Variációk egy témára (könyvkritika)

„Nem lesz beszélgetés. Tényleg úgy történt minden, ahogy magam se tudván, mit csinálok, megjósoltam: elindultunk egy pontból és visszajutottunk ugyanabba a pontba. Nem volt beszélgetés, nincs beszélgetés.”

Krasznahorkai László új kötete sajátos elegy. Elegye többek között egy novellafüzérnek, amelynek hőse Krasznahorkai László, aki – akár Esti Kornélhoz hasonlóan – folyamatosan beszél, beszélget. Interjú, ahol kérdező és válaszoló között nem mindig van meg a pozícióbeli különbség. Önvallomás kérdésekbe bújtatva, véleményformálás a világról, tanítás. Emlékezés és magyarázat. A kötetben helyet kapó beszélgetéseket maga az író szerkesztette. A beszélgetőpartnerek között volt – a teljesség igénye nélkül – Aponyi Noémi és Weiner Sennyey Tibor, Szirák Péter, Hafner Zoltán, Gregor Dotzauer és Klaus Dermutz. Az interjúk változatos formájúak (találhatunk itt chat-interjút, klasszikus interjút, és a mű legvégén egy érdekes, novellaszerű interjút, ahol a kérdező maga Krasznahorkai), a kérdezők sokféle közegből és országból jönnek, de a válaszokban rejlő motívumok összekötik a szövegeket. A motívumok pedig mintha kört alkotnának. Olyasféle kört, amilyet Ion Grigorescu festőművész emleget az utolsó interjúban.

Én is megkísérlek “körökben” beszélni a kötetről. A kezdőmotívum az irodalom – már ha van értelme Krasznahorkainál, az egység írójánál alfáról beszélni. Erős véleményt fogalmaz meg: a magyar irodalom ma nem független a kulturális-hatalmi szisztémától, szereplői megalkudtak a fennálló helyzettel. Már nem azért írnak, mert elviselhetetlennek érzik a személyes függetlenség és szabadság hiányát, hanem azért, hogy sikeresek legyenek. A szerző azt javasolja, hogy az irodalommal csak költők és írók foglalkozzanak megint, és hogy miért? „Mert felzaklat[ja], hogy még ebben a koszos és szabad bugyorban sem hagyják békén az embert.”

A szabadság motívuma vonul tovább akkor is, amikor a szerelemről kérdezik a szerzőt. „Én a szerelemben az emberi szabadság egyik legmagasabb rendű formáját látom.” A szerelemből globális hiány van, az európai szerelemfelfogás hanyatlik, akárcsak maga a világ. Sok interjú kezdődött azzal a kérdéssel, hogy miért ilyen pesszimista a Krasznahorkai-univerzum. A válasz fájdalmasan tömör volt: mert a világ ilyen. Pontosabban nem is a világ, hanem az emberek ilyenek. A romlás akkor kezdődött, mikor elfelejtettük a tökéletességre való törekvést. „Egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti.”  A tökéletességre, teljességre törekvés legjobban a keleti kultúrákban mutatkozik meg, amelyek szemlélete a természetet és az embert teljes harmóniában képzeli el. A keleti ember alázattal viseltetik a természet iránt, ahogy ez a Seiobo járt odalentben is megfogalmazódik.

