Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Evellei Kata írását közöljük.

Kedves Olvasóm!

Számomra mindig is különleges ünnep lesz a karácsony húsvét ramadán szilveszter. A befelé fordulás és meghitt együttlét ünnepe ez, a számadásé és visszatekintésé, a büszkeségé és a csöndes megbánásé, a szomorúságé és a szív határain túlcsorduló örömé. A könnyeké, amelyeket egymásért ontunk, és a mosolyoké, amelyek minden fájdalom ellenére is örökké ott ragyognak mélyen elrejtve a szívünkben. A modern ember már elfelejtette ezt a mosolyt: számára csupán a vigyorgás és a könyörtelen nyugati világ hiénakacaja maradt, amelyet merev maszkként illesztünk lelkünk arcára. Érzed ezt a maszkot, Olvasóm? Mondd, a tiéd hogy néz ki? Melyek voltak azok a látszólag ártatlan hazugságok, amelyekre boldogságodat építetted? Ne félj: nem akarom számonkérni mindazokat a hibákat, amelyeket életed során elkövettél. Nem hóhérod és vallatód vagyok; még csak nem is gyóntatód. Csupán valaki, aki azt akarja, hogy fogd meg a kezét, és kövesd, bizalommal és előítélek nélkül, akár a gyermekek. Ne ijedj meg a sötét szobától, ahová be fogunk lépni, sem a gyanús zörejektől, amelyek onnan kihallatszanak. Ne riasszon el a bűz, amely orrodat megcsapja, sem a ragadós foltok, amelyek a padlót borítják. Nem fog fájni. Legalábbis nem sokáig.

Hadd kezdjem egy személyes történettel. Hogy pontosan miről is szól ez a történet, azt neked kell eldöntened, bent a szívedben, lelked legmélyén, amikor álmatlanul fekszel az ágyadon, és fölteszed magadnak azokat a kérdéseket, amelyeket senki más nem válaszolhat meg, csupán te magad, amikor semmi más nem foglalja el elmédet, csak ezek a kérdések, amelyekre neked magadnak kell megtalálnod a választ, azt a választ, amelyet csak te magad tudhatsz, azokra a kérdésekre, amelyeket magadnak kell föltenned és egyben megválaszolnod, azokkal a válaszokkal, amelyekre magadnak kell rátalálnod. Én csupán átadhatom, ami ebből a történetből átadható, azoknak, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy megértsék belőle azt, amit egy másik emberi lény megérthet.

Egy kedves barátom a kilencvenes évek derekán ünnepelte halálának huszadik évfordulóját, amely éppen húsz évvel azelőtt történt, mielőtt végképp búcsút mondott volna az árnyak e világának. Váratlanul és tragikus hirtelenséggel hagyott itt minket. Vendégségben voltam nála és családjánál, hogy megosszam velük mindazt, amit életem során tapasztaltam. Barátom az este folyamán végig figyelmesen hallgatott, egészen este tíz óráig, amikor észrevettem, hogy figyelme olykor el-el kalandozik, két szemhéja pedig lassan közeledni kezd egymáshoz. Visszavonultam lelkem legmélyére, és megkérdeztem magamtól: vajon mi zavarhatta meg ezt az emberi lényt abban, hogy figyeljen arra, aki tudásának legjavát adja át neki? Tudtam, hogy nem szabad földúlnom a lelkét: magának kell úrrá lennie saját sötét erőin. Sohasem szabad azonban föladni azt a törekvésünket, hogy a másik embert hozzásegítsük lelkének világosságához. Ezért mikor barátom fölállt, és némi udvarias mentegetőzés után visszavonult a fürdőszoba magányába, habozás nélkül követtem őt. Amikor meglátott, arcán szomorúság és csöndes kétségbeesés ömlött el, mivel tudta, többé nem tudja kikerülni a sorsával való szembenézést. Miközben szívből jövő, őszinte szavakkal próbáltam vigasztalni, elgondolkodva teleengedte a kádat vízzel, és behunyt szemmel belemerült, egészen az orra hegyéig. Vártam, hogy megtegye a lépést, azt, amelyet olyan sokan képtelenek megtenni életükben, de többé nem jött a felszínre. Fölé hajoltam, hogy még egy utolsó pillantást vethessek rá, mielőtt végképp búcsút intenék neki. A víz alatt derengő félhomály földöntúli szépséget kölcsönzött az arcának. Olyan derűs, csöndes békét láttam rajta, amelyet csak azok érezhetnek, akik magukévá tették az élet teljességét, annak minden gazdagságával és bölcsességével együtt.

