Évjárat (1.) – „A vágyott szám 2 (…)”

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Elsőként Mihók Nóra Zsófia írását közöljük.

„ (…) a tébolygó lelkek között.”1 Persze nem érdektelen, de most mégsem fedném fel, ki mondta nekem, hogy „Egyszerre legfeljebb két dolgot lehet és érdemes 100%-osan csinálni.”. Némi segítséget, gondolom, ad, hogy közben legyezett az indexemmel azon a kivételesen napsütötte decemberi délelőttön, majd megnézte az előadásomat a Szkénében, vártam, mint még senkit, a mélyen kivágott – Mozartnak dedikáltan – vörös felsőm mellrészéből kapva elő számára a staffkártyát. Ez tizenegy január volt, és kellett majdnem két teljes év, mire beláttam, világ életemben dupláztam, soha egy percnyi üresjárat sem volt a napjaimban, és ahogy gyanítom, ez marad is így.

De maradjon is így! Legrosszabb esetben (értsd: nincs előttem legalább egy nyomorult üres papírlap, alatta asztal, alattam szék, vagy legalább a kezemben egy könyv) visz a négyeshatos munkába reggel negyed 8-kor, s hogy elüssem az időt, Nádast játszom. Egy interjúban mesélte, hogy őt bízvást perverz öregnek nézik az emberek, mert utazás közben megfigyeli őket, az arcot, a kezeket, ruhát, kiegészítőket, majd elidőzve egy-egy tagjukon, fejben már írja is az élettörténetet. Saját szabályaim szerint alakul tovább a játék: nézem a nyakakat – szemeket pajzsmirigyre, körmöket diabetesre, szorongásra, a túl sok vagy ízléstelen ékszert pszichés defektre, a lépéseket valami mozgásszervi eltérésre, hallgatom a telefonbeszélgetéseket dialektusra, nézem a táskákat – öleket szerzőkre, címekre vadászva. Munkában halkan sorokat idézek innen-onnan, büszkén csattanok fel, amikor leközgazdászoznak, kórképeket címszavak szerint pörgetek végig, régi ismerőseim tikkjeit ismerem fel, könyvespolcot szerkesztek fejben. Naponta újratanulok korábban egyjelentésűnek hitt szavakat mint artikuláció, agglutináció vagy poézis, próbálom összeszerkeszteni jelentésüket a régivel, és lassan kifejlődik bennem a sajátos pedagógiai módszer is annak átadására, mi a jó élettel foglalkozom én, és mi olyan vonzó benne, hogy ezt hatodik éve is akarjam.

Fogász, jogász nem doktor, hangzik az ítélet, de már késő lenne eldugnom a Posztdramatikus színházat és a jegyzeteimet az ambuláns naplók alá, kedvenc belgyógyászdoktorom megtudta, felvettek, de mégcsak nem is ájékára vagy fokra, és akarom, ha beleszakadok is, megcsinálom. Verseket, kisprózákat reklámozok, keresek meg neki a neten, bíztatom, olvassa, töltse át az okostelefonra, képzelem, milyen unalmas lehet az éjszakai ügyelet. Egy hasonló beszélgetés alapján jutottam arra is, minden kórházi – rendelői helyzethez létezik megfelelő irodalmi hangulatfestés, tesztalanynak jelöltem magam / magam. Ebéd után Semmi művészettel sziesztázom, betegtelen reggeli percekben a Párhuzamos „erotikájával” ébredek, visszalapozás nélkül, emlékezetből párosítom a korábbi sztorikat a mostaniakhoz, majd műszak után megpihenek néhány sör és az aktuális könyvkészletem biztosította random sor társaságában. Éjszaka még nem dolgoztam soha, de mindennél pontosabban érzem, ha kell, hát kiváló társam lesz az Amíg lehet. Olvadozok könyv- és fertőtlenítőszagban egyaránt, szorul a szívem a városban vonuló mentősziréna és a körúti villamos hangjától, mindennél
tisztábban cseng a fülemben az unásig hallott ügyeleti telefon vagy a kedvenc partinagy-sorom** kedvenc tanáruram hangján.

Mindig akad, aki emlékeztessen rá, ez a kettősség nem természetszerűleg adott. Nem megszokott, hogy 9 órányi aszepszis – antiszepszis után rohanok a próbámra, ahol a saját barátaimat instruálom, hogyan mondják a saját barátaim verseit. Az sem normális, hogy 3-4 órányi színházkritika-írás után még felcsapom a Memorixot, jól emlékszem-e a Cordarone
milligrammjaira. Viszont talán éppen az egyre sűrűsödő emlékeztetők miatt tudom, jó helyen vagyok itt is – ott is. Magától értetődő, hogy azokkal vitázzak a színpadi meztelenségről, akik számára a legnagyobb csoda az emberi test: két megátalkodottan makacs belgyógyásszal. Tagadhatatlanul belszerv-bizsergető érzés az egyetem főépületének büféjében, doktori órára várva extra húsos pizzát kézzel – lábbal irányítva a szám felé terelni, s közben a gégemetszés beavatkozási protokollját memorizálni. Reggel ébredés után – folytatva a családi hagyományt – kávéval veszem be a vérnyomáscsökkentőt, reggelizés és ebédelés nélkül dolgozom kora délutánig, naponta három ujjamat vágom el papírokkal, majd hazaérve nekikezdek a napnak: ebéd, olvasmányok a végtelenített gondolkodó dalomra, mit-vegyek-ki-holnap-a-könyvtárból-lista gyártása, este egy fröccs mellett pedig a minden napra beosztott ápolástan-szakasz átolvasása.

Valószínűleg idén sikerült meglépnem a mindenkori giccsfaktort is. Az újdonság, aki Pinklinszkyt, a rózsaszín fényképezőgépemet és a hozzá illő körömlakk- és fülbevalókészletemet előzte meg, a mitralis prolapsus névre hallgat. Egy apró billentyű-visszatűrődésről van szó (bal kamrából a pitvarba), az átlagosnál gyengébb kötőszövetről, ebből adódó vér-visszaeresztésről. Az eddigi zsebkutyákat megszégyenítő neurotikus életmódomról, az állandó pörgésről, egekig érő stressz-szintről, alvászavarról kiderült, a szívem hiperkontrollja okozza, mert kompenzálja a visszaeresztést az egekig növelt pulzussal. Nekem eddig ez normális volt, „220 felett észre sem veszed…” és a giccs ebben az, több anyag van a szívemben, mint kellene, ezért én öregszem két – háromszorosát a valójában eltelt időnek. Egyre kevesebb az olyan ember, akiért mindmáig önszántamból is akarnék öregedni ennyit, saját időmet nem számolni, dolgomat félretenni, az önzőbb alapokra és a nebivolol blokkoló hatására helyezett új életmódomba mostantól nem férhetnek bele felesleges körök, spam-emberek, csak a két iskola, a kötelező gyakorlatok, hét közbeni munka és a mindennapi betevő színház. Azt hiszem, újévi fogadalmat is találtam magamnak.

Mihók Nóra Zsófia

___________

* Nyilván Nádas Péter és a „kis kurvák csengő éneke” (Orbán Ottó).

** A rókatárgy egy rókacsók / a föld meleg hasára, / a rókatárgy szőlőkacsok / szempillavillanása.

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség