Egyszerű volna annyival elintézni a feladatot, hogy Barnás Ferenc 2012-es kötete, a Másik halál mind a tavalyi, mind az utóbbi évek kortárs magyar prózairodalmának egyik legfigyelemreméltóbb teljesítménye; merthogy a kijelentés minden közhelyességének és emelkedettségének ellenére ez a helyzet. Ugyanakkor, a regény elbeszélőjéhez hasonlóan, az olvasónak sem szabad megfeledkeznie az odafordulás, majd később a szembenézés gesztusának fontosságáról. Ezért ha csak vázlatosan is, de próbát kell tennünk a könyv által felvetett problémák, illetve megoldási javaslatok rekonstruálására: már csak azért is, mert megfogalmazott félelmei zavarba ejtően aktuálisak, a megoldásokra, vagy legalábbis az azokra tett ajánlatok megvizsgálására pedig ebből kifolyólag szükségünk van.
A regénybeli események felgöngyölítése ugyanakkor nem egyszerű: Szöllősi Barnabás kritikájában a „széthullás nyelvének” nevezi azt a hangot, amit az ötvenes éveiben járó, értelmiségi énelbeszélő az első oldalakon megüt és a mű tetemes részében következetesen használ. Apró mozaikdarabkákat felvillantó, jelentősen fragmentált megszólalásmódról van szó: végtelenített kísérlet és kudarc az olyan állapot mibenlétének közlésére. Narrátora úgy osztja meg az olvasóval regényes élettörténetét, egzisztenciális és szellemi összeomlásának, majd tíz éven át tartó felépülésének krónikáját, hogy maga is bevallja, bizonyos esetekben a legegyszerűbb dolgok teljesítésére sem képes: összekeveri, hol és mit mond (18), és többnyire nem fogja fel, miként játszódik le az, ami körülötte történik. Mindezen összeomlás iránya tehát behatárolhatatlan, gyakori az idősíkok közötti váltások használata, előreutalások sokasága szövi egybe a regényt, melynek nem egy pontja a jövőbe tűnik, és további információkat nem kapunk róla. A széteséssel párhuzamosan azonban megkezdődik az én újraépítése, így bizonyos szempontból a Másik halál fejlődésregényként is felfogható: kérlelhetetlenül pontos és alapos híradás az őrület és a főszereplőben lakozó másik legyőzéséről.
Ugyanakkor, és ez teszi igazán erőssé a kötetet, Barnás Ferenc jó érzékkel foglalkozik az elbeszélőt körülvevő szűkebb környezettel is: ahogyan a főszereplő figyel és koncentrál, úgy mások is megtalálják őt, komplett élettörténeteket adva át neki. Hamar megjelenik a kívülállók egymásrautaltsága, a többiekhez való közeledés fontossága.
A város is beszél hozzá: az elbeszélő szakadatlanul járja jól meghatározható és visszakereshető vonalait a Terézvároson kívül és belül, viszonyítani próbálja magát az épületekhez és az emberekhez, hallgat és meghallgat, még teremőri munkája során, háromszáznegyven négyzetméteren is el akar jutni ahhoz az érzéshez, hogy „ami itt történik, az hozzám tartozik […] azért tartozik hozzám, mert én vagyok a térben” (183). Mindezen próbálkozások egyik fontos célja a regény szerint, hogy elérkezzen önmagához – de másokon keresztül. Nem egyszerű az odavezető út: a szembenézéshez bátorságra van szükség, erre pedig csak olyan emberek taníthatják meg, akik még a fennálló viszonyok között is képesek a logikus gondolkodásra. Példaértékű a Grófnővel kialakult barátság, valamint a Breitner-ház lakóival folytatott dialógusok felépítése.
Az önanalízis során elhagyhatatlannak látszik a közösség felelősségének mély vizsgálata, ami az emberek egymásrautaltságához kapcsolódik; ez pedig rövid úton az egyéni és kollektív történelem párhuzamaihoz vezet. Mert fontos szempont, és a mű is folyamatosan hangsúlyozza, hogy az elbeszélő és pártfogoltjai egy olyan országban próbálják meghatározni önmagukat, amely nem akarja tudni, „mi a különbség fehér és fekete között” (247). A narrátor tovább megy: ahogyan nyelvbe foglalja addigi életének kudarcait és traumáit, úgy egyben fel is hívja a figyelmet tettének egyetemes lényegére: „Egy olyan országban élünk, ahol mindenki tudja, mi történt a Vadász utcai üvegházban, a Városház utcai székházban […], az Andrássy út 60-ban, mégis úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Úgy tesz, mintha senkit sem vittek volna el a Nyár utcából, a Paulay Ede utcából […], valamint a többi budapesti illetve nem budapesti utcából. Több százezer magyart engedtünk ki vagonokban az országból, ezért mindenkinek fizetnie kell” (248). A történelmi traumák mellett a jelenkor „egymással nem beszélőinek” egészen a teremőr galériájának felszámolásáig eljutó politikai összetűzései is komoly, de végletekig értelmetlen akadályokat jelentenek. Eltűnnek a látogatók, ezzel együtt megszűnik a szellemivel való foglalkozás és a másikra való intenzív koncentrálás egyik fontos lehetősége. Mindazonáltal az interakció lehetőségét folyamatosan sejtetik a regényben (már csak a kiállítóterem enteriőrje miatt is) kiemelt jelentőséggel bíró műalkotások: mellettük, ha csak pillanatokra is, de megtörténhet az átalakulás.
A Másik halál tehát nagyon is aktuális politikai-társadalmi kérdéseket feszeget – külön erőssége, hogy ez nem a pártpolitika szintjén, illetve nem feltétlenül annak mentén történik. A kötet kétségtelenül sokat bíz olvasójára, időnként talán túlságosan is: a szerző egy-két helyen hajlamos agyonhajszolt gondolatmenetekbe bocsátkozni, túlírni az elbeszélő zavarodottságát. Ám a többiekhez fordulás elhagyhatatlanságának felismerése, illetve annak bemutatása, ahogyan a lelkileg sérült emberek a maguk sajátságos módján, és mégis együtt próbálnak helytállni az egyre kezelhetetlenebbé váló városban és országban, példaértékű. A Másik halál felépülést és kijózanodást szüntelenül akaró hősein keresztül képes feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket egy egész társadalom gördít maga előtt, holott feldolgozhatónak kellene lenniük. Egyszerű, köznapi nyelven, mindenféle túlstilizálást mellőzve szól emberekről, akik szeméből különös melegség árad, és persze azokról is, akik a környezet abszurditását felismerőkre csak legyintenek, és azt mondják: don’t worry, he’s just frustrated.
Nyéki Gábor
Barnás Ferenc: Másik halál (Kalligram Könyvkiadó, 2012, 304 oldal, 2800 Ft)
Apokrif Online 
3 Comments