Az Apokrif Online Tóth Anikó interjúsorozatát közli az Apokrif Könyvek 2014-es pályázatának győzteseivel. A második interjúalany Szendi Nóra, a Zárványok című kézirat szerzője.
Szendi Nórával, az Apokrif és a FISZ kiadásában megjelenő Zárványok című regény szerzőjével 2014. december 9-én találkoztunk az Üllői úti Campus Caféban.
Tóth Anikó: Az Apokrif-könyvek szerzőinek bemutatkozó estjén Mészáros Márton említette, hogy három nappal az NKA-pályázat leadási határideje előtt még dolgoztál a kéziraton. Miért alakult ez így? Mennyi ideig írtad a regényt?
Szendi Nóra: Még mindig nem készült el, jóllehet már 2010 óta készülök erre a regényre – ami közben persze rengeteget változott –, de folyton halogattam az írást a szakdolgozatom és egyéb teendőim miatt. Aztán amikor tavasszal megtudtam, hogy nyár közepén lesz az Apokrif-pályázat határideje, még egy csomó munkám volt. Emiatt gyakorlatilag egy hónapom maradt, hogy összerakjam a kézirat hetven százalékát, és nem is sikerült befejeznem. Az egész nyaram ezzel telt: nagyon-nagyon intenzív, magányos írással, amiben még most is nyakig benne vagyok. Egy kicsit fura is volt most bejönni a városba: olyan, mintha egy másik bolygóról érkeznék.
T. A.: Adódtak egyébként más lehetőségek is a könyved kiadására, vagy egyértelműen úgy érezted, hogy ez a pályázat lesz a nagy lehetőség?
Sz. N.: Ez egyértelmű volt: bár kiadóknak dolgozom, fogalmam se lett volna, hogy kezdjek neki a saját regényem megjelentetésének. Csak annyi volt biztos, amit kitűztem magamnak, hogy befejezem a szakdolgozatomat, aztán félreteszek mindent, és írni fogok. Ezért mostanában szerkesztői munkát sem vállaltam.
T. A.: Ezek szerint általában valamiféle terv szerint dolgozol. Vagy nem így van?
Sz. N.: Igen, alapvetően tervező és nagyon céltudatos típus vagyok, de a terveim folyamatosan módosulnak, állandó, finomhangolású újratervezést végzek. Azt hiszem, szintetizáló agyam van: az egymástól látszólag nagyon távol eső tevékenységeim szépen összekapcsolódnak, gyakran szinte hátborzongató, mennyire egy irányba mutat minden.
T. A.: Mint a naplód és a regényed. Ugyanis, ha jól tudom, a naplódnak nagyon komoly szerepe van a Zárványok megalkotásában. Mi inspirált jobban: a benne rejlő élményanyag vagy a bejegyzések stílusa?
Sz. N.: Is-is. Szerintem kétfajta író van. Az egyik a Jókai-típusú, aki mindent meg tud írni, ami érdekli, és amiről úgy dönt, hogy megírja. Én pedig a másik típusba tartozom, aki inkább a saját élményeit írja – persze alaposan átgyúrva, összeturmixolva őket –, de azt mégsem mondanám, hogy ez valamiféle terápiás írás vagy vezeklés, pláne, hogy számtalan élmény referenciális alapja már egyáltalán nem foglalkoztat vagy fáj, mondhatni, a lelkem ellen dolgozom, amikor előrángatom őket. Bár a saját élményeimből válogatok, nagyon fontosnak tartom, hogy olyan dolgokat ábrázoljak, amelyek szerintem tényleg jellegzetesek vagy általánosíthatóak. Ez alapján szelektáltam, viszont ezek a naplók stilárisan, a szóhasználat szintjén is nagyon sokat adnak hozzá a szöveghez. Sokszor annyira találó fordulatok vannak bennük, hogy egy az egyben átemelem őket. Tehát a napló nemcsak abban segít, hogy felidézzek emlékeket, és azokat újra át tudjam élni, hanem a karakterábrázolásban és a nyelvi megformálásban is. A regényre jellemző élőbeszédszerű stílus tulajdonképpen itt csiszolódott ki, a napló egy olyan bensőséges felület, ahol bármit megengedhetek magamnak egészen a gátlástalan alpáriságig és a kizárólag önmagam számára érthető poénkodásig, és ez felszabadít az írás görcsei alól, például a kritikáimhoz vagy a szerkesztői munkáimhoz is itt szoktam ötletelni, de a szakdolgozatom alakulása is szépen nyomon követhető benne.
T. A.: És a kritikaírás, illetve a szerkesztői munka nálad is ugyanúgy rányomja a bélyegét az alkotásra, mint a főszereplő, Irén esetében? Ő a regényben azt állítja, hogy írás közben inkább szerkeszt, mint alkot. Ez az állítás rád is vonatkoztatható?
