Több helyen nyilatkozott már Vida Gábor arra vonatkozóan, hogy nem híve a posztmodern irodalomnak. Ugyan nehéz lenne egészen egzakt módon meghatározni bizonyos szövegek esetében, hogy mettől meddig tartanak a posztmodernség kritériumrendszerének határai, mindenesetre a Magvető Kiadónál a 2012-es Ünnepi Könyvhétre megjelent új Vida-kötet, A kétely meg a hiába a modernség utáni és „hagyományos irodalom” felől olvasva is rejteget figyelemre méltó megoldásokat. A szám szerint tizenegy elbeszélés könnyed dikcióján gyakorta átsejlik az élet szeretetétől átfűtött élményszerűség, karöltve és jól megférve a szövegeket átható-kitöltő örök hiábavalósággal. Ettől is az egyéni hang. Az egyes darabokat végig összetartó, folyton érzékelhető élénk elbeszélői kedvhez mérten pedig igazán dicséretes, hogy emészthető, olvasóbarát terjedelmű és mennyiségű írás került a kötetbe.
A tizenegy elbeszélés – előnyös módon – viszonylag korlátozott tematika köré rendeződik, több oldalról körüljárva, más-más helyzetből megvillantva ugyanazt az életérzést vagy az emlékezés útján újra megélt élményt. A két leghangsúlyosabb történetfajta közül az egyik a falusi-kisvárosi, erdélyi, ám nem pontosan beazonosítható környezethez kötött, erősen narrativizált, a szereplőket ritkán megszólaltató beszédmóddal. A másik típust az emlékező pozícióból, a diákévek múlt idejéből szóló, sport inspirálta monológok képviselik. Utóbbi szövegekhez kapcsolható a két utolsó is, a Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban és a Jelenetek egy erdélyi filmből. Ezekben a darabokban a történetmondó-újraélő szólam uralkodik, az emlékezés magányának pozíciójából értelmeződik két ember viszonyának megszakíthatatlansága, „a be nem fejezhető utazás a semmibe”.
A Mint akinek Hedwig…, a kötet nyitó elbeszélése, olyan megoldásokban, mint a jelenetszerűség, a pillanatképekre merevített, lelassított láttatás, illetve a reális-fikcionált egybemosása rokonítható ugyan a többi szöveggel, mégis kicsit külön áll: egyfajta prózai „múzsa segítségül hívása” és ars poetica egyben, melyben éppen a történetmondás mikéntje tematizálódik. Az elbeszélés kisbetűs fogalommá minősülő nőalakja, Hedwig, mintegy megnyitja az elbeszélések folyamát: „elmesélheted a történeteimet”, sugallva ezzel a következő darabok majdnem teljes párbeszédtelen közvetettségét, a szövegeket uraló erős narrátori jelenlétet. A Mint akinek Hedwig…-ben összemosódik a történet és a történetmondás szintje, mintha maga az elbeszélő sem lehetne biztos valóságérzékelésében: „Néha úgy tűnik, mintha kezdettől fogva velem volna, és nem csak egy félig hallott, félig sem értett elbeszélésből lépne elő [Hedwig], amikor abban a bizonyos lelkiállapotban vagyok.” Hedwignek kérése lehet a történet alakulását illetően: „Mégse szeretném, ha benne hagynál egy ilyen történetben, amelyet a felnőttek sosem mesélnek végig”, míg az elbeszélő mintegy belép a cselekmény síkjára: „kiszabadítottam a rossz történetből… Ez az első közös nagy kalandunk, az első komoly esély arra, hogy létezzen.” Hedwig bögrecserepei többféle módon összerakhatóak, ami a történetek variatív elmondhatóságának szimbólumává válik. Ráadásul magának a bögrének is van egy minilegendája, a dédnagypapa hozta Hátsó-Indiából.
Az egyszemélyes, korlátozott érvényű „legenda”, a történet a történetben egyébként is jellemző motívuma a kötetnek, olyan motívum, amely jól támogatja az elbeszélések legtöbbjén uralkodó keserűen ironikus hangvételt. A Rövid Tóniban Légrádi Antal kezdetben csak a helyi lap baleseti krónikája által válik ismertté, alkoholizmusáról is terjed egy kis szóbeszéd, de igazi kisvárosi hőssé akkor lesz, amikor transzcendens élménye során elveszített lábából karjába költözik ereje. Romantikus, megkomponált identitása szerint Antoine Legrand vallon zsoldos leszármazottja, az önigazoló hivatalossá tétel tervének azonban az eleve elrendelt, kiszámítható elutasítás lesz a sorsa: „Amint az várható volt, a hatóságok mereven elutasították a névváltoztatási kérelmet.” A címadó darabban a papírra írt imádság kékes-lilás tintájához hasonlatos a havas fölötti viharfelhő, amely pedig a rossz tudásánál is nagyobb rossz, a kétely metaforája. A kételytől való megóvásért fohászkodó asszony, Esztike férje szintén őriz egy saját legendát, aminek kétes hiteléről az egész falu, az egész vidék meg van győződve, az öregapa magától hazataláló lipicai hátaslovának története, illetve annak újra- és újramondása azonban a férj számára fontos azonosulási pont. A pisztráng című, ironikus hangvételű írás szereplői, a jóbfalviak viszont éppen kívül állnak a legendák és mitológiák világán, nekik nincs történetük: „nincs róluk egész pontos statisztika, (…) a hegyen túlról jöttek, a sztyeppéről, nem álmodtak az asszonyok sasmadárral vagy disznóval, egy medvét láttak csak, a sajátjukat, amelyik táncolni szokott.”