Ez a belső bölcsesség az, amelytől a mai ember, akit magával ragadt a világ megállíthatatlan, egyre sebesebb forgása, teljesen elszakadt. A mai ember gondolkodás nélkül kiszállt belső fürdőkádjából, és anélkül eresztette le a vizet, hogy hátranézett volna. Gyorsan fel akarunk nőni, hogy aztán az elveszett gyermekkor után sóhajtozzunk. Feláldozzuk az egészségüket, hogy pénzt keressünk, aztán meg odaadjuk minden pénzüket, hogy egészségesek legyünk. Úgy élünk, mintha soha nem halnánk meg, és úgy halunk meg, mintha soha nem éltünk volna. Úgy megyünk, mintha jönnénk, és űgy jövünk, mintha mennénk, így aztán sem a jövést, sem a menést nem végezzük igazán, teljes szívvel.1 Ahhoz azonban, hogy beteljesítsük küldetésünket ezen a földön, meg kell tanulnunk, meg kell értenünk, hogyan legyünk valódi jöttmentek.

Jól figyelj hát a szavamra, mert évente csak egyszer mondom el. Ha úgy döntesz, hogy inkább nem figyelsz rám, és inkább fölkelsz és elmégy, hogy megfigyeld, hogyan nő a fű a hótakaró alatt, nem foglak hibáztatni érte. Sokan talán egyet is fognak érteni veled. De ez mind nem fontos: a lényeg, hogy ismerd azt, ami beteljesíti életed célját. Nem azt, amiről azt hiszed, hogy az életed célja, nem is azt, amit mások el akarnak veled hitetni, hogy az, pedig nem, csak azt akarják, köztük talán te is, hogy azt hidd, hogy az. Ezek a célok ugyanis nem fognak boldoggá tenni. Mert nem mások tesznek boldoggá. Nem azok, akiket szeretsz, és nem azok, akik szeretnek téged. Nem is azok, akiknek legszívesebben kikaparnád a szemét, mert olyan hihetetlenül semmitmondó ökörségekkel traktálnak, amelyek csak időt rabolnak el az életedből, amely bármelyik pillanatban elillanhat. Nem ők, nem ő, nem mi, nem ti, nem te, nem én, nem ez, nem az, nem emez és nem amazok. Nem a pénz, a szerencse, a jólét, a munkád, a családod, a hobbid, a tanulmányaid, a lehetőségeid. Nem a kutyád és a gyermekeid. Nem az új, autód, amelyre most olyan büszke vagy, hogy később öregen, megfáradtan emlékezz vissza ifjúkorod balgaságaira. Nem a feleséged, aki az örök asszonyiság időtlen türelmével várja, hogy befejezd ezt a szöveget, és végre bejuthasson a mellékhelyiségbe, fölüdíteni fáradt testét. Nem a telefonkönyv, amelyre ebben a pillanatban a tekinteted esik, elméd pedig azt latolgatja, fölvedd-e, hogy inkább azt lapozgasd. Nem a televízió. Nem az internet. Nem a kanapé. Nem a padló. Nem az ablak. [162 oldallal később] Nem az anyagi javak és az üres örömök, amellyel a látszatok világa csalogat téged. Boldog csak akkor lehetsz, ha teljes valóddal, utolsó porcikád legmélyéig, fejed búbjáig belemerülsz belső fürdőkádadba, és legalább tizenöt percig a felszín alatt maradsz, ügyelve, hogy a külső világ hamis csillogása ne rezegtesse meg szíved dobhártyájának kristálysimaságú felszínét. Lehet, hogy éppen nem történik semmi. Nincs ott senki, egyedül vagy, és mégis érzed, érzed, hogy mégsem vagy egyedül, akkor is, ha egymagad vagy, anélkül, hogy bárki más ott lenne, rajtad kívül. És ha sokáig így maradsz, megtörténik a csoda: minden problémád megoldódik, könnyen, erőfeszítés nélkül, és csak lebegsz az áramlattal, könnyedén, mintha egész tested levegővé változott volna.

