Évjárat (5) – Temetések éve

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Tinkó Máté írását közöljük.

Rohan. Rohan. Rohan. Miközben szánalmasan csak vánszorog. Ki vagyok, mi vagyok? Az idő vagyok. Eltelt egy újabb év megint. Édesapámtól egy naplót kaptam tavaly karácsonyra. Januárban lézengtem. Februárban elkezdtem naplót írni. Márciusban abbahagytam. Áprilisban a kiváló, karakán, édes és drága Galgóczi Erzsébettel házaltam Debrecenben. Májusban újra kezdtem a naplóírást. Május végén találkoztam egy gyönyörű lánnyal, régi ismerősömmel, hogy az estét és a hónapot a Gellérthegy bokájánál, Szent István király szobránál zárjuk. Hogy többé ne lássam. Június elsején a Kispest döntetlent játszott Szombathelyen, ami azt jelentette, hogy odaértünk a dobogó legalsó fokára. Évek óta a legszebb eredményünk. Júniusban kiköltöztem a kollégiumból. Nyáron végig a családi vállalkozásban dolgoztam – Békésre, Vésztőre, Kétsopronyba jártunk. Szabadidőmben olvastam, olvastam, olvastam (társadalomtudományi munkákat elsősorban – közülük Bibó volt talán a legfontosabb). Tizennyolc napig nem ittam egy korty alkoholt sem. Júliusban találkozott a volt gimnáziumi osztályom: öt év után az első alkalommal. Dórit láttam, Dóri elbűvölő volt, Dórival ment a biztonsági játék, a köszönő viszony. Göcögött-döcögött az este. Mindenki arra gurult, amerre az a bizonyos alma, arról a bizonyos fáról. Július végén – a FISZ jóvoltából – Visegrádon a vakációzás is összejött. Néhány beállításból szépeket fotóztam. Emberekkel ismerkedtem, vagy kifeküdtem a tisztásra, vártam, hogy feljöjjenek a csillagok, és hogy a távlatok ugrásszerűen megnőjenek. Egy esőre hajló délután, mikor Kovács András Ferenc és Korpa Tamás beszélgettek, egy énekesmadár vágott a szavukba, KAF Weöresről mesélt épp, és akkor halkan a kismadár felé bökött: „Ez ő”. Augusztusban a nyár monoton folytatódott: orvostól orvosig, rendelőintézettől rendelőintézetig jártam. Meg akartam fejteni a bajt. Szeptember 3-án öles betűkbe szedtem, miszerint „Teljes szabadnap, az évben utoljára!!!” Ma már nem tudom, mire gondoltam akkor, hogy ez mit is jelent valójában. Szeptember elején visszapakolásztam az angyalföldi kollégiumba a dolgaimat, már negyedik éve ide és így. Októberben megint csak lézengtem Budapesten. Ünnepeltük a huszonötödik születésnapomat, és ünnepeltünk még sok más születésnapot. Novemberben elveszítettem mindkét nagyapámat. Két nap leforgása alatt. Szó szerint: temetésről temetésre jártunk. Decemberben az állandó testiek mellett mentális hézagok is eluralkodtak rajtam, bennem, körülöttem. Szakadékszéle. Aztán úgy volt, hogy valami mélység, uccu, szaladjunk át rajta. Aztán kifeszült az a bizonyos szociális háló, amit jobb híján családnak nevezek. Pedig előzetesen nem tudtak róla, talán ha édesanyámnak két telefonban említettem, hogy baj van. Baj van, baj van, nagy a baj. Egy teljes hetet töltöttem négy rétegnyi takaró alatt, bebugyolálva, elvágva, elzárva magam teljesen a külvilágtól. Besegített a szervezetem: a megnyugtató hőemelkedés közelében tartott. Látomásaim voltak. Sőt, utólag mintha az egész évet átdeliráltam volna. Négy rétegnyi takaró segített: előjöttek a régi, agyonhasznált emlékeim, azokkal, mintha arany keretbe foglalni lehetne őket, játszadoztam. Megy is, megy is, megy is: egy távoli vonat zakatolt. Végül minden éjjel egy feszélyező állomássá nőtt, az épületben torzonborz állomásfőnök, előtte vészjósló sínek, mögötte a kihalt utca. De hirtelen, a veszteglésnek kinevezett fázisban összerezzent a szekrényen tartott telefonom, a kijelzőn egy barátom nevével. Nem volt túl sok mondanivalója, de tőlem sem várt mondanivalóul semmit, és ez volt a lényeg. Csak hogy létrejöjjön a kapcsolat, hogy hallja a hangomat. Hogy halljam a hangját, egy másik hangot, aminek következtében a szoba legtávolabbi pontját, a radiátortestet bámulni feladjam, és indulni kezdjek. (Ahogy egész évben a barátaim és a családom tartották helyettem bennem a lelket.) Kiszaladtam az űrbe. Az űr megtelt tárgyakkal, megtelt melegséggel, megtelt egy házzal az űrben, tűz pattogott a kandallóban, tűz, tűz, mégis dermesztő hideg. Terített, vakító fehér asztalt mutattak, egy nő szemben velem helyet foglalt. (Egy kis szolgálati lakás, a szobácska sarkában apró karácsonyfával, a gyertyából pislákoló fénnyel, amely mint egy remegő burok, körülvett minket.) A nő tétovázott. Egyedül vagyunk. Kipillantottam a kertbe.