A vidéki történetekben jellegzetesen visszaköszönő, a veszélyeztetettség, korlátozottság és hiábavalóság alaphangulatát erősítő motívumok a tisztázatlan körülményű balesetek. A már említett, A kétely meg a hiába című darabban az otthon férjét váró Esztike aggodalommal vegyes emlékei peregnek az elbeszélés horizontján, a férjet érő támadást csak a „nem gondolt akkor még semmi rosszra” – jellegű visszatérő narrátori megjegyzések sejtetik. A támadás után az elbeszélés visszakapcsol az eszmélethez térő férfihez, azonban a halálról időbeli vágás vonja el az olvasói tekintetet. Légrádi „Rövid” Tóni balesetének körülményeiről sem sokat tudunk, ugyanígy az Isten és a farkasok című írás Nikuléjának haláláról, akit az áthidalhatónak tűnő etnikai-nyelvi szakadékon túl a nagyapai átok és a falu mindenekfölött ítélő rosszallása választ el Ágoston Esztertől. Igazán szép, miliőfestő, az egyén közege általi megregulázottságát, az érzelmek elfojtottságát szimbolizáló novellazáró megoldás, hogy a narrátor még Ágoston Eszter kis tanítványának adott válaszában sem enged nyílt gyászt: „gonosz volt a milicista bácsi? – Nem, nem volt gonosz, válaszolja Eszter, és kiserken egy könnycsepp a szeme sarkából, annyira hideg van.”
Kifejezetten jót tesz a kötetnek, hogy az elbeszélt történetek nem egészen konkrétak a helyszínt és az időt illetően: nincs dokumentumszerűségre való törekvés, az élmény és a fülszöveg szerinti „mondhatóság” az elsődleges, a couleur locale kissé „lebegtetett” (bár a havasi vidék, a székely és román emberek szerepeltetése természetesen igazolja Vida Gábort: „Arról tudok írni, amit közelről ismerek, meg amit szeretek”). A szövegek előnyére válik, hogy nem történik bennük explicit „társadalmi” vagy szociális állásfoglalás, így csak sejtetve marad az ábrázolt zárt közegek megmásíthatatlansága. Az erős narrátori jelenlét következtében korlátozott a hősök közvetlen megnyilatkozása, így nem egyértelműen pesszimisták, nem is lázadnak az őket szabályozó világrend ellen, néhol a „nem biztos, hogy rossz ez így” benyomása támadhat az olvasónak. A játék öröme című elbeszélésben az emlékezés könnyed folyamát több ízben megszakítja a jelen keserűsége, szebb, az addigi történetekhez szervesebben illeszkedő lenne, ha ezek a kiszólások kimaradtak volna a történetből: „ez ma már alig számít, egy szerelőárokban az autó alatt…olaj, sár, mocsok.”
Posztmodern ide vagy oda, talán kicsit paródia is a megértés, a műértelmezés nehézségét is tematizáló Háziolvasmány című darab, melynek figurái a Bánk bán szereplőinek nevét viselik. A folytonos elbeszélői közvetítés és a kevés párbeszéd ellenére nyelvileg mégis sokrétű a kötet: a sporttevékenységek emléke szakszavakkal tarkított, igényes esszéjelleget idéz, a diákévek szövegeit nem ritkán a szleng és a trágár kifejezések színesítik, míg A pisztrángban a jóbfalvi tiszteletes beszédének jellegzetességei hangsúlyozódnak, a címadó darabban pedig a feleség tájszavai kerülnek a narrátori szövegbe.
A könnyed, áradó elbeszélői kedv összetéveszthetetlenné teszi Vida hangját. A hiábavalóság élményeket el nem fedő, ironizáló hangvétele, a kötetet uraló állandó emlékezés, a visszatérő motívumok, és a finoman kezelt couleur locale nyomán kifejezetten az a benyomás éri az olvasót, hogy jól szerkesztett kötettel van dolga. Az két uralkodó szüzsé mennyiségileg is kiegyensúlyozott módon váltogatja egymást a vékonyka kötetben, izgalmas elegyet prezentálva Vida látványon és emlékezésen alapuló írásművészetéből.
Páji Gréta
(Vida Gábor: A kétely meg a hiába, Magvető, Budapest, 2012, 2490 Ft)
Apokrif Online 