Emo. Egy szó, aminek hallatán – köszönhetően néhány szerencsétlen félreértésnek – a legtöbb embernek a mai napig egy szűk farmerral és szembe fésült hajjal fémjelzett, rövid életű trend jut az eszébe. Holott a műfaj már a ’80-as évek közepe óta létezik és formálódik. Ekkoriban indult meg néhány washingtoni hardcore zenekar (Rites of Spring, Embrace stb.) között egy dallamközpontúbb, személyesebb szövegvilággal operáló hullám, őket kezdték el először emo-címkével ellátni, majd a fővárosból kitörve indie-vel (többek között Sunny Day Real Estate, Mineral), később pedig más stílusokkal is történt keveredés. Viszont sosem volt erre jellemző öltözködési divat vagy megkérdőjelezhető életfelfogás. Többnyire egyszerű baráti társaságokról beszélünk, akik megjelentettek egy-két lemezt, adtak néhány felejthetetlen koncertet annak az ötven-száz embernek, aki kíváncsi volt rájuk, mindezek után pedig csendben feloszlottak. Nem állt mögöttük nagy marketinggépezet, nem akartak világslágereket írni, így a 2000-es évek elejének pár zenekarát (pl. Brand New, Taking Back Sunday) leszámítva csak kevesen jutottak el a nagykiadós szerződésig. Így legtöbbjüknél a széleskörű ismertség is elmaradt, sokuk csak jó pár évvel később, a szélessávú internet megjelenésének hála kapta meg a megérdemelt kultstátuszt és elismerést. Ennek a műfajnak egy friss képviselője a Highness.
A zenekar 2011-ben alakult underground körökben már ismert és befutott zenészekből, tehát nyugodtan ráaggathatjuk a szupergrupp elnevezést. A mikrofon mögött (és gitárral a kezében) az az Eric Richter áll, aki a ’90-es évek egyik legkiemelkedőbb emo zenekarának, a Christie Front Drive-nak is frontembere volt, a másik két gitáros közül az egyik a számos zenekart megjárt Brent Eyestone (aki nem mellesleg a lemez kiadójának, a Magic Bullet Recordsnak a feje), a másik pedig Graham Scala – ők ketten már korábban játszottak együtt a Forensics-ben. A basszer nem más, mint Brandon Evans, aki a 2000-es évek legkultikusabb screamo zenekarai közül kettőben is megfordult, a City of Caterpillarnak énekes-gitárosa volt, a pg.99-ban viszont már basszusgitáron játszott. A dobos, Ryan Parrish az előző évtized egyik legnépszerűbb metalcore zenekarából, a Darkest Hourből jött, de az előbb említett City of Caterpillar egyetlen nagylemezén is ő püfölte fel a dobsávokat. A tagok múltjában tehát sok a közös pont, és egyikük sem ma kezdte a zenélést, ez az összeszokottság és rutin meg is hallatszik a végeredményen, amihez mindenki hozzáteszi a saját stílusát és korábbi tapasztalatait. Erről először idén áprilisban győződhettünk meg, ekkor jelent meg ugyanis a zenekar első kiadványa, a Hold.
A lemez a pár héttel korábban már meghallgathatóvá tett Gaea (Strings) című szerzeménnyel nyit, ami rögtön le is tisztázza, hogy nagyjából mire számíthatunk az elkövetkezendő szűk negyven percben – lüktető dobokkal és a zajos gitárokkal indít a dal, majd egy remek basszusfutam után elhalkul a zene, hogy a főszerepet átvehesse Richter könnyedén felismerhető orgánuma. A zene főleg az emo fénykorába, a ’90-es évek közepébe nyúlik vissza, eszünkbe juthat többek között az Elliott és a Texas Is the Reason neve is, a szövegek is főleg személyes témák köré csoportosulnak (párkapcsolatok, elmúlás, egyéb változások megélése). Ehhez az alaphoz jönnek hozzá a többi tag által hozott indie rock és poszt-hardcore elemek – torzított gitárok, előtérbe tolt basszus, energikus dobjáték. A dalok is inkább felülről súrolják a középtempót, de például a Stitched Together végig magasabb fordulatszámon pörög, ahol az énekestől szokatlan ordítások teszik még egyértelműbbé a hardcore hatásokat. Páran a tagok közül még poszt-rock zenekarokban is megfordultak korábban. Ez egyrészt az olyan crescendo-szerűen építkező, katarzisba torkolló dalokban érhető tetten, mint a borzasztóan fogós gitártémára épülő If You Found Out, I Would Stay, vagy a lemez legjobbja, a We’re All We Need, másrészt a számok hosszán is meglátszik, ugyanis a srácok nem félnek öt-hat perc fölé merészkedni, de hozzá kell tenni, a játékidőt végig hasznosan töltik ki. A zene a műfajhoz mérten változatos és fülbemászó, amikor pedig kezdenének kissé repetitívvé válni a dalok, rendszerint bedobnak egy-egy jól elhelyezett váltást. A dallamérzékük mellett a hangulatteremtésre való képességük is pazar, ez a teljesen instrumentális Forking Roadsban kifejezetten feltűnő, de az egész lemezt áthatja a kellemes nosztalgia érzése már az első hallgatástól kezdve.
A Highness debütlemeze kétségtelenül az év egyik legkiválóbb alkotása, amely úgy idéz meg egy korszakot, hogy közben a saját hangján szólal meg. A műfaj ismerőinek egy könnyes szemmel és keserédes mosollyal egybekötött múltba révedés, mindenki másnak pedig tökéletes belépő lehet, és ösztönző erőként hathathasonló zenekarok és eldugott gyöngyszemek felkutatására.
Highness: Hold (39:06)
2013, Magic Bullet Records
Szabó Zoltán
Apokrif Online 