Setét, üres, határtalan (Színházkritika)

Csongor és Tünde a Nemzeti Színházban

„Romantikus fantasy” műfajmegjelöléssel került a Nemzeti Színház műsorára Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje Tengely Gábor rendezésében. A Nemzeti már jó néhány évad óta feladatának tekinti, hogy a 21. századi szemmel kissé ásatagnak tetsző klasszikusokat leporolja, és megpróbálja közel hozni a mai nézőhöz, elsősorban a tizen- és huszonéves korosztályhoz – és ha figyelembe vesszük az előadásokat látogató nézők átlagéletkorát, elmondható, hogy sikerrel jártak. Ezalól pedig a Csongor és Tünde sem kivétel. Mivel – akárcsak a Bánk bán junior vagy a Három nővér esetében – ezúttal is kötelező olvasmányról van szó, nem meglepő, hogy a nézőtéren rengeteg tizenévessel találkozni, sőt, itt-ott még általános iskolások is fölbukkannak, a javasolt 14 éves korhatár ellenére. A Csongor és Tünde természetesen nem gyerekdarab, és az előadás nem is kezeli gyerekként közönségét, sőt: kifejezetten érett, elgondolkodtató földolgozást láthattunk.

A Gobbi Hilda színpad mindig is a kísérletezés helye volt a Nemzetiben, és ezúttal sem kell csalódnunk. A középütt elhelyezkedő nézőteret forgószékek töltik be, hogy kényelmesen, nyaktekergetés nélkül tudjuk követni az előttünk mögöttünk, körülöttünk és – olykor – fölöttünk zajló eseményeket. Az előadás rendkívül szabadon bánik a térrel: a körkörös játékteret létrák, lépcsők, emelvények, hinták, csapóajtók töltik be, és a színészek láthatóan élvezik és ki is használják ezt a különleges atmoszférát – rohannak, kúsznak, másznak, ugrálnak, ezzel hihetetlen mozgalmasságot kölcsönözve az előadásnak.

Ezt a dinamizmust, életteliséget az őket – és minket – körülvevő tárgyi környezet ellensúlyozza. A rendkívül kopár, jóformán csak csupasz fémszerkezetekből, szabadon lógó drótokból és műanyag ponyvákból álló díszlet elemi erővel jeleníti meg a darab sivár, sötét világát. A mindent betöltő feketeséget az itt-ott, egy-egy sarkot bevilágító színes fények törik meg, amelyek azonban sohasem tartanak sokáig – a sötétséget ugyanis a darab tanúsága szerint lehetetlen elűzni. Ennek egyetlen alakba sűrített jelképe az éjt alakító Nagy Mari, aki az előadás folyamán végig ott ül a nézők szeme előtt: figyel és vár, mozdulatlanul, mint kezdet és vég. Ez a kiiktathatatlan jelenlét összefogja az előadást, és az állandóság érzetét kelti, de nyugtalanító is: sohasem lehet tudni, az éj mikor szólal meg vagy tesz egy váratlan mozdulatot, hogy, saját természetét megcáfolva, beleavatkozzon a szereplők sorsába. Az általa viselt fehér hálóing sajnos némileg megtöri a szigorú, rideg összhatást – a figura így kissé talán túlságosan nagymamás jelleget ölt, amire a színésznő kifejezetten emberi, érzelmes játéka is ráerősít, ellentmondásos végeredményt hozva létre. Nagy Mari éje nem kérlelhetetlen, ősi erő, hanem, amint azt Martinovics Dorina Tündéjével való közös jelenete mutatja, az emberi lelket ismerő és vele együtt érző transzcendens lény. Szokatlan, de érdekes értelmezés ez, ha nem is lehet vele teljesen egyetérteni, és meglehetősen el is üt az előadás egészének koncepciójától: a minket körülvevő világ részvéttelenségétől.

Nagy Mari

A dráma feltételezhetően nem ismeretlen a színházba látogatók számára, és az előadás alaposan ki is használja a néző előismereteit – felemás eredménnyel. A szöveget is jellemző töredezettség, önellentmondásosság remekül átjön: a nézők körül hol szélsebes, hol pedig szinte érzékelhetetlen tempóban játszódó események állandó odafigyelést igényelnek. Ennek ellenére a kihagyások, húzások csak ritkán hatnak zavaróan, és a megvalósítás javarészt egységes, zökkenőmentes. Érdekes változtatás, hogy néma – pontosabban félig néma – szerepben Mirigy lánya is fölbukkan mint róka. A három vándor szerepét ezúttal egyetlen szereplő, Csongor – Földi Ádám – alakítja, önmagával vitázva, ami a darab szimbolikáját tekintve bravúros húzás, ám igencsak zavarba hozhatja azt, aki nem olvasta az eredeti szöveget. A szövegérthetőség ellenében hat a folyamatos mozgás is: a nézőnek sokkal inkább oda kell figyelnie, mint egy frontális előadás esetében, néha pedig még így is az az érzés támadhat benne, hogy lemaradt valamiről. Ez azonban egyáltalán nem elítélendő, sőt; tekintve, hogy az előadás – akárcsak az eredeti mű – nem annyira a logikára, mint a hangulatra épít. Ez utóbbinak, a térkialakítás és a díszletek mellett, elengedhetetlen része Fekete Gyula nagyszerű kísérőzenéje, amely szűkszavúsága ellenére is érzelmes, sokatmondó, és sohasem tereli el a figyelmet az eseményekről. A koreográfia, a mozgás, a belső terek kihasználása és a zene egységes, jól összefogott kompozíciót hoz létre, és valóban képes újszerű megvilágításba hozni a darabot.

