Valami mosolyog Dániában (esszé Peder Pedersen dalairól)

„Peder zenéje az egészen szentimentális, éteri szépségű pillanatokból sem spórolja ki a sötét, bántó zörejeket, gyakran mint valami őrült tudós, teljesen szétcincálja teremtményeit, és aztán hallható élvezettel elidőz a látványnál. A legnyugodtabb számokban is van valami baljóslatú, hallgatásuk közben az ember néha szinte füstös bárban találja magát, ahol a békés italba borulásokon is átsejlik az odakint várakozó eszelős hideg, ahányszor nyílik az ajtó.” – aki nincs esszéje a dán Peder Pedersen felvételeiről.

Nem úgy van már, mint volt régen, ez abból is látszik, hogy míg gyerekkoromban csillogva hullottak az égből a puha, meleg szavak, addig most csak bánatos latyak, akármit is mondok, így aztán mindenféle bevezető nélkül először nézzük meg ezt a videót, utána meg jöhet a betűbűvészkedés, ha már úgyse élünk meg anélkül:

Na, most aztán jöhetnek a nagy szavak; az egyik például, hogy most már egészen biztosnak tűnik, hogy részemről ez volt az év videója. Másrészt pedig ez a szám valójában ez.

Ez pedig az a felvétel, amire e sorok írójának hajdanán egy csomó kellemes vízszintes és függőleges élménye akadt, és bár ezek taglalásáról most ügyesen eltekint, azt azért még így is érdemes megjegyezni, hogy kevés jobb dolog történhet az emberrel egy hideg, sötét, téli éjszakán, minthogy a meleg szobában ül az ablakban, és Pedert hallgatva nézi, ahogy odakint átveszi a dolgok helyét a hó.

És ha már néven neveztük az úriembert – bár Peder néven találhattunk volna akár egy szlovák-magyar kis falut is, amelynek a honlapját böngészve egészen ambivalens érzésekkel ülhettünk volna a monitorunk előtt, de ne bonyolítsuk, ha már nem így történt – érdemes tudni róla, hogy természetesen dán, ami zenéjét bővebben megismerve adja is magát: nagyon ért a hóeséshez, a sötéthez és a mély dobbanásokhoz. De leginkább az a sajátosan északi, ahogy a szomorúság és a szépség viszonyához áll.

Egyik kedvenc könyvemben, Peter Høeg – mit ad isten, szintén dán – Smillájában van egy egész precíz megfogalmazás az ezzel kapcsolatos nyugati (európai) és az északi (ebben az esetben grönlandi) különbségekről:

„Sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. Hallgathatunk Bach-orgonaműveket a Mi Urunk Megváltónk-templomban. Egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. Segítségért is kiálthatunk. Legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az, aki meghallja.

Ez az európai módszer. Abban reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból.

Én a grönlandi módszert választom. Ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál.”

Peder zenéje inkább ez utóbbi megoldáshoz áll közelebb: az egészen szentimentális, éteri szépségű pillanatokból sem spórolja ki a sötét, bántó zörejeket, gyakran mint valami őrült tudós, teljesen szétcincálja teremtményeit, és aztán hallható élvezettel elidőz a látványnál. A legnyugodtabb számokban is van valami baljóslatú, hallgatásuk közben az ember néha szinte füstös bárban találja magát, ahol a békés italba borulásokon is átsejlik az odakint várakozó eszelős hideg, ahányszor nyílik az ajtó. Legtöbbjük kész filmzene, így aztán nem is meglepő, hogy olyan vicces utalásokat találhatunk a számcímek között, mint az elég konkrét Hello Mr. Movie Director, my name is Peder and this is my friend Asger Baden.

És valóban, ha megnézzük a páros honlapját, egész impozáns listára bukkanhatunk, amelyből kiderül, hogy mindkettőjük sokat próbált gazember: például az előbb emlegetett, és egyébként Peder szinte minden munkájában jelen levő Asgernek többek között – Mikael Simpson legszebb albumán kívül – olyanokat köszönhetünk, mint a leginkább david lynch blues meghatározással illethető The Crooked Spooke, akiknek a Black tower hotel című számuk alatt guruló basszustéma az egyetlen értékelhető megoldás, ha a Police fülkukacára keresünk alternatívákat.

