elmondhatatlan béke
(megjelent az Apokrif 2014/4. számában)
amikor lenyomta a kilincset
anyám minden éjszaka hányni kezdett
zsebkendőt vittem neki
de ilyenkor soha nem fordult felém
úgy öleltem át hátulról
mint egy haldokló az utolsó imát
könnyei végigcsorogtak karjaimon
másnap kegyetlenül elsózta volna
a marhapörköltet amihez a húst
évekig mutogatta a sarki hentes
csillogó üvegpultjában
szipogva felállt
szaftos bőrét szárazra mártogatta
apám annyira rettentően
állt az ajtónyitásban
hogy ezután az egész utcában
hetekig nem volt reggel
arc
(megjelent az Apokrif 2014/4. számában)
idővel megtanuljuk
felismerni az arcok rezdüléseit.
ha apa hunyorgott és remegett
a szempillája, az az italtól volt.
ha az anyáé, akkor az apa miatt.
ha az enyém, az anyáért. így illett össze minden.
ilyenkor apa arca türelmes volt, az enyém szép,
az anyáé pedig mindig csak majdnem gyönyörű.
Apokrif Online 