Tárlat: Pinczés József – Kiengedted a meleget, beengedted a hideget, B24, Debrecen
Szulejmánnak üzenete érkezett. Éppen akkor pittyegett a mobilja, amikor Ázsia távolba kúszó kopottas hegyvonulatait szemlélte a Topkapi falairól. A felhőkkel tarkított ég színe is pontosan az a furcsa kék volt, ami nem is igazán kék… Szóval azt a bizonyos kéket próbálta a fejében kikeverni, de a kisherceg SMS-e félbeszakította ezt az igazán elmélyült mentális festészetet.
Egyébként Szulejmán és a kis herceg a pincében találkoztak utoljára néhány hónapja. Persze volt sör is, miközben a mimézisről és a kötőanyagokról beszélgettek, a terpentingőz pedig csak fokozta a diskurzus intenzitását. Előkerültek azon az estén többek közt Winckelmann gondolatai. Szulejmán lázasan ehhez hasonlókat idézett a kis hercegnek: „Semmi sem mutatná meg világosabban a régiek utánzásának előnyét a természet utánzásával szemben, mint ha két hasonlóan szép tehetségű ifjút vennénk, és az egyikkel az ókort, a másikkal a puszta természetet tanulmányoztatnánk. Ez utóbbi úgy ábrázolná a természetet, ahogy találja. Ha olasz lenne, talán úgy festene figurákat, mint Cavaraggio, ha németalföldi és szerencsés, úgy mint Jacob Jordaens, és ha francia, miként Stella. Az előbbi azonban úgy ábrázolná a természetet, ahogyan a természet kívánja, és úgy festené az alakokat, ahogy Raffaello.”
Persze szóba került az utánozhatatlanság kérdése is, amire szintén jött Szulejmántól egy idézetrecept:
– „Az egyetlen út számunkra, hogy naggyá, sőt, ha lehetséges, utánozhatatlanná váljunk: a régiek utánzása…”
– Szép paradoxon – mondta a kisherceg, és közben nagyot kortyolt habzó söréből. Bizonyos értelemben tehát – lendült bele – minden műalkotás kettős világot birtokol. Helyi értéke van az életvilágban, kapcsolatban áll azzal a valósággal, amely mindannyiunké, része annak a szinkronikus kultúrának, amelyben keletkezett. Továbbá helyi értéke van saját művészeti hagyományának diakronikus valóságában, amely a műalkotásban öntudatos és öntudatlan idézetek és másolatok formájában jelenik meg, és a kettő interferálhat egymással. De az is elképzelhető, hogy többnyire a festők a festőknek festenek.
A harmadik üveg sör után és a terpentinillat mámorában egyre elmosódottabban látták egymást és a pince dolgait – viszont annál színesebben is. Szulejmán egy levelet vett ki mellénye belső zsebéből, melyet egy japán barátjától kapott még a múlt héten.
– Ó, majd’ elfelejtettem, Kamegawa Hideki szokásos havi levele. És Szulejmán lázasan felolvasta a távoli festőbarát tömör üzenetét: „Ha ismered a hosszú ecset útját, akkor képes vagy szabadon használni a lényegi eszközt. Ha ismered az erre vonatkozó szabályokat, még ha csupán két ujjal fogod ecsetedet, akkor is könnyedén fogod használni e nemes fegyvert. Ha gyorsan akarod forgatni a hosszú ecsetedet, el fogod véteni az Utat. Az ecset helyes forgatásához elengedhetetlen, hogy mindig higgadtan, nyugodtan bánj vele. Ha idegesen próbálod használni, mint valami legyezőt, akkor mozdulataid nehézkesek lesznek, és hibázni fogsz. Amikor lefelé húzod hosszú ecsetedet, utána úgy húzd vissza felfelé, ahogy az leginkább kézre esik. Bármilyen alapállásból kezded is a festést, mindig térj vissza a kiinduló helyzetbe. Könyököd szélesen nyújtsd ki, és lendítsd erősen. Ez a hosszú ecset Útja.”
A levél felolvasása után mosolyogva ittak még egy üveggel, aminek a végén a kis herceg szeme kitágult, és vigyorogva szaladt a pince sarkában lévő festékesdobozhoz. Alapos kutatás után is megtalálta, amit keresett.
– Ezt a levelet még az öreg bárótól kaptam, Mednyánszkytól! A frontról küldte nekem nem sokkal halála előtt. Állandóan festett, télen-nyáron, akár egy megszállott, de a végén már csak írt. Ez talán utolsó leveleinek egyike. Engedd meg barátom, hogy most én olvassam fel ezt neked:
„Bizony minden, mi összetett, olyan, mint a csillag, mert hiába futtok utána, hiába növesztetek szárnyat, ácsoltok repülőt és űrhajót, elmétek örökké táguló horizontján a valót soha utol nem érhetitek!
Bizony minden, amit láttok, olyan, akár a szem káprázata: mert legyen az bármi, ami ott lenni látszik, soha meg nem ragadható, kezeitek között azonnal szertefoszlik!
Bizony minden, amit tudtok, olyan, mint a mécsláng: létért égő-szomjúhozó, parányi eszmélet-fény a szándékolt tettek kanócán, mely az első szélfuvallatra ellobban.
Bizony minden, amire vágytok, olyan, akár a délibáb: mert csalóka fényben tűnik fel, örökké meghátrál előletek, és szomjatok ki nem oltja.
Bizony minden, amit észleltek, olyan, mint a harmatcsepp: mert bármilyen szépen is csillog, soha meg nem fogható, elillan minden pillanatban.
Bizony minden, amit éreztek olyan, mint a buborék: mert szenvedésetek állandóan bennetek pezseg, hiába csiklandoz, ki nem elégültök tőle.
Bizony minden, amit tapasztaltok olyan, akár a villámlás: mire észreveszitek, már nincs is sehol, s ha volt is, hogy hol és mikor, megfoghatatlan.
Bizony minden, amit gondoltok, olyan, akár a felhő: komor vihar vagy játszi fátyol, ám akaratotok mindig rajtaveszt számításán, és miként az esőzést megjósolni nem lehet, sosem tudhatjátok, mikor melyik gondolat lép életbe.
Bizony minden, amit megéltetek, olyan, mint az álom, mintha sosem lett volna. Emlékeitekhez hiába ragaszkodtok, attól jól nem lakhattok, meg nem nyugodhattok, meg nem bizonyosodhattok.”
– Szép, szép… Ez a festőbáró egy igazi látnokfilosz – mondta Szulejmán álmosan. A kisherceg töltött még egy pohárral, majd elbúcsúztak egymástól. Akkor este így volt.
Pitypity.
Szulejmán elővette mobilját, félrehúzódott. Előbb lőtt pár interkontinentális panorámát, majd a márványfalak árnyékában elolvasta a kisherceg üzenetét: „A festészet önmagából merít… A festészet tautologikus… De azért eléggé univerzális… is :)”
Ferenczy Zsolt
Az írás a tárlat 2015. június 20-án elhangzott megnyitószövegének szerkesztett változata. Pinczés József festményei augusztus 4-ig lesznek kiállítva Debrecenben, a Műterem Galéria helyébe lépett Batthyány 24 Galériában.
(A képeket a művész bocsátotta a rendelkezésünkre.)
Apokrif Online 