Évjárat (5) – Horror vacui

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Tinkó Máté írását közöljük.

Nem tudom, attól függ, mi a téma. Az év, hogy mégis hogyan telt el. Jaj, hát azt már tavaly leírtam. Vagy most megint? Igen, hogy 2012? Ha gondolod. Történt esetleg változás azóta? Nem tudom. Hülye kérdés. Közhelyes. Persze. Dobj meg egy cigivel, aztán gyorsan ülj le. Egyébként igen. Biztosan. Hol kezdjem? Mondjuk az elején, vagy hát, ahogy épp gondolod. Nem kell annyira finomkodni. Meg címszavakban. Értem, persze, a lényegre szorítkozzam. Várjál. Kint vártam a debreceni éjszakában, sőt, egészen reggelig ezzel a gyönyörű lánnyal, tudod, a pesti vonatra, közösen halogattuk. Ja, az fasza volt. Elszívtunk egy dobozzal ketten. Kocsmáról kocsmára jártunk, elég hidegre fordult, de nem érdekelt, megmutatta a főutcát meg néhány mellékutcát is, meg minden. Így kezdődött az év? Nem, de ha címszavak, akkor ennél az áprilisnál lassítanék elsősorban. Világos. Felolvastunk egy rendezvényen, és tudod, megakadtam rajta. Kék szem. Érdeklődés. Ez nem mindig van így. Jó, de hát aztán elcsépeltük. Távolság, meg ilyenek. Rugóztam azon a 200 km-en, hogy nekem nem számít, aztán beláttam, hogy ebből ennyi. Szar volt. Visszazuhantam. Egyszer neki is említettem. Ostobaság lett volna, tudod, ezt még tovább hajtani. Nem tudta, talán mai napig sem, hogy azon a vonaton vissza irány miatta én szemhunyásnyit nem aludtam. Sőt, az elmaradt sms-t számon is kérte még aznap.

És valamit a nyárról? Sziget. Sziget? Aha, 12 óra meló, 24 pihenő, autóinfó-beosztással. Nagy volt rám a póló, kurvanagy, de kaptunk rá kukásjelmezt, az rejtette. A zavaromat is, persze. A sziget, a sziget az jó volt. Megismerkedtem bátyám haverjaival, meg ezek a belgák, de tényleg, hihetetlen figurák voltak. Az egyik, már jött föl a nap, de még belekezdett abba a sztoriba, hogy… na mindegy, németangolul, nyökögve, ha egyébként érdekes is lett volna, hosszan. Forgalmat is irányítottunk, elbasztam gyakran, de aztán helyettem mások belejöttek. A meló idején egy ismerősömnél laktam Budán, nem bent, de viszonylag közel, hogy pihenhessek, ingázhassak. Ez az ismeretség, úgy érzem, barátsággá mélyült köztünk. Igyekszem hálálkodás nélkül megköszönni. Bulik? Voltak, voltak, az XX-koncert, rohantam a szolgálatból, reméltem, nem bukok le közben. Nem buktam. Ketten táncoltunk, pedig baromi nagy tömeg volt, tudod, angol zászlók, meg minden. Egy mediterránarcú nő volt, aki még csápolt a közelemben. Aztán magyarul megszólított, és én nem tudtam. Válaszolni. Meglepődtem. Furcsa volt, azzal az arccal, magyarnak gondoltam volna utoljára. Szép, szép, persze, bízd ide, szép volt. A koncertnek meg hamar vége, ő meg a pasijával közös sörét közben hamar elszopogatta. Hát, gondolom, mert fogták egymás kezét. Egyszer csak elszaladtak. Ha a kansas-i lányt kérdenéd, róla írtam is. Épp annyit, amennyi ebbe a dologba belefért: néhány gondolat, meg hogy az angolomat, basszus, javítanom kéne. Hogy mondják azt, hogy a kutyámnak drótszőre van, ez egy ilyen drótszőrű kis szaros eb, és folyton dzsámpin. Ezen rúgóztam, aztán elintéztem egy jú ár nájsszal, amíg ő vett egy pohár vörösbort, mellettünk franciák meg addig derekasan téptek. Az utolsó utáni napon a pakolást, a cuccolást pedig egyenesen rossz volt nézni. Kegyetlen, ahogy egy fesztiválnak vége, és nappal, és munkazaj, és szétszerelkeznek. Neki? Neki nem volt magyar telefonszáma.