*

Egyikőjüket meglátogattam az utolsó napokban, eszébe juttattam a sztorit, amit annyira untunk gyerekként, amikor nem értettük meg, hogy neki meg ezen kívül mása nem maradt: „Mama, nézd, itt a 111-es kilométerkő, most már nem fordulunk a Trabanttal vissza, mert most már minden mindegy.” Már minden mindegy, már minden mindegy. Zakatolnak a szavak. Lassan Békéscsaba jön. Ezekkel a sztorikkal most meg én egészen Sárkeresztúrig utazom. A járásom, a göcögős mackójárás, kifelé fordított jobb láb, befelé fordított bal, így kopnak a cipőim, amik folyton rá emlékeztetnek. Jól van így. Amíg élt, odafigyeltem rá, hogy elkerüljem a hasonlóságot. Most meg rámtukmálják mindenét: a pizsamát, a bőrkesztyűt, a két számmal nagyobb ingeket. Mit tehetnék, egytől egyig elfogadom azokat, noha nyilván nem hordhatok belőle semmit sem.
A másik ágon a református lelkész Ésaiás könyvéből vette az idézetet: Ezékiás király betegségéről szólt, s hogy az Úr könyörületében meghosszabbította az életét. „Hallottam imádságodat, láttam könnyeidet, ímé, még napjaidhoz tizenöt esztendőt adok.” Mire is? Hogy függőben levő dolgait még elintézze? Hogy dicsőítse az Úr nevét? Hogy egy egészen más szemléletű életet folytathasson nagyapám?
Akárhogy is volt, meghatódtam. Mert akiről beszélt, már nem volt ott. Vagy, mert aki beszélt, ezzel a bibliai fejezettel, ezzel a bekezdéssel is jobban ismerte nálam. Daráltam magamban: „A temető két végpontja között az út ezerötszázhetvenhét lépés. Ha egy lépés ötven centiméternek számít – úgy hiszem, ez helyes átszámítási mérték volna –, akkor a békési református temető hétszáznyolcvannyolc és fél méter hosszú. A szélességét nem tudom. A temető végében volt egy krumpliföldünk. Ez biztos, anya mondta, hogy akkoriban biciklivel kétnaponta kikerekeztünk, nekem a csalán felverte a lábam.” Most a vetést szigorúnak nem mondható kerítés választja el a temetőtől, és egy távvezeték szeli át keresztben az eget. Ezeket megfigyeltem. Mindent megfigyeltem. A keresztben elröpülő, csivitelő, csacsogó kismadarat is megfigyeltem. Az ismeretlen román rokont, aki számomra mégoly ismeretlen nagybátyjáról beszélt a sír fölött, aki állítólag egy hatalmas Bibliával járta a Ceaușescu-rendszert, és aki arra kérte az őt börtönről börtönre hurcoló csendőröket, hogy kérem, csak ne a Szentírással verjék a fejemet, hanem inkább a puskatussal, kérem, megfigyeltem. De békési nagyapámmal életében erről már nem tudtam beszélni. Vittünk még be almalevet neki a kórházba; ő, ebédeltetés után, a többi öreg között egy seszínű szobában, már mélyen aludt. Különös dolgokat nem is mondhattam volna neki. Aludj, nagyapa, tizenöt évet kaptál még, noha szinte a teljes kilencvennégyet átaludtad. Nem ismertelek eléggé, épp ezért ide nem is férkőzhetnek nagy szavak. Pedig megírtam, és nem érek el vele semmit, csak az indiszkréció vádját, hogy kibeszélem rólad ezt meg azt. De hát még rendesen kibeszélni, kifecsegni se tudlak, csak egy nyamvadt almalét szorongatok a markomban, hiszen semmi, két deci az egész, és már senki sem issza meg. Utólag pedig csupán a körülményeket ismételgetem: a szertartást, ahonnan te igazoltan hiányoztál.

*

Egy fenyőfa, ágacskái, tűlevelei feldíszítve gömbökkel, izzókkal, szalmából font figurákkal, szaloncukorral, angyalhajjal. A fa alatt ajándékok, némelyik gondosan becsomagolva, némelyik megtépázottan, hogy valamire emlékeztesse a körülöttük matatókat. Itt a napló megszakad – kínosan, adva a látszatra is: innentől csak és kizárólag a száraz adatokra szorítkozhatom. Kelés: ekkor és ekkor. Reggeli, ebéd, vacsora: ezt és ezt. Utazás: ettől eddig. Bolt: ennyit és ennyit fizettem. Nincsenek felesleges közbevetések. Nincsen alkohol. Nincsenek álmok. Nincsenek traumák. Nincsenek tartozások. A maradékot azért megpróbálom összerakni még. De becsapom magam, ha bárkit is győzködnék rohanás közben.

Tinkó Máté

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

*

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

21 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s