítják étvágyukat, fenntartva a normalitás számukra is nehéz látszatát.
Az Éhség egy jól kitalált, megírt és megszerkesztett kötet, aminek olvasása közben az érdeklődés képtelen elkalandozni. Brutalitásában fenséges, de ugyanakkor érezhető marad a történetek viszolygást keltő vonása is, aminek kettőssége izgalmas feszültséget eredményezhet. Elgondolkodtat és meglep. Éppen annyira ijeszt meg, hogy fokozza az izgalmat, és ne legyen kedvünk elfutni.
Cserhalmi Luca
Szerényi Szabolcs, Éhség, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017
Apokrif Online 