Balogh Ádám novellája (archív)

A boróka

(megjelent az Apokrif 2015/1. számában)

apokrif_tavaszA borókabogyót megint kifelejtette. Lecsapja az asztalra a csontozókést, átszalad a konyhába, benyúl a zsebébe és beleszórja a hatalmas fazékba a kis bogyókat. Már az elején bele kellett volna rakni, mérgelődik, és csak akkor nyugszik meg, amikor beleszúrja egy nagyobb darab húsba a villát, érzi, most nem a boróka húzza az időt, egy fél órát még puhulnia kell.

Az órájára pillant. Lassan indulnia kell. Ránéz a késre, majd a fazékra, de mielőtt dönteni tudna a folytatásról, megcsörren a telefon. Odaugrik a készülékhez, mert tudja, ha nem biztosítja a vonal másik végén csicsergő női hangot másodjára is, hogy ő aztán a világért sem hagyja, mi több, vadőrként nem is hagyhatja annyiban a kialakult helyzetet, akkor a nő biztosan betoppan hozzá vacsorára, ahogyan a telefonban ígéri, és ez az, amit a legkevésbé akar.

Az lehetetlen, hogy megint vaddisznókat láttak keresztbe vonulni az úton, nem is az, hogy vonulnak, képzelje, volt képük bejelenteni ezt a vonulást telefonon, pedig tudhatnák, ez már nem az autópálya, ide már nem tudunk kocsit küldeni, eddig nem terjed a hatáskörünk, tegye már meg, kérte a női hang, hogy körülnéz a környéken, mert igazán nem venném a szívemre, ha szegénykéket elütné valaki, és képzelje, hiába tárcsázom a hívó felet tegnap óta, a szám nem kapcsolható, maga biztosan nem ilyen gyáva, már a hangján hallani.

Már egy jó ideje nyomában volt ennek a másiknak. Észrevétlenül követhette, hiszen ugyanolyan jól ismerte az erdőt, mint ő, feljegyezte minden lépését, tudott minden szokásáról. Meg akart bizonyosodni arról, ez a másik olyannyira elhanyagolja a feleségét és két kislányát, hogy nem követ el bűnt, ha végül mégis megteszi, amire azóta készült, hogy először meglátta őket együtt.

A férfi lába a nővel folytatott telefonbeszélgetés során megremeg, arra gondol, hogy másképpen történt volna-e minden, ha nem akarja meglepni a családját a kirándulással azon a reggelen. Pedig jól kigondolta. Egész napos vadles, kezdve egy ebédnek is beillő, kiadós reggelivel, és amellett, hogy a gyerekek jól szórakoztak volna a kis vaddisznók esetlen döcögésén, tanulsága is lett volna ennek a kirándulásnak, ha a gyerekek előtt nem is, a felesége előtt mindenképpen, hiszen attól, hogy a nő nem tudott róla, még figyelte őket a vadlesről, ahogyan máig is figyeli,  és nem érti, annak a másiknak hogyan sikerült megértetnie vele, hogy legyen szigorúbb a gyerekekkel, fogja őket szorosabban távollétében, minthogy ő is össze-vissza szaladgál velük, akár egy bakfis.

A családi fotóra néz, majd a csontozókésre, arra gondol, milyen jó is volna, ha egy mozdulattal, egy erőteljes kanyarintással ki tudná vágni magából azt a gasztronómiai hiúságot, ami nem engedte utánuk indulni azon a reggelen.

Amellett, hogy a lehető legfinomabb ízt akarta kihozni a szaftból a legvégén beleszórt borókával, meg is akarta lepni őket azzal, hogy magával viszi az elkészült ételt a szabadba, kiszedi a tányérokba, és nézi az elégedett arcokat, majd csukott szemmel aratja le az elégedett hümmögéseket, amikor is megérzik a lányok, ahogyan a boróka íze kinyílik a szájukban.

Magánál olyan jó hallani, ahogyan rotyog az étel, az embernek megjön az étvágya, mi készül, leves, gulyás, ragu, vendégeket vár, nővendéget talán, bizonyára nem magányos, akinél ilyen jókedvűen fő az étel, biztosan így hódít, na várjon csak, egyszer tényleg elmegyek magához vacsorára, csicseregte a nő a vonal másik végén.

Hagyja beszélni a nőt, szereti ezt a hangszínt, a feleségére emlékezteti. Siess utánunk, te híres főszakács, ezt akarja hallani a nő szájából, ő pedig legszívesebben elmondaná neki is, amiről a feleségének mindig olyan lelkesedéssel beszél, miként is az örök élet titka nem az össze-vissza rohangálásban, hanem a vadak fegyelmezett vonulásában van. Inkább nem szól egy szót sem, elköszönés nélkül rakja le a telefont.

Elzárja a gázt, lemossa magáról a vért, átöltözik tiszta ruhába, letakarja a félig feldolgozott testet, kesztyűt húz, megfogja a forró fazék fülét, és kilép az udvarra. Tudja, hogy a kutyák ugatása a fejet követeli. Eléjük dobja, és elindul az erdő felé.

Először a roncshoz megy. Kicsit bánja, hogy nem volt bátorsága szemtől szemben megküzdeni vele, inkább a véletlen kezébe adta a döntést, nehogy gyanújába keveredjen a későbbiekben, köze lehet ehhez az egészhez. Beül az anyósülésre, nézi a vezető eltorzult arcát, hátha ettől a látványtól hirtelen olyan elégtételt kezd érezni, ami felülírja azt a hosszú távon nehezen leplezhető örömöt, amit afelett érzett, hogy pár órája holtan találta ezt a másikat az útszéli boróka tövében, ezt, aki miatt a sofőr kénytelen volt félrerántani a kormányt azon a reggelen, aki miatt vérbe fagyva találta az övéit borókabokor mellett, és aki a megváltozott helyzetet kihasználva alanyi jogon tartott igényt más szeretteire egészen eddig, ezt a vadkant, aki úgynevezett családfőként, vaddisznó szokás szerint megtehette, hogy csak akkor keresi a családját, amikor neki kell valami.

Előveszi a boróka tövéből a tányérokat, sorba rakja őket. A legnagyobb a feleségéé, a két kisebb a lányoké. Óvatosan porciózza ki a ragut.  Némi várakozás után neszezést hall. Végre megérkeztek a vacsorához. Amikor megérzik a jelenlétét, úgy állnak meg, mintha megfagytak volna. Ne féljetek, csak én vagyok, jó étvágyat, suttogja, és felsiet a vadlesre. Nézi, ahogyan elindulnak a tányérok felé. Először csak beleszagolnak az ételbe. Elsőként az anya kóstolja meg, majd követi a két kicsi. Elégedetten röfögnek. A férfi becsukja a szemét, és elmosolyodik. Most érezték meg a szaftban a borókát.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s