Tárlat: Martin Kippenberger – Sehr gut / Very good, Hamburger Bahnhof, Berlin
A német művészet fenegyereke, anarchista, punk, gátlástalan exhibicionista, korának „legjobban utált” művésze – ezekkel a jelzőkkel illetik általában az 1997-ben, 44 éves korában májrákban elhunyt Martin Kippenbergert. Majdnem húsz évvel halála után került csak sor nagy retrospektív kiállítására a német fővárosban. Londonban (Tate Modern, 2006) vagy New Yorkban (MoMA, 2009) előbb láthatta a közönség a Kippenberger-életművet, mint Berlinben. Éppen úgy történt, ahogy ő maga jósolta, művészetére két évtized után figyeltek fel igazán: míg életében alig tudott eladni valamit, addig a 2000-es években már milliókért cseréltek gazdát képei. Az 1990-es években csak Partykeller-Malerként (partypincefestő) emlegetett Kippenbergerben halála után szatirikus, ironikus zsenit kezdtek látni, aki a vicc és a provokáció eszközével alkotta meg a ’70–80-as évek nyugat-német társadalmának csípős kritikáját.
A Hamburger Bahnhof épületeiben három helyszínen szétszórva látható kiállítás íve nem tisztán kronologikus, bár a második teremtől kezdve lényegében időrendben követhetjük végig Kippenberger életművét. Felütésként a kiállítás fő helyszínétől, az ún. Riek-csarnoktól távolabb eső két kisebb teret járhatja be a látogató. Így rögtön a tárlat kezdetén az életmű három fontos elemét ismerhetjük meg: a berlini évek élményeit, illetve Kippenberger provokációra és viccre való hajlamát. A keleti szárny 19. századi csarnokában szemügyre vehetjük azt a fotókollázspadlót, amit Kippenberger készített Claudia Skoda divattervező kreuzbergi lakásába. Az 1300 darab fekete-fehér fényképen megismerkedünk a művésszel, az alternatív divatbemutatók világával és az 1975 körüli Nyugat-Berlinnel. Az üveglap alá zárt konzervált padlót közelről tanulmányozva feltárulnak előttünk Kippenberger hétköznapjai: nők, bárok, loftlakások.
Innen visszasétálunk a főbejárathoz, majd a második emeleten két teremben az ún. fehér festmények következnek, a retrospektív kiállítás címadó sorozata. A falba ágyazott fehér vásznakon fehér olajfestékkel gyerekírást olvashatunk: képek rövid, néhány szavas leírását és pozitív értékelését (very good – sehr gut). Nem mondhatjuk, hogy a semmit látjuk kiállítva, mert valami mégiscsak van a falakon, s a leírásból magunk alkothatjuk meg képzeletünkben a remekműként értékelt képeket. A provokáció elkezdődik: ahelyett, hogy magukat a műveket látnánk, csak hűlt helyükkel és sommás értékelésükkel állunk szemben, s még ahhoz is hunyorognunk kell, hogy ebből kivegyünk valamit. Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy itt Kippenberger azt a játékot játssza nézőivel, amit a csaló szabók A császár új ruhája című mesében: a képzeletünkre apellál, s mi tanult és jól nevelt kiállítás-látogatók úgy teszünk, mintha látnánk valamit, pedig valójában a semmit bámuljuk. A tökéletes átverés, az álszentség, a sznobizmus leleplezése Kippenberger művészetének alapvető célja.
Aki ezek után komoly arccal vág neki a hosszú termeken át folytatódó kiállításnak, újabb zavarba ejtő művekbe botlik rögtön az első teremben. Az egyik sarokban egy fal felé fordított, a megszólalásig élethű, sötétbőrű bábu áll a következő címmel: „Martin, állj a sarokba, és szégyelld magad!” A művész megszidja önmagát, amiért ujjat mert húzni a jóhiszemű, gyanútlan látogatókkal? Vagy saját titkolt szégyenükkel szembesíti őket? Rájátszik a német társadalom háború utáni attitűdjére? Mindhárom asszociáció zavarba ejtő. Az installációt vizsgáló, hozzá közel merészkedő emberek is bábunak tűnnek, a művész által teremtett valóság részévé válnak: az önvizsgálat elkerülhetetlen. A kínos érzést csak növeli a teremben folyamatosan szóló hanginstalláció: különböző tónussal és érzelmekkel telítve egy férfihang ismételgeti az „igen” és „nem” szavakat: könnyed stílusban, nyájasan csalogat, majd csúfondárosan visszautasít. Kippenberger világában minden relatív, a bábuvá váló, manipulálható emberek parancsra bólogatnak és ellenkeznek.
