Barátkozás egy misztikus bolhapiaccal

Tárlat: Kép/Társak. Az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának kiállítása, Vigadó, Budapest

Az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozat kiállításának koncepciója értelmében minden akadémikus meghívott egy nem akadémikus művésztársat, és a munkáikat egymás mellé tették. A hívószó a barátság. A bevezető falszövegben is az alkotók egymás iránti bizalmáról olvashatunk egy ködös leírást. Ennek szerzője reményét fejezi ki, hogy a „művészek között párbeszéd alakul ki itt és most a kiállítási térben”, és „új típusú barátságok szövődnek” közöttük. Értsük úgy, hogy a képek reflektálnak egymásra, többet adva párban, mint különállóan, társtalanul. Mindez alig (csupán egy-két esetben) érződött, miközben hiányzott az útmutatás a kiállított anyag befogadásához és az értelmezéshez. A tárlat egyedül hagyta a nézőt a képek között, előfordult, hogy még az elrendezéséből sem derült ki, melyik művésznek ki a párja. Még nehezebben lehetett kikövetkeztetni, hogy az alkotótársak munkái miként illeszkedtek egymáshoz, hogyan fűzi egyik tovább a másikat, és mi a közös üzenetük. Így a Kép/Társak a legjobban egy bolhapiacra hasonlított, ahol a nézőnek kell szemezgetni a jó és „használható” képek között. Szintén nem elhanyagolható pont, hogy a barátság egyáltalán nem volt érezhető a párosítások többségénél. Nem lehetett tetten érni azt a lelki vagy szellemi, esetleg művészi összetartozást, amiból kicsúcsosodott az alkotói munka. Sokszor csak felületes stílusbeli hasonlóságok kötötték össze a műveket, és úgy tűnik, hogy a kiállítás mögött nem állt komolyabb szakmai koncepció sem. Így szinte lehetetlen a recenzálónak egy átfogó képet adni a tárlatról, de fontosnak tartom, hogy magát a kiállítást különválasszuk az egyes képektől, és azokat önmagukban próbáljuk szemügyre venni.

Pedig Lakatos Erika és alkotótársa Török László fotói sokat ígértek mind a megformálást, mind a témájukat tekintve, és szorosan is kapcsolódnak egymáshoz. Munkáik a cigányság múltjáról és jelenéről beszélnek, akár egy roma kultúrával foglalkozó monográfia illusztrációi is lehetnének. Török a rá jellemző elhalványított stílusban (ezúttal halványkékre színezve) montázsolta össze a képeket gondos utómunkával. A nagy képekben mint keretben tárgyak, tájak láthatók, a bennük levő egy-egy kisebb képen pedig emberek a tárgyakhoz vagy a tájba montírozva. Azt a hatást keltik, mintha a tájakból eltűntek volna az itt lakók, és már csak a képek őriznék őket. Ezzel szemben Lakatos festményszerű fotóin egy motívum- és színgazdag cigány világ jelenik meg. Ez felerősíti a Török munkáit körüllengő elmúlásérzetet, azt a felismerést, hogy a régi szokások és hagyományok még a nagyon zárt és összetartó roma közösségekből is kezdenek eltűnni.

Haris László tereket gyúrt: optikai játékot űzve gömbölyítette, panorámaeffektust alkalmazva nyújtotta a városi tájat. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy szélesvásznúvá tette azokat. Végül a különböző szegmenseket egymás mellé helyezte. (A képeken ott van a művész is, aki összeharislászlózta a Mátyás teret és az állatkertet.) A feldarabolt és újra összeillesztett terek ugyan összeállnak, mégis öncélúnak éreztem a játékot. A vicces hullámzások a képbe ragadt művésszel esztétizálnak, de nem teremtenek. Haris művei mellett látható Móser Zoltán összeállítása, aki a miniatűr képekből álló sorozatánál éppen ellentétes módszert alkalmazott, mint Haris: a kis különlegességek, az apró észrevehetetlen részletek izolálása és kiemelése volt számára a lényeg. Móser megmutatja a hétköznapi dolgok és épületek apró részleteit szokatlan fókuszpontot adva. Ez ráirányítja a figyelmünket olyan apróságokra, amelyek mellett a hétköznapokon észrevétlenül elmennénk.

A hasonlóságok és harmonizáló ellentétek ellenére a két művész mégsem volt párban. Igaz, Haris Lászlónak csak a falszomszédja volt Móser, a „hivatalos” művésztársa Telek Balázs, aki az egész kiállítás legizgalmasabb sorozatát tárja elénk. A képeket nyomtatás után harmonikaszerűen hajtogatta össze, így tudott egyszerre két képet is megmutatni ugyanazon a „vásznon”. A munkái olyanok, mint azok a hologramos kártyák, amelyek az egyik irányba mozgatva más képet mutatnak, mint a másik irányban. Szinte a falhoz simulva, oldalazva kell haladni ahhoz, hogy pontosan lássuk a fotók játékait. Többségük arckép: Telek különböző családtagokat párosított össze egymással. Meglepő volt, hogy a mai „digitális édenben” is milyen lenyűgöző dolgokat tud alkotni az ember a két kezével a valós térben. Van még relevanciája ezeknek a technikáknak és ötleteknek, melyek a mostani korszakban is átütő erővel hatnak.