Sz. N.: A szerkesztőm, Reichert Gábor mondta, hogy az Irén szerkesztő és bölcsész mivoltáról szóló részek kissé túl vannak hangsúlyozva, amiben egyetértettem vele. Az általad említett rész, ami valamiféle összerendező elme kifejeződése akart lenni, még nagyon a regény és az alkotási folyamat elején volt, azóta, minthogy Irén karaktere is árnyalódott, ezt a vonulatot ki is gyomláltam, mert már nem tartom olyan lényegesnek.
T. A.: Hasonló megfontolásból törölnéd az egyetemi közeghez kapcsolódó utalásokat is? Például az OSZK-jelenetet.
Sz. N.: Az OSZK-s jelenetet, ahol Irén szpídvásárláson töri a fejét a könyvtárban, biztosan meghagyom, ez fontos a kontraszthatáshoz. A kézirat elbírálásakor, többen felvetették, hogy ne legyenek a szövegben olyan kifejezések, mint például grammatika vagy szűz olvasói tapasztalat, mert ezek túlságosan rétegfogalmak. Habár szerintem azt se érti mindenki, mi az, hogy bagolyszörp, de nem is szükséges a regényben szereplő összes drog nevét érteni, a szlengszavak esetében sokszor a hangulat átadása fontosabb, mint az, hogy az olvasó pontosan tudja, milyen vegyületről van szó.
T. A.: Igen, valóban, a Zárványok bemutat egy másik szubkultúrát is: a drogosokét. Miért gondoltad úgy, hogy ennek a történetnek róluk kell szólnia? És egyáltalán: drogosokról szól ez a regény?
Sz. N.: Én eleve nem érzem azt, hogy itt két külön szubkultúráról lenne szó. Csuri, a regény másik főhőse szegényebb rétegbe tartozik, panellakó, de a többiek alapvetően nem afféle lecsúszott, csövező, utcázó narkós figurák, hanem belvárosi értelmiségi szülők jómódú gyermekei. Rajtuk kívül megjelenik még a pultosok, az éjszakai életben tevékenykedő emberek világa is, de ez a két közeg számos ponton fedi egymást: olyanokról van szó, akiknek az életéhez hozzátartozik a szerhasználat, de mégsem nevezhetőek drogosnak. Illetve az egy jó kérdés, hogy attól még, hogy nem szorulnak segítségre, nevezhetőek-e drogosnak, vagy pedig ez egy ugyanolyan dolog, mint ahogy itt iszogatunk, csak az egyik legális, sőt államilag támogatott, a másikat pedig üldözik és démonizálják. Szóval drogos regény is, meg nem is, mert a szerhasználaton keresztül szerintem érzékletesen meg lehet mutatni a fogyasztás módozatainak szélsőséges példáit, ami akkor a leglátványosabb, ha egy halom, egymást alig ismerő ember kerül egy légtérbe, és kizárólag a közös cuccozás köti össze őket. Ez egyfajta kísérleti helyzet. Tehát szerintem ez a kulcs: a túlhajtás és a mohóság, ebből a szempontból pedig tök mindegy, hogy drogozol, vagy valami mást csinálsz. A regény világában az evés, a póker, a pornó vagy a munka mind olyan dolog, amire az unatkozó szereplők rá tudnak kattanni. Csuri nagymamája ugyanolyan bennfentességgel beszél a piaci áruk minőségéről és az árusokról, mint unokája a szerekről és a dílerekről. Ne csináljunk úgy, mintha a droghasználók valamiféle egzotikus állatok lennének! Rajtuk keresztül az egész társadalom lemodellezhető: az, hogy – és most nagyon sötéten fogalmazok – egy olyan világban élünk, ami nagyon távol esik a természetes körülményeinktől. Ketrecbe zárt állatok vagyunk, akik folyton pótcselekvéseket végeznek. Szerintem nagyon nehéz kikeveredni egy olyan társadalom csapdáiból, ahol mindig habzsolgatni kell valamit.
T. A.: Egyszóval nem a drogokon van a hangsúly, hanem magán a függőségen.
Sz. N.: Igen. Például fontosnak tartom, hogy épp milyen drogról van szó, mert a drogoknak is, mint az embereknek, van valamiféle egyéniségük, amit igyekszem hitelesen ábrázolni, de én inkább az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásokat próbáltam előtérbe helyezni, és így minimalizálni azt a benyomást, hogy folyton drogos leírások, drogos élménybeszámolók követik egymást.
T. A.: Az imént elég nyomasztó képet festettél a mai társadalomról. A regény Budapest-ábrázolása hasonlóan borús, még akkor is, ha a külvárosi területekről szóló részek tele vannak nosztalgiával. Szerinted a Zárványok pesszimista városképe a szereplők világlátásából következik, vagy te úgy gondoltad, hogy ez a város tényleg ilyen, és ilyennek kell megírnod?