A következő teremben „elkezdődik” az életmű és az életrajz. Megtudjuk, hogyan hagyta ott a fiatal Kippenberger a hamburgi művészeti főiskolát, és ment 1976-ban Firenzébe azzal a reménnyel, hogy színészként felfedezik. Néhány hetet az olasz városban töltött, megfestette 56 részből álló firenzei sorozatát Egy közületek, egy német Firenzében címmel. Már itt felfedezhetjük a kippenbergeri stratégia fő elemeit: a szálloda közvetlen környezetét, képeslapokat vagy reneszánsz festményeket ábrázoló kisebb képek vizuális élménybeszámolóvá állnak össze Gerhard Richter fotórealista stílusában. Kippenberger mindig imitál, átalakít és kifiguráz, mások motívumai és stílusa mögé bújik, majd provokatív címet ad a képnek. Így születnek később politikai témájú munkái: a szocreál stílusú Szimpatikus kommunista vagy a konstruktivista festmény, A legnagyobb jóakarattal sem látok horogkeresztet. Kippenberger mindig játszik a nézővel, nem lehet eldönteni melyik oldalon áll, mert mindenből és mindenkiből viccet csinál. Az iróniától azonban önmagát sem kíméli. Utolsó műve egy fotó-, illetve festménysorozat betegségtől meggyötört önmagáról, melyben Géricault A Medúza tutaja című festményéről ismert hajótöröttek testtartását ölti fel. Az élet-halál harc Kippenberger számára az alkoholizmussal és a rákkal való szembenézést jelentette.
Ha a tavalyi év nagy német kortárs kiállítása a Gerhard Richter-retrospektív volt, akkor idén a Hamburger Bahnhof Kippenberger-tárlata tarthatott volna számot erre a címre. Richter sokszínű, ám mégis homogén, „komoly művészetét” jól ellenpontozza az átváltozóművész Kippenberger heterogén életműve, melyben mindenféle műfajú és stílusú művel találkozhatunk (a klasszikus olajfestményektől kezdve az installáción és a performansz-dokumentáción át egészen a filmig). Azonban kevés az esély arra, hogy megismétlődjön a Richter-tárlat sikere: egyrészt a rendezés, másrészt a még mindig húsbavágó provokáció miatt. Kippenberger ugyanis a művészi eredetiség kérdéséből is viccet csinált: a kiállításon több olyan mű is szerepel, amit nem ő maga festett, hanem megbízott vele egy moziplakátfestő-műhelyt, majd saját képeként hozta nyilvánosságra (a Paris Bar és a Lieber Maler, male mir című sorozat). Ez a játék a sajátkezűséggel – bár korántsem új jelenség – még mindig megütközést kelt, főleg mikor kiderül egy milliókért elárverezett képről, hogy nem az, aminek látszik. Kippenberger még halála után is képes botrányt kavarni.
Ami a kurátori munkát illeti, nem tesz jót az anyagnak, hogy a múzeum három különböző pontján elhelyezve, és nem egységes térben láthatjuk. A hosszú csarnoktermekben ráadásul elvesznek a szellősen elrendezett művek. A kiállítást megszakítja egy, a múzeum állandó tárlatához tartozó, elmozdíthatatlan installáció, majd az utolsó teremben az egész kurtán-furcsán ér véget, mindenféle lezárásra tett kísérlet nélkül (bár erre a tér sem lett volna alkalmas). Kicsit az az érzés marad bennünk, távozó látogatókban, hogy a Hamburger Bahnhof kénytelen-kelletlen megrendezte a retrospektív kiállítást. Hiszen ez már régóta aktuális volt: Martin Kippenberger, aki idén lenne hatvan éves, valóban a 20. század második felének egyik legjelentősebb német művésze volt.
Kocsis Szandra
Martin Kippenberger Sehr gut / Very good című retrospektív kiállítása augusztus 13-ig tekinthető meg a berlini Hamburger Bahnhofban.
Apokrif Online 
2 Comments