A kiállítás másik termét Sára Sándor képei és azok címszalagja dominálják („Sára elvtárs, maga a Life-nak dolgozik?”). Jól ismert szociofotók ezek az ötvenes évekből, amelyek legalább új kontextust kaphattak volna ezúttal. Ötletesebbek és ironikusabbak voltak Balla András képei. Azon belül is a Besúgóim naplójából című kép, amely mindennapos természetességgel villantja össze a nyugati és keleti blokk politikai és kulturális ellentétét. Olyan, mint egy ázott, megtépázott plakáthely: Az Auróra cirkáló sziluettje és a vörös csillagok reklámgiccsé silányodnak a Fabulon-arc és a Pepsi-logó társaságában. De ilyenek voltak azok eredetileg, a megidézett nyolcvanas években is?

Polyvás Béla Albert a nyolcvanas évek puha diktatúráját és a rendszerkritikusok szubkultúráját mutatja be. A képeken érződik a korszak jókedvű lázadása, illetve hogy már nyersen karikírozható az államhatalom. („Állami posta” – hirdeti egy tábla két szemetes konténer mellett a pusztaságban.) Horváth Péter képei szintén a szocializmus végnapjaiba adnak betekintést. Múltunknak és jelenüknek egy olyan összemosódását kapjuk, amit szinte nem is lehet szétválasztani, hiszen az egyik feltételezi a másikat. Kettőjük képtárssága szemmel látható, kiállított munkáik teljes mértékben fedésben állnak, és értelemszerűen következnek egymásból. Balla András fiának, Balla Gergelynek a fényképein elhagyott gyárak és régi épületek árválkodnak. A képek közül a legerősebb az a sorozat volt, amely plafonról lógó fémkampókra felakasztott bányászruhák tömegét ábrázolja (Bányászfürdő, Dorog): szürreális holttestekként lógnak emléket állítva a rendszerváltás környékén a gyárakból elbocsátott embereknek.

A szociofotóláncolat erős darabjai voltak Molnár Zoltán és Benkő Imre képei. Molnár egymás mellé helyezte a késő szocialista kori Romániát, Magyarországot, valamint a korabeli „harmadik világbeli” Brazíliát, így jelezve az országok társadalmi-politikai párhuzamait. Az azonosítási pont a nélkülözés, az emberi nyomor és a szegényes, lepusztult környezet. Benkő a rendszerváltást megelőző időszakot és a 2000-es évek elejét villantja össze műveivel. Az egyik legérdekesebb kép a Családi gazdaság, Szécsényfalu, amelynek a jobb oldalán egy néni kapálgat a háttérben, bal oldalt pedig egy autó csomagtartóján ülve egy fiatal férfi tekint ki a képből. A két alak ellentétes irányba „néz”: a szomorúságtól és hiányérzettől áthatott fotón a múlt és a jelen áll szemben. Az idősek még ragaszkodnak a földhöz és a régi szokásokhoz, míg a fiatalok már elvágyódnak. Hatásvadásznak tűnt a Hungerotika és az Ügető, Kerepesi út, Budapest fotók egymás mellé helyezése, összességében azonban Benkő képei időtlenséget sugalltak. A felvetésük erős: mintha nem történt volna meg a rendszerváltás.

Ilku János természetképeinek hatását elrontja a digitális utómunka. A pusztuló erdő eredeti képei sokkal szorongatóbbak lettek volna, mint a szoftveresen színezett és kiállított verziók. Előttük állva bennem az merült fel, hogy milyen gyorsan válnak köznapivá, bárki számára elérhetővé a digitális effektek. Kőrösi András hasonló koncepciójú, inkább festménnyé torzított képeivel nem tudtam mit kezdeni. Ráadásul szürreális volt a stílustörés a kiállítás többi részéhez képest. Így, a szociófotók között, akarva-akaratlanul azt mutatták a kiállítók, hogy nincs társadalmi témájuk.

Velük szemben kell megemlítenem Kósa Ferenc viharos és zavaros egeket megörökítő munkáit. Tőle láthattuk a kiállítás legszebb természetfotóit, amelyek ráadásul nem valami egzotikus helyen, hanem Magyarországon készültek. A képek szorosabb befogadását segítette az a leírás, amit a művész melléjük feszített: története olvasásával átérezhettük azt, amit ő, mikor a fényképeket készítette. Az írás valóban áthangol, és segít a többi képről elfeledkezni. Eléri, hogy csak Kósa alkotásai létezzenek, amíg azok előtt állunk.

Számomra a fotó olyan művészeti ág, amely természetéből fakadóan nem elvont, felfoghatatlan jelenségként kezeli az alkotási folyamatokat. A fotó bárki számára elérhető, és az adja a különlegességét, hogy a köznapi dologból miként lesz önmagán túli jelenség. A kiállítás viszont – miközben számos remek munkát, látásmódot villantott fel – megpróbált a misztikus fotó utcájába terelni, éppen oda, amit következetesen igyekszem kikerülni.

Tanner Balázs

A kiállítás április 2-ig látogatható a Pesti Vigadóban.

(A felvételeket a szerző készítette.)