Ez a templom elhagyatott, ide már senki sem jár: itt madarak fészkelnek a szószék alatt és lassan elkorhadnak a fapadok, itt csak egy magányos, szőkés hajú lány celebrál önmagának az otthagyott, sípoló orgonán valami elfelejtett misét. Anna von Hausswolff Ceremonyja mestermű – és nemcsak hátborzongató hangulata, lekerekített egységessége miatt.
Az új kifejlesztése néha visszatérés a régihez: Anna von Hausswolff svéd énekesnő esetében ez a gótikus regények kísértetszagát jelenti, templomi orgonával támogatott, ódon dalai halálról, szerelemről, feltámadásról szólnak. Az első album kezdetleges szárnypróbálgatásai után második, Ceremony névre keresztelt nagylemeze sirokkóként söpör végig a vidéken. Ez, bár Svédországban már 2012-ben megjelent, Európa-szerte csak néhány hónapja lett elérhető, és lúdbőrzik azóta is a hátakon.
A művész, aki veszi a fáradságot, hogy dalait szigorú logikával folyamatos mondattá rendezze, már önmagában is elismerést érdemel. Az album finoman induló liturgiája mindennek az iskolapéldája: csak egy orgona zümmög a sarokban, finoman, törékenyen. Monoton, valamit sejtet, valami történni fog. De a következő számhoz érve is csak a feszültség pulzál tovább, csak gitárok pendülnek a templomi visszhangba valahonnan bele. Majd épp, amikor kezdenéd magad biztonságban érezni e kísértetjárta földeken, földöntúli hang robban be a sötétbe: idegen és túl tökéletes ahhoz, hogy emberé legyen.
Pedig nem boszorkány ő, aki hallgatóit fénysebességgel megbabonázta, csak egy 26 éves ex-építészhallgató Göteborgból. A lemez felvételei egy majd’ száz éves templomban készültek: bár az orgona maga, mely a dalok magvát alkotja, jóval kisebb volt, mint a katedrálisok monstrumai, az öreg, szilárd kőfalak monumentálisra torzították a hangokat.
Furcsa dolog ez, orgonaközpontúra gyúrni popdalokat, valamiért mégis működik. A Mountains Crave folk-fúgája hidegrázósan szép a maga naiv, világra való rácsodálkozásával, a Goodbye lassú, barokkos popja, a Harmonica tapssal induló, sötét megemlékezése mind-mind külön említést érdemel. Mégis jobb ezt az albumot egységesen egészként forgatni: annyira koherens, annyira megszakíthatatlan, inkább hosszan-hosszan nyúló öreg költemény. A Red Sunban háborúról szól, a Liturgy of Lightban szeretni tanít.
Persze mindez működésképtelen lenne Anna von Hausswolff hangja nélkül: hangterjedelme lenyűgöző, körbevibrálja a lemez dalait, izgalmassá teszi még a legelcsépeltebbnek tűnő dallammintákat is. Mintha valami fontos történne itt, talán valami egyedi, amelyet sosem fogsz máshol, máskor megélni. Talán történelem. Ezt érezte a dán Efterklang is, amikor felkarolta, és magával vitte a saját turnékra. Azóta persze Annának már semmi szüksége segítségre: Európa körbejárása után jelenleg épp Észak-Amerikában koncertezik. Közben pedig fejében már a folytatást fontolgatja: ez év végén például a Hydra’s Dream kísérleti projektje keretében fogja Andersen kis gyufaárus lányát dalokká dolgozni.
A lemez stílusa meghatározhatatlan: van itt folk is, de csak egy leheletnyi, itt-ott indie-ízű melankólia, sötét, barokk horror, mindenen végigvonuló, magabiztos lüktetés. Rétegei elválaszthatatlanok, szálai kibogozhatatlanok. Összetett szövetébe, műfajok határain lavírozó szabadságába belezuhanni kell: nem beszélni vagy írni róla, hanem átélni. A Ceremony kincs, mert nyilvánvaló az értéke annak, amely elnémít a szépségével, amely olyan ragyogó, hogy a nyelv otromba eszközeivel visszaadhatatlan. Még szerencse, hogy ahol a szavak véget érnek, épp ott kezdődik a zene. Finom nyomot hagy majd a tudatodon: nem tolakodóan, de ott lesz veled, hetekig, hónapokig, évekig, mint valami halvány, beazonosíthatatlan íz.
Anna von Hauswolff: Ceremony (61:07)
2013, Fat Possum
Kolonics Réka
Apokrif Online 