De a bejegyzésünk apropóját adó Peder Pedersen se akárhonnan jutott el addig a pillanatig, hogy az elején megcsodálható videóban keressük a szavakat, miközben szétverik az arcát. Igen, az ott ő személyesen, merthogy többek között színész is a lelkem, több dán sorozatban kapott szerepet, leginkább – talán a mindig morcos arckifejezése miatt – rossz fiúkat, míg egyébként tévés személyiségként a kilencvenes években paródiákat is gyártott egy barátjával, zenei betétekkel, kábé úgy, mint az idei év nagy befutója, az Ylvis, csak annál sokkal kevésbé felhasználóbarát formában.

Kemény hip-hoppal kezdte, a Prunes nevű első formációjának például olyan megtisztelés is kijutott, a legendás Mo’wax kiadónál való megjelenés mellett, hogy Beastie Boyst gyúrhattak újra (érdemes megfigyelni, hogy beat nélkül az alap valójában már itt is füstös filmzene). Aztán Pelding néven, még mindig anyázó, karcos-politikus (megemlítendő, hogy többek között az eszkimók védelmében is felemelték a rímjeiket, ráadásul angolul, amerikai MC-vel!), de már leginkább a Portishead által megágyazott sötétebb triphophoz húzó bandát alapított, akiknek az egyik bólogatós felvételük a sok közül Kid Loco legendás DJ-Kicksére is felkerült egy Prunes remix-szel egyetemben.

Így aztán érthető, hogy az első, saját néven kiadott, beszédes című And he just pointed to the sky albuma egyszerre mutatott széles stíluskavalkádot, és közben mégis meglepő kiforrottságot. Bár szinte nem is lehet kiemelni külön darabokat, annyira egyben van az egész lemez, de a már emlegetett (és egyébként a Breaking badet is megjárt, így valószínűleg a nagyközönség előtt a legismertebb Peder-szerzemény) Timetakesthetimetimetakes mellett érdemes a White Liliesről megemlékezni, amely Ane Trolle énekével (aki talán leginkább az ugyanabban az évben készült, szintén zseniális Trentemoller debütről lehet ismerős, ő énekli a Moant) a tökéletes popdal formuláját hozza. Főleg azért, mert egy kicsit ebbe az irányba mozdult el a második album is, a Dirt & Gold, amelyen már egy potenciális „slágert” is találhatunk, és amelyhez szintén egy nagyon szép kivitelezésű, az átlagosnál talán valamivel mélyebb hangvételű videót is kapunk:

Míg a Dirt & Gold ilyenformán inkább Peder azért mindig kellően hideg napfényes oldalát mutatta be (olyan, tőle meglepő számokkal, mint például a Heroin!), addig az idén végre megjelent, megint csak sokatmondó című Ghost of your smile inkább a sarki éjszakák varázslatos világába kalauzol el, amelyben meg talán az a legmeglepőbb, hogy mennyire letisztult és – főleg az eddigiekhez képest – milyen békés. Nagyrészt eltűntek a karcos hangok, ilyenformán egy kicsit kiszámíthatóbbnak tűnik a végeredmény, már csak azért is, mert ez a csilingelős, csillogós dallam, amelyet a Timetakes..-ből egy az egyben átemelt a címadó dalba, végigkíséri az egész albumot. Ám amit elveszít a vámon, visszaszerzi a réven: koncepcionális, gyönyörű éjszakai lemez a végeredmény, békésen derengő ablakmeleg és lassan gomolygó hó költözik a figyelmes hallgató fülébe, amitől akár azon is kaphatja magát, hogy szép, puha szavak szállnak ki belőle, amelyek talán egyszer még a jelent is elkészíthetik az ünnepekre.

aki nincs