A Csongor és Tündéről szólván gyakran merül föl a „színrevihetetlen” jelző: a fantasztikus alakok és környezet, a mesei távolság- és időkezelés, a gördülékenységet sokszor megakasztó filozofikus monológok mind akadályokat állítanak a sikeres színpadi megvalósulás elé. Az első ránézésre csak nehézkesen adaptálható színváltozások és szemfényvesztések részben megoldódnak a tér újszerű kezelésével. Az alakváltások problémájának áthidalására vállalkoztak az alkotók a plakátokon is fölbukkanó bábokkal, amelyeket a szereplők zsákban hordoznak magukkal, hogy a kellő pillanatban kibontsák és szerepeltessék őket. A bábok nem csupán a vásári ponyvák mesevilágát idézik föl – amelyből a darab is merített –, hanem elegáns és egyszerű módon bontják ki lélek és test, földi és égi összetett problematikáját. Lényeges, hogy nem mindenkinek van bábja, csupán a négy főszereplőnek és Ledérnek – vagyis azoknak, akik áldozatul eshetnek az emberi létet fenyegető fizikai és szellemi erőknek. Az emberi – és tündéri – test mint a lélek, a belső lényeg anyagi vonatkozása jelenik meg, mintegy a gondolkodó és érző lény csatolt részeként, amely eldobható, megváltoztatható, ki van téve az idő és a tér viszontagságainak, és vissza is lehet vele élni. Így válik Balga teste az ördögfiak játékszerévé, így mocskolódik be, használódik el Ledér teste, hogy azután Tünde új, tiszta alakját kapja meg; és így öregszik meg Csongor, aki, noha még hosszú évek múltán is Tündét keresi, megtört és megfáradt. A szerelmesek csak földi vonatkozásaiktól való megszabadulásuk árán lehetnek egymáséi – a bábok a földön maradnak, míg Csongor és Tünde az aranyalmafa ágai közé emelkednek.

Földi Ádám és Martinovics Dorina

A darab hatásához nagyban hozzájárulnak a – kevés kivétellel – élvezetes és értő színészi alakítások. Földi Ádám Csongor szerepében egyszerre bizonytalan, tétova és lendületes alakítást nyújt, érzékenyen formálva meg az útkereső – és azt soha meg nem találó – embert. Jóval kevésbé volt élvezetes nézni Martinovics Dorina Tündéjét, aki nemigen tett hozzá a figurához semmi egyedit, és impulzív, a hisztéria határát súroló játéka bántóan elütött az eredeti tündérlány földöntúli alakjának képzetétől. Molnár Piroska Mirigyként szuggesztív és erőteljes, lehetetlen nem rá figyelni, amikor színen van. Nagy Zsolt Balgája és Radnay Csilla Ilmája egymáshoz illenek: mindkettőjükön látszik, hogy értik és szeretik a figurákat, az eredmény azonban mégsem lesz több egy korrekt, de nem különösebben újszerű alakításnál. Annál inkább kiemelkedik a Ledért alakító Tompos Kátya, aki sokrétű, egyszerre sajnálatraméltó és nevetséges, érzékeny és primitív nőalakot formál meg. Az egyetlen kifogás, ami vele szemben fölmerülhet, az, hogy talán kissé túlságosan is kiemelkedik: jelenléte rövid, de intenzív, tömbszerűen ugrik ki az előadás menetéből, humoros magánszáma is tovább tart, mint az a darab egysége szempontjából célszerű lenne. A fő probléma azonban, hogy Ledér funkciója nincs tisztázva: fölbukkan, aztán eltűnik, anélkül, hogy bármilyen hatást gyakorolna az események menetére. Emlékezetesnek azonban minden kétséget kizáróan emlékezetes. A három ördögfi – László Attila, Fehér Tibor és Farkas Dénes – egymástól megkülönböztethetetlen alakja csapatként működik jól igazán: fenyegető erőszakosságuk pillanatok alatt fordul át humorba és vissza.

Tompos Kátya

Ez a bizonytalanság, változékonyság, az emberi lét és szerelem törékenysége válik az előadás fő motívumává. A mindent körülvevő feketeség, sivárság, amelyben az alakok céltalanul tévelyegnek, hol egymásba botolva, hol egymástól elszakadva – mindez sajátságosan sötét hangulatú felnőttmesét eredményez. Csongor és Tünde, Balga és Ilma mint legalapvetőbb vágyaink megtestesítői alighogy megtalálják egymást, máris elszakadnak, hogy azután egész életüket egymás keresésének szenteljék. Az egyetlen konstans itt az éj, amelyhez mint végső forráshoz fordulhatunk, és amely kívülállóként nézi a földi szenvedést. Tengely Gábor láthatólag jól érti a darabot, és nem fél az újszerű elemek bevetésétől; színészek, bábok, zene és díszletek mind frissen, elevenen hatnak. A 19. századi szöveg néhol ugyan kissé szokatlan benyomást kelt a modern környezetbe ágyazva – összességében azonban vonzó és emlékezetes előadás ez, amely különösen a tizenéves korosztály figyelmét ragadhatja meg.

Evellei Kata

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Nemzeti Színház, rendező: Tengely Gábor, bemutató: 2012. október 6.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s