2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.
Szalay Álmos írását közöljük.
2012-vel az a legnagyobb baj, hogy egyáltalán nem inspirál. Értitek? Nem. A helyzet az, hogy nem tudom eléggé bombasztikusra fokozott trágár melléknevekkel SEM alátámasztani, mennyire nem érzem, hogy a kreativitás parányi csillagszórói prüszkölnének a fejemben a tavalyra gondolván. Pedig Nagy Év volt. Olyan, mint egy Tolsztojba oltott Dosztojevszkijbe oltott P. G. Wodehouse, szóval mindenképpen jelentős. Epikus. Nem holmi musical vagy vattakönnyű tengerentúli vígjáték. Minden rohadt hét egy-egy rohadt kis Wagner-tétel volt a vén antiszemita valamelyik nagyképű operájából. Valójában most rögtön abba kéne hagynom az írást, és meg kéne kérdeznem a főszerkesztőt, hogy lehet-e inkább zenéket küldeni neki, amúgy sem volt formai kitétel. Rettentő nehéz muzsika volt ez az elmúlt év. Mindenféle nők játszottak benne. Feltéve, ha nem ők voltak maguk a hangszerek. Ennek utána kell járni. Táncdal, sopen, tingli, tangli és tragikus szimfónia szűrődik ki a Hátrahagyott Esztendő labirintusszobáiból. Mindegyik nótában van valami röhejesen szomorú.
Mindenféle emberek voltak benne. Istentelenül nagy tablóra férnének föl mind, annyian voltak. Ilyesmik jutnak eszembe, de semmi magasztos. Az egyetlen magasztos, ami kijött belőlem, a „labirintusszobáiból” volt, és az is csak a rag miatt.
Túl közel van ez a hülye év minden egyes vietnámiháború-hónapjával, viharos kis hetével, napjaival. Hát nem, nem igazán voltam valami kiegyensúlyozott. Holott ennél jobban, mint tavaly, nem küzdöttem a kiegyensúlyért, ezt hozzám közelebb (távolabb, mikor hogy, ez is folyton változik) álló ismerőseim tanúsíthatják. Annyira szerettem volna a gravitációval tökéletes összhangba (a.) kerülő kifeszült (b.) került kifeszülő inga lenni. Az öreghalászésatenger egyetlen korhadt fapetákkal sem ér fel a múlt évem árnyékában, oké?! És én voltam a tenger! [És én voltam minden kibaszott véres fog annak a mocsaradék cápának a pofájában. Bukowski; És én voltam akkor minden cseppje az előttem elnyúló végtelen óceánnak. Coelho] Ha választhatnék (márpedig választhatok, ez az én írásom. fuck.) a XX. század évtizedei közül, akkor melyiketis a hatvanas éveket választanám. Hatvanas! Gondolkozzunk csak el ezen. Nem lesz az jó. A hetvenes években recesszió volt, gondolni kell tehát a jövőre is. Ez esetben nem tehetek mást, minthogy a múlt évemet kényszerűen a negyvenes évekkel kell párhuzamba vonnom.
Ötvenes évek, gazdasági fellendülés, goldenage! (Nálunk Rákosi, de a nagyvilág erről mit sem tud, így hát Rákosi sosem létezett.) 2012-ben egyébként, Rákosiról jut eszembe, be/el/kitiltották egy darabomat. Ez egy olyan esemény volt, amire később is emlékezni fogok {mert annyi embernek el kellett mesélnem, és annyira unom megint elmondani mindenkinek [és meghallgatni a jóindulatú dicséretet, hogy ez supercalifragilisticexpialidocious, hogy betiltottak, legyél rá büszke (büszkén ülök otthon)]}, ahogy arra minden bizonnyal nem fogok emlékezni, mit reggeliztem június 17-én.
Június 17! Fogalmam sincs, mi történt azon a napon! Pedig most itt volna a lehetőség, hogy megörökítsem. [Őt, a viruló, girardikalapos, csokornyakkendős, mindörökké ismeretlen június 17-ét, s mögötte s előtte topogva a már örökre múlt év valamely apró, s immáron csaknem elfelejtett kicsiny csodáját, mely most elfehéredő kézzel kapaszkodik memóriám négyzetrácsába, könyörögve néz rám: ments meg, húzz fel, s ragassz ide az Apokrif aranyos emlékkalitkájába, de én ezt nem tehetem, leszegem a fejem, mégsem tehetem, hisz oly sokan vannak, s most mind könyörögve néznek reám, s én szívembe kapok, ó halott madár! hát megfagytál: döbbenettel látom magamban a bennem kővé dermedt, jeges közömbösséget, melyet sanyarú sorsuk iránt táplálok. Szomory.]
Ja, és remélem, senkit nem bántottam meg. Isten a tanúm, neveket nem írtam! Minden az én titkom marad. Nem mondom el senkinek. Kell a titok, abból dolgozik az ember. És tessék megérteni, hogy 2012 még csak most volt! Képtelenség. Nem létező helyzet. Politizálni nem akarok, másokat kibeszélni nem akarok, titkot most nincs kedvem kifecsegni, színházról nem beszélek, nincs kedvem. Az évnek pedig NEM VOLTAK tanulságai. Borzasztó sok emberrel beszéltem idén. „Nagyon szar.” Mind ezt mondták, így vagy úgy. 2012, értsük ezt meg, meg sem történt! Még nem. Talán majd jövőre, de erről még nincsenek pontos felmérések. Addig is mind, a kereskedelmi tévék magányosságával kiáltjuk iránytalanul: maradjanak velünk.
Szalay Álmos
(kapcsolódó szövegek:
2012:
Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”
Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben
Évjárat (3) – Messze még az éjszaka
Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál
Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!
*
2011:
Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues
Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség
Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje
Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK
Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy
Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”
Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás
*
2010:
Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?
Évjárat (3.) – Január kilencedike
Évjárat (4.) – A meglepetések éve
Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés
Apokrif Online 
27 Comments