Nagy tervek, család? Mármint hogy én csináljak? Ja, hogy az otthoniakkal mostanában? Kijövünk. Nem vitatkoztunk, csak amikor nyár végén megint balhéztam Pesten. Akkor az volt, hogy vagy így tovább, és akkor búcsúzhatok tőlük, vagy változtatok rajta, figyelek magamra. Erőért könyörögtem. Szánalmas volt. Magadból nyerjed. Nem értitek ti ezt meg. Fiam, fogd a cókmókodat, és tűnj a picsába innét. Igen, igen, apám is mondta, majdnem sírtak. Pedig ő tényleg mindig mellettem állt ilyen helyzetekben. De most kábé csak a falat támaszthattam. Így indult az ősz? Nem, mert a sarkamra álltam, hogy bassza meg. Bizonyítanom kellett. Mégis kinek? Talán mindegy, kinek. A kalauznak. Hogy van nálam jegy. A lakótársaimnak, hogy van nálam telefon, hogy alkalomadtán fel tudnak hívni. A tanáraimnak, hogy majd külön konzultáción megbeszéljük. A barátaimnak. Hogy van bennem szufla. Rátartiság. Érted. Bízhatnak bennem. És aztán ezeket a nagy légszomj-kitöréseket ritkábbá tettem. Meg a csapatunk is egyre inkább belelendült. A szezon vége felé már nyugodtan passzoltak vissza. Basszus, fontos ez. Mintha építkeznél, raknád a téglát, azt hiszem, így érdemes volt, az egyénieskedést visszafogtam, hátul maradtam, talán ezzel kellett volna kezdeni, tudni, merre meddig hány kalács. Te focizol? Sokáig csak teniszeztem. Nálad most fordult a kocka? Igen, focicsapatunk van, benn az első háromban, így telelünk. Azt hiszem, jobb most így, a csapatban. Ha hülye vagy, szólnak. Én meg gyakran barom voltam. Alakulunk.

Akkor van minek örülni tényleg? Születésnapra? Emlékezetes volt, igen, és azt a csajt is megcsókoltam. Aha, egyszerűen lekaptam. Elhittem, hogy elég jó lehetek számára. Kellett az a három feles előtte. De azóta is együtt. Akkor megtartottad? Szörnyű szó, inkább elvagyunk. Elvagyunk? Jobb, mint a megtartottad. Nem baba ő, de még csak nem is kislány, hogy tartani kelljen. Nála reggeliztem sokszor. Pacsirtajelleg. 6-kor már fent van. Elmosolyodtál. Hát mert a tettek. Érted. Becsukom a szemem. Kinyitom a szemem. Ott van. A megrakott tányér az asztalon. Valami kézzelfogható tett és annak következménye.

Annyira nem tűnsz boldognak. Ó, nem, igazán nem miatta. Alakulnak is a dolgok. Folyóirat-közlések, múltkor még moderátornak is hívtak, utólag beszéltünk is róla, hogy jó volt, bár épphogy becsúsztam kezdésig. Aztán ezt a csúszást, azt hiszem, sikerült kompenzálnom. Beszéltem A. verseiről, és láttam az örömöt a szemében, érted. Búcsúzáskor ezt az örömöt ültette át kézszorításba. Ha csinálod, hogy hiteles legyen, érted, ilyen dolgokért kelljen. Becsülettel. Kár, hogy nem mindenki így gondolja. Miért, mi történt, ki szólt? Senki. Erről inkább most nem beszélek. Akinek baja van velem, az tőlem a változást úgyis mindig rosszkor akarja, egyszerűen nem érti, mi zajlik bennem. De nem adom fel. Elindultam valamerre. Szép okosan, ezen az úton. Karácsony van, és megint van mindenkinek ajándéka tőlem. Ez két évig így: nem volt. Sokat jelent ez számomra. Szerinted mérhető egy ember életében a változás? Aki akarja, mérheti: körömhegynyi igazságokban. Ígéretek, fogadalmak? Jajj már, te is fárasztasz ezzel? Miért, nem ezt kell ilyenkor kérdezni? Végül is; hiszen a szereped átka. Igen, a szeretteimnek. Ezt a tartást már nem eltanulni, hanem alkalmazva. Tehát hogy férfi módjára, egyenes gerinccel – egyetlen fogadalomnak megteszi.

(De nem? Veled? Hasonlóképpen?)

Noha túl gyönge vagyok beérni ezzel.

Tinkó Máté

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel