A színpad rendezés alatt

Mondhatni, az igazgatói székbe kerülés óta is központi kérdés maradt bármiféle kényszeredett definíció kicsikarása Alfölditől arra nézvést, mi és mitől nemzeti, miben áll ma nemzeti színházat csinálni. Az elmúlt öt évadot felölelő, korlátozott példányszámú Nemzeti Emlékkönyv a héten személyesen átvehető az Andrássy úti irodában, éppen ezért és az amúgy is bőséggel rendelkezésre álló színikritika miatt most nem szeretnék egyes előadások méltatásával foglalkozni. Számomra maga a jelenség izgalmas, az az évek óta tartó, bár igazán az utolsó évben megszaladó folyamat, ahogy és ami miatt közüggyé lett egy olyan, jól csak szigorúan szakmai szempontok szerint működtethető gépezet, mint a Nemzeti Színház jelenléte, fennállásának státuszszimbólumként kezelése, hozzáértő, rajongó vagy támadó álláspontból értelmezése.

Persze felmerül a kérdés, nevezhető-e ez ténylegesen közügynek? Mióta akkora a kultúraéhség az országban, hogy az apátiából, közömbösségből kimozdítson olyan embereket, akik akkor sem teszik be a lábukat színházba, ha „egyszer kötelező”? Olyanokat sarkalljon ellentüntetésre, akik nem szeretik Alföldi munkáit, habár nem láttak egyet sem? Tökéletes képet ad az általuk képviselt értékekről, hogy olyan jelmondatok mentén gyűlnek a művészbejáróhoz, mint „Alföldi Róbertnek az ördög sem mer hátat fordítani.” vagy „Megjöttek a szimpatizánsok melegedni.”. Minden szempontból elszomorító ez a színvonal, aminek sem első, sem utolsó testet öltése nem ekkor volt, tagadhatatlanul divat lett buzizni, modernezni, hazaárulózni. Nagy mellénnyel azonban azt kell mondanom: tessék tudomásul venni! Él ebben az országban még jó néhány a sérelmezett „típusokból”, éppen ezért világosabb a napnál is, hogy csak a státuszt féltik Alfölditől, azonban a munkát, a kitartást, a pszichés és fizikai megterhelést nem.

Nyilván Alföldi sem hitte, hogy öt évet le lehet gályázni panaszmentesen, sőt, egyenesen a visszhang kiváltása, a sebek megkapargatása, a por letörlése volt kezdeti célja. Azzal is tisztában volt, hogy éppen akkora politikai szerepet is hordoz magában a Nemzeti Színház igazgatójának lenni, amennyi a megítéltetéshez elég, az érdekek egyenrangú képviseléséhez – képviseltetéséhez azonban aligha. Ennek ellenére, azaz ezzel együtt is pályázni, megmérettetni kívánt, s a bizonyos öt évvel immár a hátunk mögött bátran állíthatom: egyidejű, kiemelkedő figyelemmel volt múlt és jövő iránt, magyar és nemzetközi problémák, fiatal és idős korosztály iránt. Olyan közösséget kovácsolt „a nemzetibe járás”, ami eddig nem tapasztalt méretű és minőségű közönséget szült, „Robit” szeretni, előadásaira járni népszerűségi tényezővé vált, jegyért órákig sorban állni, a színészek munkáját a legkülönbözőbb fórumokon méltatni pedig szinte természetes napi teendővé. Az egyre erőszakosabb ellenkampány azonban nem nyomhatja el a megható kezdeményezéseket (flashmob télen, utolsó Mephisto „Köszönjük.” táblái, és a Hamletből beemelt felirat a karzaton).

Az utolsó előtti nyáron nyilvánosságra hozott következő évad terve csak annak nem szúrt szemet, akit egyáltalán nem érdekelt a színház sorsa: Sirály, Amphitryon, Mephisto. Első gondolatom az volt, „Milyen elegáns befejezés!”, s csak később eszméltem: itt tényleg befejezésről van szó. Alföldi nem adta meg az esélyét sem egy esetleges, tőle függetlenül kialakulható hiánynak. Az említett három mű nem kevés plusz jelentését a maga és művészete javára fordítva gigantikus, némiképp kikényszerített, ám csak szükségszerűen fájdalmas kanosszává változtatta társulata utolsó hónapjait. „Borzalmas. (…) Nincs ésszerű magyarázat arra, miért kell így történnie. (…) Biztos lesz olyan, amikor végtelenül büszke leszek erre a pillanatra.” mondja Alföldi a Mephisto tizenhét perces vastapsa után percekkel a kamerának. De talán a legfontosabbak Höfgen, a színész szavai: „Én nem félek. Nélkülözhetetlen vagyok. Én kellek a színháznak, színházra pedig minden rendszernek szüksége van.”. Alföldire jelenleg a külföldnek van szüksége, a Theater // an der rottban biztosan. Semmiféle konspirációba nem bocsátkoznék, mi lesz, hogyan lesz hónapok, évek múlva, és előzékenyen hangsúlyoznám: elfogult vagyok Alföldivel szemben. Olyan színházi embernek ismertem meg rendezésein, játékán keresztül, akivel érdemes és végtelenül felemelő érzés egy nyelvet beszélni, akinek a legapróbb rendezői fricskáin, újításain vagy épp jócskán lehasznált, régi módszerein, ronggyá olvasott klasszikusok szemet gyönyörködtető ábrázolásain órákig hüledezek. Olyan színházi szak(!)ember ő, aki nem fél a hibáktól, és nem szégyelli őket, ha már bekövetkeztek. Olyan színházi ember, akinek ízlését érdemes kíváncsisággal szemlélni, de soha nem kell teljes mértékben elfogadni. Olyan rendező, akiért érdemes lesz Budapestről kitenni a lábunkat és idegenbeli rendezéseibe is belekóstolni. Az elmúlt öt év ki- és eltörölhetetlensége vigasztal, az a tapasztalat, ami független bal-jobbságtól, identitáskérdésektől és csak az enyém.

Köszönöm.

Mihók Nóra Zsófia