Végletes megoldás (színházkritika)

Egy- és háromnegyedes telt házat, különböző életkorú, kulturális igényű és szociális hátterű nézőt vonzott a Proton Produkció két estén is játszott „pszichiátriai jelentése” – probléma pedig már csak annyi maradt, hogy a két órás előadás során folyton változó sűrűséggel és indokoltsággal el(r)ejtett kérdések mennyiben tudnak társulni az eredendően bennünk található válaszokhoz. A huszadik század ugyanis a világtörténelemnek azon időszaka, amelyről a legtöbben csak készen kapott formulákban, előre megtanult, kipróbált frázisokkal vagyunk képesek társalogni, vélekedni – az előre megfogalmazott válasznak pedig meg kell találnia kérdését, különben csak újabb és mélyebb félreértések kerülnek felszínre. Természetesen ez már egy ún. emelt szintje a társadalmi diskurzusnak, mert a tabusítás jótékony hatásának eredményeképpen nem igazán beszélünk a szélsőséges ideológiák egyik legnagyobbjáról, a nácizmusról, követőinek fajelméletéről, tetteiről, szándékaikról, mi több, azok alapvető céljáról. A Tejjel, mézzel, Hitlerrel cím már magában rejti az előadás fő csapásirányaként aposztrofált szemléletmódot, miszerint érdemes több szögből felülvizsgálni az (ilyen-olyan mértékben már) ismert jelenségeket, meghallgatni azok véleményét, érveit, akikről valójában szó van, akik felett ismeretlenül, mások által szült vélemény szerint ítélkezünk.

Ahogy az egy Szalay Álmossal nemrég, a próbafolyamat kapcsán készített interjúban olvasható, nem Adolf Hitler megjelenítése a rendezői szándék, és nem is a valóság (legyen az vélt vagy „valós” realitás) bemutatása – ennél sokkal mélyebbről építkezik, és sokkal mélyebbre is kíván ásni színész és rendező: közös kihívásuk a megosztott, mindenki által megrontott és egyben tartott mentális tér vázolása, a megélt hangulat, és a felfestett miliő rivaldán túlra tolása. E szándék számos eszközét helyesen, néhányat azonban kissé ügyetlenül használnak színészei. Az Andai Kati és Dióssi Gábor játékával megformált Calvery házaspár a mindenkori külső szem, a legáltalánosabb értelemben vett nézők színpadi képe. Felhasználtságuk egészen a darab zárásáig egyoldalú: jó néhány jelenet erejéig afféle egyszerű bámészkodók, az információcsere körfolyamatának magatehetetlen kérdezői és vevői. Itt a hangsúly a kényszeren, a zártságon van – lényegében mindketten be vannak zárva abba az elenyészően kevés számú tulajdonság alkotta ketrecbe, amit e szűk szöveg- és szereptér engedélyez számukra. Játékuk hitele néhány esetet leszámítva azonban még így is magas fokon rögzített, biztos pontot adva további alakzatok rajzolásához. Izgalmas színe az előadásnak a szerep- és a civil életkor ilyen mértékű megfeleltetése, melyet mindössze a Göbbels házaspár esetében érhetne még kifogás.

A darab szövegszinten rögzíti a látott alakok fő tulajdonságát:

HELENA: Ezek a nácik valahogy… olyan fessek, erősek, férfiasak, fiatalok, acélosak, de a nőik… botrány. Botrány.

Sajnos azonban mintha a Calvery-éken és Hitleren kívüli társadalom csupán e kőbe vésett kitételen nyugodna. Eva, Magda és Leni alakja a különböző szintű romlottságon-roncsoltságon felül nem sokat árul el, hiába a színészi kompetenciák tárháza. Leni Riefenstahl szerepe nem hagy sok esélyt árnyalatok megélésére és megmutatására a színésznőnek, Tóth Noéminek – leszámítva két alkalmat, amikor kihívó, gátlást hallomásból sem ismerő alakján erőt vesz kivédhetetlen félelme („Esetleg nincs is itt a Führer a nyaralóban? Elveszett ebben a nagy házban?“). A szerep a zömmel rá épített erotikus vonal ellenére is hangsúlyt vesztett, nemcsak a nők között, de a teljes szereplői gárdában. Eva fejsebét, Joseph nyakkendőjét, Magda bordó rúzsát és körömlakkját leszámítva Leni a színhordozó, ráadásul az ikonikus vöröset viseli. A koncepció felszínén könnyedén értelmezhető, dekódolható ez a döntés, azonban az alak kidolgozatlansága miatt nem extra, hanem egyetlen jele interperszonális agressziójának, szexuális vonzerejének. Hangsúlytalansága ráadásul a darabot záró két mondat, s annak bennfoglalt tartalma miatt kifejezetten nagy veszteség.

(Pintér ÁkosTóth Noémi)

Magda Göbbels a Birodalom anyja. Hacsak nem Hitler mondja ezt, szitokszónak számít a többiektől. Magda kimértségének, lépésről lépésre kiszámított támadási stratégiájának ábrázolására Földesi Ágnes maradék nélkül alkalmas. Tekintete legfőbb fegyvere („El lehet veszni a maga szemeiben.”), szemkontaktussal vezérel, véleményez, jelenléte akkor is érzékelhető, ha éppen a sötétben várakozik, megfigyel. Testtartása, hanghordozása példaértékű, a maga szükségszerű műviségében és felvettségében is szemet gyönyörködtető mindaddig, míg Magda érzékszervei is eltompulnak az est hevében s győz a csordaszellem. Titkolt vágyainak, ösztöneinek, majd tombolásának, pánikjának energialökete a tisztek fojtott, később egyre valósabbá váló erőszakosságának szintjéig ugrik. Eva Braun kislányként, csetlő-botló kölyökkutyaként való ábrázolása nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Hasonlóan Leni vörös ruhájához, Görgényi Fruzsina két copfja, pántos cipőcskéje, ragtapasszal ügyetlenül fedett sebe elnyomja Görgényi játékának egyébként minden pillanatban észlelhető báját, részegségével és kétségbeesésével groteszk párost alkotó naivitását, melynek jelmezben rögzítése majdhogynem felesleges, de ebben a formában mindenképpen túlzó. A Birodalom első nője ő, aki nem tud mit kezdeni szerencséjével, aki nem ölelheti meg a Führert, aki a tiszteletére összeállt sorban is csak a sebeivel foglalkozik. Rendszerint addig húzza játékait, tombolását, hogy fizikai és verbális erőszakkal lépnek fel ellene.

Eva puszta jelenléte kiváltképp Bormann idegeit teszi próbára – Illés Olivér által megformált alakja szorongással, megfelelési kényszerrel, féltékenységgel teli, mindenhol ott van és mindenrõl tud. Az egyfelvonásos legjobban eltalált gondolata éppen Bormann és Ellie (a szobalány) között zajlik:

BORMANN: Maga brazil, tűnjön onnan, ne tetszelegjen a Führer szerepében! Maga csak egy kibaszott szobalány!

ELLIE: Maga is, Bormann!

Bormann mellett a főtanácsosok, legjobb emberek serege verseng a Führer kegyeiért, és ki-ki a maga pszichéje és annak veleszületett defektjei szerint fizeti az árat ezért. Himmler szigorának, szilárd hitének megfelelő kiegészítője Heydrich sokszor és sokféleképpen meggyengülő tartása. A Papp István (Himmler) és Pintér Ákos (Heydrich) által megjelenített férfiak élményeinek közös etűdje Riefenstahl művésznő, aki lényegében mindkettejük férfiasságát ugyanolyan okból és ugyanolyan intenzitással kóstolgatja, becézgeti. Papp István játékából mindenképpen kiemelendőnek találom a darab eleji fulladásba torkolló nevetését, ökölcsapását, amikor a szobalány „takarít”, és az apró ugatást válaszul Riefenstahl kisasszony nem neki célzott flörtjére. Tóth János Gergő Göbbelse már megjelenése pillanatában sem szimpatikus. Magdát is akarná és Lenit is, egyetért az Eva ellen fordulókkal, de közben maga sem tudja, miért, tetszik neki a lány. Férjnek tekintélyvesztett, miniszternek túlságosan befolyásolható, bábnak viszont tökéletes. Tóth János Gergő következetes, aprólékosan építkező karakterformálása az első perctől az utolsóig kitart. A Szobalány szerepe nagyrészt dramaturgiai funkcióval bír, amely néhol meglepő, ám mégis tökéletesen illeszkedő önreflexióval is párosul (Ellie: „Ellie behívja Bormannt.”). Köleséri Dóra apró gesztusokkal, fellengzősséggel fűszerezett játéka teljességgel kimeríti, sőt néhol – megkockáztatom – túl is lépi szerepe alapvető kívánalmait. A néma fiú szerepeltetése adja első körben a darab bizonyosságát, hogy számolnunk kell egy nem mindig látható, hallható, de saját bőrünkön tapasztalható erővel. Ez néha az idő múlásában (díszletelemek áthelyezése az óramutató járásával ellentétesen), néha csak egy jelenésként (George és Eva látják őt) érzékelhető. Biztosan állítom, a darab legjobban eltalált biodíszlete (minden negatív felhangtól mentesen) a Mesés Gáspár által játszott fiú.

(Földesi Ágnes)

Ahogy Szalay Álmos darabja okosan és kitervelten késlelteti Hitler feltűnését, úgy gondoltam, ezen írásnak is a végén illik őt megemlítenem. Vajszínű öltönyben, a mindenhonnan ismert hajviselettel, az idő múlásával egyre jobban remegő kezével, haphephobiájával nem tűnik milliókat irányító népvezérnek. Stubnya Béla értékes és pontosan használt mimikáját a lehető legjobb pillanatokban veti be, saját beszéde közben önmagát is hergeli, közben pedig a végletekig elnéző. A legnagyobb távolságot Evaval szemben tartja, „Miben segíthetek?” kérdésével egyszerre szeretné „felemelni” őt, de egyúttal porig alázza. A darab zárása a látszatidill felfedésének legkegyetlenebb pontja. Hitler körbevezeti vendégeit a házában, majd este, a tiszta égbolt alatt indulnak sétára – a koncentrációs táborokban történteket, a (bizonyos körökben máig hazugságnak hitt) „végső megoldás” embertelen programját egyszerű, már-már „gondtalan” jelenetbe fullasztja a rendezés. A magasból apró csillagok hullnak a hajunkra. George és Helena még nem láttak ennyi szépséget, ráadásul ők szórhatják ránk a magasból marokszám a Dávid-csillagokat. Közben pedig ég a tűz, száll a pernye és különös szag terjeng. Sütemény? Égett hús? Az árjáknak mindegy, mert ők át tudnak futni a tűzön, és később folytathatják a megkezdett társasjátékot. Ma sem beszélünk arról, ami végig a szemünk előtt volt, s amit a fiú a színpad síkjába fordítva megmutat nekünk még az utolsó utáni pillanatban.

 Mihók Nóra Zsófia

(Tejjel, mézzel, Hitlerrel – Szalay Álmos szerző – rendező és a Proton Produkció ősbemutatója; 2012. szeptember 18 – 19. Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér, Budapest)

6 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s