Évjárat (8) – Poros barázdák

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Vass Norbert írását közöljük.

„Sose játssza senki el
Azt amit a fejembe’ hallok
Ezer oldal teleírt kotta vallott aranyérmes kudarcot”

– HS7

Nem hinném, hogy a nyelv volna a legtalálóbb hordozója, rábízom most ezt a képet a monitorra mégis. (…) Szóval a srác kihúzza a csatlakozót a lejátszóból, de hallójáratában hagyja a két dugót. A dobhártya membránja feszülten figyel. Lökné az ütemet a csontocskák felé, de a kalapácshoz meg az üllőhöz vezető huzalból a hangok eloldalogtak már. Okafogyott köldökzsinórként, feleslegessé vált, elszáradt szárként lifeg a levegőben. Csend. A gyerek bambán maga elé bámul, tanácstalanul pöckölgeti a Jack dugót. Nem érti, mint aki több basszust kér a kontroll ládába egy John Cage emlékkoncerten. Mert se ép ésszel, se bomlott elmével elképzelni képtelen, hogy a zene véget érhet. Vagyis, hogy benn kering még valameddig némán és hasztalan az iPod-koporsóban, de azt hiába fürkészi a szem és az agy. Kifahrt és leblende. Végefőcím.

Akárhogy is, zenéről írni képtelenség. Hallgatni kell. Vagy esetlen metaforákkal trafálni szégyentelenül mellé. Megközelíti-e vajon az igazi jelentést, ha azt mondom: a ritmus kövér selyemmadzaggal tűzfalakra tekert élénk firka? Hogy a dallam érzethologram, térérzékelésünket felülíró hangulatmontázs, ami minden alkalommal más ruhába öltözteti a Margitszigetet, míg körbefutom? A zene szavakat, képeket, helyzeteket és érzelmeket magába záró cella, racionalitást felülíró tudatalatti kívánság, ezerképpen felfejthető hieroglif rendszer. Lassan az egyetlen szál, ami minket a szakrálishoz fűz.

Karácsony másnapja van, este. Kint esik. Születéshez puha hópehely illene pedig. Az erőszakos, fatalista cseppek az elmúlásról szólnak inkább. Nemrég arra döbbentem rá, hogy – bár minden idegszálammal a zenébe igyekszem kapaszkodni, mert megnyugtat, feltölt és elrejt – távolodom a zenétől. Évek óta szokásom ugyanis december táján húszas-harmincas-ötvenes listába rendezni az azévi lemeztermést. Jó kis hobbi. És higgyétek el, képes vagyok hosszú perceket morfondírozni ilyenkor azon az elsőre banálisnak tűnő kérdésen, melyik legyen a tizenhetedik és melyik a tizennyolcadik helyezett. Ma már látom: egy elidegenedett zenehallgató utolsó kísérletei ezek az intimitás látszatának legalább önmaga előtt való igazolására.

Innen szemlélve persze világossá válik az is, hogy az utóbbi két évtized látszatra számos ötlettel kényeztette ugyan az egyszeri zenehallgatót, épp csak a személyest, a gyermekit lopta ki a zenéből. Szerencsénkre, az anyaméhben hallható szívdobogás ritmusát és a hasfal membránján átszűrődő beszédfoszlányok biztos helyen őrzött dallamát azért nem csenhette el.

A honi kereskedelmi rádiózás hőskorában átélt hangvadászat, dalfogás körülményesen elbeszélhető izgalma – amely délutánokra a készülék mellé tapasztott akkoriban engem – viszont jó húsz éve végleg kiveszett mindennapjainkból. Amikor még megvolt, valahogy így zajlott: rögzíteni, bármikor visszahívható módon archiválni vágyod a tegnap, egy hete, vagy egy hónapja hallott dalt, aminek sem a szövegét nem érted, sem az előadóját nem ismered, de rabul ejtett mégis és bizonytalanul dúdolgatod magadban. Aztán felcsendül végre, és ha ügyes vagy, elejtheted.

Bennem élnek máig az MTV-től kapott első és azóta is reflektálatlan rocksztár-imágók Axl Rose-tól Steven Tylerig. Ezek hatására – bármekkora erőfeszítésembe kerül is – Pete Doherty-re ma is úgy tudok gondolni, mint elátkozott költőre, Alex Turnerre pedig kócos zseniként. Ők naivitásom utolsó mentsvárai.

Beugrik kilencvennégy. Bőzsöny Zsolti akkor hozta át a Dookie-t és a Smash-t. Egy kilencvenes TDK-ra tette rá nekem, ami neki egy másolt Sony kazettán volt meg, arra meg a jó ég tudja, hogyan került. Emlékszem, ahogy örömömben – noha alsó tagozatosként akkoriban kevés dolgom akadt golyóstollakkal – a lengyel piacon kapható alámondásos akciófilmek matricáiról ellesett betűtípust próbáltam ügyetlenül imitálni, s hasonlóval írni fel a számok címét a belső borítóra. És boldog voltam, és elégedett.

Akárcsak pár évvel később, a város egyetlen hanglemezboltjában, ahova bárhányszor tértem is be, hatalmába kerített a szakértelemnek álcázott vágyakozással vegyes kíváncsiság, amit a hermetikus tudásként felsejlő szövegkönyvek lapozgatása okozott. Hasonló örömöt jelentett tinédzserként a bálvány színpada elé járulni, s két teli torokból végigüvöltött nóta közt tátott szájjal lesni, mit mond nekünk – aznapi híveinek –, mivel köti össze a két trekket, mit árul el magáról, zenekaráról. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, nekem ezek a kiszólások többet jelentettek az eljátszott daloknál.

Aztán megfagytak a mikrofonba súgott szavak, elkezdődött az elhidegülés. Mely aljas módon jó ideig közeledésnek mutatta magát. A betárcsázós internet és az első fájlmegosztók korában járunk. Másfél órán át vársz egy másfél perces punkszámra, de bízol benne végig, hogy türelmed megtérül, és igazad lesz. Vagy nem, de azt nem vallod be magadnak. Később sem. Egy ideig kinyomtatod még a szövegeket, aztán csak online nézed hozzá, végül a torrent-korszak shuffle-módjának köszönhetően nem csak a lírika válik számodra köddé, de odáig jutsz, hogy fogalmad sincs már, melyik aznap megjelent indie-banda kislemezére vasalod épp az inged.

Akkor hirtelen felriadsz, hogy idén egy épkézláb listát sem tudnál már összeállítani. Úgy döntesz, addig írsz, míg összejön belőle egy lemezjátszóra való. Bár újabban gyanakvóbb lettél, s munkál benned egy adag szkepszis, reménysugár cirógat meg most mégis: a poros barázdák közt megleled tán az elhagyott hangot, s az odaveszett ünnepre rátalálhatsz megint.

Vass Norbert

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues