Sic Itur ad Astra 65: nacionalizmus, nemzeti emlékezet + posztkolonializmus (folyóirat- és programajánló)

sic-itur-est_2016_meghivo_kutyanyelv

 

Megjelent a Sic Itur ad Astra hatvanötödik lapszáma, melynek középpontjában a nacionalizmus és a nemzeti emlékezet áll. A számban elsőként Miroslav Hroch cseh történésszel, a nacionalizmuskutatások doyenjével készített interjúnkat olvashatják: a beszélgetésben szóba került többek között Hroch pályaindító „Sztálin-kritikája”, a „nacionalizmus” diszfunkcionalitása, a prágai és a párizsi 68, illetve az is, hogy mivel szereti provokálni a cseh történész magyar kollégáit. A tanulmányok sorát Reinhart Koselleck eredetileg 1979-ben publikált háborús emlékművekről szóló elemzése indítja. A ma már klasszikusként számon tartott tanulmány, amelyben Koselleck a háborús emlékművek funkcionalizálódását, demokratizálódását és laicizálódását, illetve felejtéssel szembeni tehetetlenségét mutatta ki, eddig nem volt olvasható magyarul. Lapszámunkban Nagy Ágoston tollából olyan írást is közölhetünk, amely egy részleteiben vizsgált magyar példával, a győri csatában elesett zempléni inszurgensek emlékművének történetével támasztja alá Koselleck téziseit. A kiadványban egyébként is kiemelt figyelmet kapnak az emlékművek: Kárpáti Attila István a zilahi Wesselényi- és Töhötöm-szobrok állítása kapcsán fejtegeti a szilágysági identitásépítés 1876-os megyerendezés utáni kihívásait.

Az emlékművek mellett az emlékezet írott formájával szintén foglalkoznak szerzőink két tanulmányban: Erdős Zoltán a 17. századi puritán prédikációirodalomból fésülte össze a magyar (proto)nemzeti tudat szórványos, de markáns példáit. Lászlófi Viola pedig egy hatvanas években rendezett Szabolcs-Szatmár megyei gyűjtés eredményeinek filológiai vizsgálata után érvel a Rákóczi-néphagyományok autenticitása ellen.

A dualizmus kori nemzetiségek története külön blokkot kapott. Tarafás Imre azt a képet rekonstruálja és elemzi, amelyet a történelemtankönyvek tucatjai közvetítettek a középiskolások felé a nemzeti kisebbségekről és a magyar nemzet fogalmáról. Bolgár Dániel nagy lélegzetű gondolatkísérletében Ernest Gellner nacionalizmuselméletét meghosszabbítva gondolja újra a zsidóság többségi társadalmon belüli oldódás nélküli keveredésének apóriáját. Szintén Gellner tézisét árnyalja Eszik Veronika a horvát oktatási törvény és iskolaügy kapcsán. Míg Tömöry Miklós a pest-budai szerbek nemzeti estjének vizsgálata révén szolgál adalékokkal a kiegyezést közvetlenül megelőző közélet és a magyarországi szerbség történetéhez.

 

Végül a kortárs nemzetépítésekről szóló blokkunkban Sonkoly Gábor nacionalizmuskutatói szemszögből és közép-európai összehasonlító perspektívában interpretálja a magyar világörökségi kultúrtájak kapcsán termelt dokumentumok hivatalos történelemképét. Valamint Nari Shelekpayev esszéje foglalja össze a magyar olvasóknak az utóbbi évek egyik legmonumentálisabb, több szempontból is pupillatágító nacionalista projektjét: az új kazahsztáni főváros, Asztana fejlesztését.

 

A december 19-i Sic Itur ad Astra-esten sorra kerülő „Hol van Magyarország Afrikája?” Posztkolonialista perspektívák a magyar történetírásban című kerekasztal elé a beszélgetés moderátora, Csunderlik Péter írt vitaindítót:

„Az én Afrika-térképem Európában van” – mondta Bismarck jelezve, hogy a gyarmatosításhoz nem feltétlenül kell átkelni a nagy vizeken. Ahogy a posztkolonialista elméleti megközelítések is alkalmazhatók akár olyan régiók, országok és területek történelmének és kultúrájának újragondolására, amelyek a szó szoros értelmében nem voltak „gyarmatok”, ahogy Magyarország sem. Bár a Rákosi-korszak történetírása „félgyarmati függőségként” írta le Magyarország helyzetét a Habsburg Birodalomban, hovatovább a „gyarmat” a magyar közélet egyik legsűrűbben alkalmazott metaforája az 1849 utáni neoabszolutizmus kortárs kritikáitól egészen a brüsszeli „gyarmatosítási kísérleteket” visszaverő békemenetelések hívószavaiig. A „migránsválság” és az Iszlám Állam terrorakciói óta pedig az – Edward Said által is kipécézett – 1986-os Delta Force című arabellenes Chuck Norris-filmmel lehetne összetéveszteni a híradók egyes hírblokkjait.

És ha a politikatörténettől eltekintünk, akkor sem mondhatjuk, hogy nem lenne feladata a posztkolonialista kritikának a 2000-es évek Magyarországán, amikor egy évtizeden át a legsötétebb rasszista sztereotípiákat erősítő Fekete Pákó volt az egyetlen magyar „médiafekete”, Győzikével pedig a „bolond”, „nagyszívű romát” játszatták, de úgy, hogy orientalista elemzők tucatjai vethetnék rá magukat a jelenségre. Azonban Said 2000-ben magyarul is megjelent klasszikus könyvének eredményei kevés kivétellel nem épültek be a magyar tudományosságba, ahogy annak recenzense, Fosztó László megjegyezte annak idején.

Milyen perspektívái vannak a posztkolonialista megközelítésnek a magyar történettudományban? A nemzetközi posztkolonialista történetírás eredményeiből mennyit lehetne mozgósítani például a romák magyarországi reprezentációinak elemzésében? Vagy éppen a határon túli magyarokéban, hiszen az anyaországi magyarok többsége amolyan „nemes vademberként” képzeli el a székelyeket. Ahogy a Magyarországon dolgoztatott első világháborús orosz hadifoglyok kortárs leírásai is egy – Lovasi András szavaival – „Péntek-típusú rabszolgáéra” emlékeztetnek.

Ha a lakatlan Ferenc József-földet irrelevánsnak is tekintjük ebből a szempontból, interpretálhatjuk-e az Osztrák–Magyar Monarchia „gyarmataként” az 1878-ban okkupált Bosznia-Hercegovinát? És a mai „Magyarország Afrikájaként” Borsodot, ahogy a szólás tartja? Megvilágító erejű vagy lényeges különbségeket elhomályosító-e, ha az egykori „harmadik világ” – létezik még ez a hidegháborús fogalom? – államait és a posztszovjet térséget egyaránt a posztkolonialista kutatások illetékességi körébe utaljuk? A „gyarmat” és a „kolonizáció” fogalmai nem annyira terheltek-e – hasonlóan a magyar nyelvben negatív töltéssel telítődött „birodalom” kifejezéshez –, hogy alkalmatlanok az árnyalt tudományos elemzésre? És végül: az nem maga az „öngyarmatosítás”-e, hogy a nyugaton divatos posztkolonialista megközelítések magyarországi hiányát problémaként fogjuk fel?

 

[sicitur.blog.hu]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s