Sz. N.: Imádom ezt a várost, nem mondanám, hogy kizárólag olyan, mint a regényben, bár törekedtem arra, hogy ott is elég sokszínűnek ábrázoljam. Tulajdonképpen nemcsak a város, hanem az egész regény elég borús és nyomasztó, attól, hogy viccesen van megírva, talán még inkább. Miközben én szerintem nagyon optimista típus vagyok, szóval ez jórészt tényleg a szereplők világlátásából következik.
T. A.: És hogyan lehetne behatárolni a regény idejét? Elég sok kapaszkodót adtál, ilyen például a Kossuth téri traktoros tüntetés vagy az a tény, hogy ez az időszak az iwiw sikeres korszaka…
Sz. N.: Ahhoz a szövegváltozathoz képest, amit te olvastál – hiszen a regényt jelenleg is írom, és naponta módosul –, egy évvel eltoltam az egész cselekményt, így 2013-ban ér véget, és 2008-ban kezdődik. Erre azért volt szükség, mert egy csomó dizájnerdrogról van szó a regényben. Ezek 2009–2010 környékén jöttek be, ami egy elég jellegzetes korszak volt a drogozásban, és ha már Csuri minden második szava az, hogy pentakristály meg fluoramfetamin, akkor ebben szeretnék hiteles lenni. Így viszont már lehet a szövegben Nemzeti Dohánybolt is, szóval még nyertem is az elcsúsztatással.
T. A.: A drogozás és a közélet meghatározó jegyei mellett nagyon sok irodalmi utalás is megjelenik a könyvedben. Milyen művészeti kontextusban szeretted volna elhelyezni a Zárványokat? Mondhatjuk például, hogy ez egy kicsit Berzsenyi-regény is?
Sz. N.: Részben, de hát annyi minden más is előkerül. Például Irén első szerelme, Vladimir kapcsán szinte önkéntelenül, sorra ugrottak be az Ady-utalások, hiszen ennek a figurának a tespedés, a kitörési képtelenség, saját szavaival az „ugarszindróma” a legnagyobb problémája. Akadnak persze olyan intertextusok is, amelyek nem illeszthetők valamiféle világos koncepcióba, csupán az eredeti szöveg és regénybeli kontextus közti feszültség miatt működhetnek, ezért is – és nem csupán Irén klasszmagyaros érdeklődése miatt – kerülhetett bele annyi 19. századi utalás. Ilyen például A boldog szerelem és A kesergő szerelem fejezetcím, ami Kisfaludy Sándor azonos című versesköteteire utal, meglehetősen fanyarul, hiszen ebben a regényben a szerelmi boldogság sem túl felhőtlen, a kesergés pedig egy magányos amfetaminámokfutásban kulminál. Vannak aztán a popkultúrából felszedett dolgok is, Szomorú szamuráj, Lagzi Lajcsi és társai, Budapest parádé, és még sorolhatnám, ezek beemelésekor különösen jókat mulattam.
T. A.: Akkor ez egy nagyon szórakoztató regényírás volt, nemde?
Sz. N.: Igen, és ez az én esetemben általában is elmondható az írásról, ha nagyon benne vagyok, az elsődleges cél önmagam szórakoztatása. Mindig arra gondolok, hogy ha én már hangosan hahotázok egy mondaton, akkor azért az biztos másnak is vicces. Nem nagyon bírom azokat a szövegeket, amelyek túl komolyan veszik magukat, vagy valamiféle pátosszal viszonyulnak magukhoz.
T. A.: És milyen szövegeket várhatunk tőled a jövőben? Esetleg elképzelhető, hogy írsz még valaha a Zárványokhoz hasonló témájú regényt?
Sz. N.: Nem. Nem kéne. Az biztos, hogy ez a regény nagy korszakváltást jelent az életemben. Valószínű, hogy egy darabig novellákkal próbálkozom majd folyóiratoknál, mert nyilván egy ideig nem leszek képes újabb regénybe kezdeni. Egy kicsit töltődöm, melózom, és próbálom elvonni a figyelmem arról, hogy egy kicsit mélabús vagyok, amiért ezt befejeztem. És persze új témákat gyűjtögetek majd. Nem szeretnék beleragadni a drogos szerző szerepébe. Jó volna lezárni egy időszakot, és valami egészen más témába kezdeni, de még nem tudom, mi lesz ezután, csak azt, hogy valószínűleg továbbra is a szélsőséges karakterek, a szerhasználókéhoz hasonló, marginalizált szubkultúrák fognak érdekelni. Egy biztos: mindent újra kell majd építenem.
A kötet hivatalos facebook-oldala ide kattintva érhető el.
Apokrif Online 