Még valami, mielőtt utadra engedlek. Bánj gyengéden az asszonyokkal. Az asszony olyan, mint a friss eper: ha túlságosan erősen nyomod meg, piros levet enged, és nem élvezheted sokáig. Ha azonban gyengéden, előítéletek nélkül közelíted meg, ügyelve arra, hogy ne vegyen időnek előtte észre, akkor egyetlen mozdulattal leütheted, és garázsod mélyére viheted, ahol akadálytalanul, a világ közbevatkozása nélkül vetheted rá a pillantásodat. Nem a szemünkkel kell látnunk. Ha a szívemmel, fülemmel, fogammal, felső ajkammal, fark farinxommal látlak meg, akkor nagyon messze látok benned és nagyon magasra, egyben nagyon mélyre és nagyon közelre is. Mindezt egyszerre. A csoda ugyanis nem lehetetlen: csupán mi tesszük azzá. Minden ember életében vannak pillanatok, amelyekben valami elindul, aminek valami más, új, eltérő, különböző, másfajta dolog lesz a következménye, amely egyetlen addigi dologgal sem egyezik meg. Ezekből a pillanatokból áll össze az élet ezüstös fátyolszövete, amelynek lebbenései mindannyiunk sorsát irányítják azokon a titkos és kifürkészhetetlen módokon, amelyeket csak Isten mindent látó szeme képes befogni.

Ne feledd: ruháidat, pénzedet, lakásodat, autódat, állásodat, gyermekeidet, belső szerveidet, emberi méltóságodat és életedet elvehetik mások. El is fogják. Sebesen, mint a pinty, amely a tavasz eljöttével szabadon és vígan szárnyal az erdőn. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled a föld kerekségét, az ég kékségét, a fokhagyma gyermekien őszinte, kendőzetlen büdösségét, a négyzet szögletességét és azt, hogy a nyúlnak olyan szőrös talpa van, mintha egy hatalmas, hófehér harangvirág nyílna ki benned, amíg csak világ a világ. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a lágy tavaszi szellőnek, amely minden évben köszönt téged, édes, illatos, hosszú, természetesen platinaszőke hajzuhataga, selymes puha keze, hosszú, formás, combjai, telt, kemény, a legkisebb mozdulatra is finoman ringatózó mellei, gömbölyű, feszes, izmos feneke, húsos, nedvesen csillogó, duzzadt piros ajkai, bársonyos, meleg, simogató nyelve van, mint az égi angyaloknak, amelyek a kisgyermekek álmát őrzik. És ha tisztán, őszinte lélekkel, gátlások nélkül, önként, élvezettel, az alig leplezett izgalomtól gyengéden remegő mezítelen testtel, a gyönyör hangjait elfojtani képtelen, elnyílt ajkakkal, igen, igen, ott, ott igen igenigenigen souhwv4ötqiun,ö3r92zrdqb28u5mqdörrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr merültél bele, senki nem veheti el tőled belső fürdőkádadat. Az csak a tiéd, senki másé. Tisztogasd, ápolgasd hát gonddal.

1 Tenzin Gyaco láma által hivatalosan jóváhagyott szöveg.

Evellei Kata

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

 

25 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s