Emellett az egyik legfontosabb ismérve a precizitás, az a fajta gondosság, amely a világ egyszerű dolgait is figyelemmel kíséri – de nem kérdez rájuk! Nem kutatja az okokat, nem teszi fel a nyugat egzisztencialista kérdéseit. Elfogadja, hogy nincs idő, nincs én. Egyetlen egység van, amelyet nem kell, és nem is lehet szétválasztani. Amely eleve adott és megkérdőjelezhetetlen. Hogy a hagyomány az hagyomány, nem kell keresni, hogy miért alakult úgy, ahogy. A lényeg a tökéletes szépségre való törekvés. Erről szól az origami is, vagy a kalligráfia. Innen több irányba letérhetünk. Az egyik úton Ion Grigorescu áll: a 25. interjú főhőse, aki már a korábbi szövegekben is megidéződik; a festő, aki akár Krasznahorkai alteregója is lehetne. Grigorescu nyelve, ahogy ő maga fogalmaz, a kollektív, a hagyomány. „Ha beszélni akartam róla, egy olyan nyelvet használtam, amelyhez csak vissza kellett térnem, mert mindig bennem volt.” – mondja Grigorescu. Továbbhaladva a „körön”, eljutunk Krasznahorkai nyelvéhez. A Krasznahorkai-mondatokhoz. A téma mintha kellemetlen lenne a szerző számára: nehezen beszél róla, pont a saját nyelvéről. Annyit mégis megtudhatunk, hogy e tekintetben is a tökéletesség lebeg a szeme előtt: létrehozni azt a mondatot, amiben minden benne van. Még ha ez veszélyt is hordoz magában, hisz fennáll a lehetősége, „hogy a végén eljutok egy teljesen egyszerű kis kijelentéshez, amelyre azonban rá tudom tenni az életemet. […] Az a pillanat, amikor ráteszem az életemet, lesz egyúttal a halálom pillanata is.” A legtökéletesebb mondat sosem fejeződik be, nincs eleje, se vége. Talán ez a célja a Krasznahorkai-mondatoknak, az idő megnyújtása, az időből való kilépés. Ez a beszédforma-szerű írás, kissé talán túlozva, egy végtelen „Ohm”. A nyelv ugyanis sajátos rítus, zene, és itt megint visszakapcsolódhatunk Grigorescuhoz. A nyelvről beszélve a fordítás kérdése is felvetődik. Krasznahorkai ahhoz a fordításelméleti vonalhoz csatlakozik, amely nem hisz abban, hogy egy bizonyos nyelvben megírt szöveg, vagy akár egy egyén által elgondolt eszme átültethető lenne egy másik nyelvre. „Van egy homály a nyelvünkben, amely olyasmi, mintha mindegy volna, miről akarunk beszélni, a nyelvünk mindenképp arról beszél, hogy valami nagy kincs van fájón elrejtve valahol.”

Érdekes, hogy a külföldi interjúkészítők mennyire tipikusan magyar írónak tartják azt a Krasznahorkait, aki saját bevallása szerint nem a magyarokról ír, hanem minden emberről. A Sátántangó politikai odavágásként való értelmezését is visszautasítja a szerző, mondván, a Kádár-korszak nemcsak a magyarság akkori képét írja le, hanem az egész világét. Azonban mégis, a külföldi kritika valami sajátosan magyar, sajátosan kelet-európai ízt érez a Krasznahorkai-műveken. Ciórani értelemben vett magyar szomorúság – mondják. Azonban Krasznahorkai tagad. Az ő irodalma, ami a mai irodalomnál több akar lenni, nem öncélú („a próza az egyetlen, amellyel meg tudom akadályozni, hogy az énemről beszéljek”). Nem magyarokról szól, hanem az egyetemes kiszolgáltatottságról, amit az ember érez, amit többek között már Kafka, Rilke, Thomas Mann és Faulkner is megfogalmazott.

Fájó pontja Krasznahorkainak, hogy szülőhazájában nem kap elég elismerést. Periférikus szerzőnek tartják, lehet, hogy valóban az is. Saját bevallása szerint nincs otthon sehol: „az itthon negatív vonzás, a külföld pozitív taszítás” – ahogy több interjúban is megfogalmazza. Azonban – és itt vissza is térek a kezdő motívumhoz – ez az állapot, a periférián létezés is egyfajta szabadságot ad a számára. A társadalmon kívüliség a keleti kultúrákban a művész védjegye. Talán ezért is nehézkes a magyar keretek közé beilleszteni Krasznahorkait, hisz a magyar irodalom hagyományosan társadalmi pozícióban szereti láttatni alkotóit.

Hogy milyen is ez a kötet? Folyton önmagába visszatérő. Huszonöt beszélgetés, ugyanarról. Sokszor monologikus, az interjú-műfaj ellenére is. Izgalmas, hogy Krasznahorkai a kötetet saját szája íze szerint rendezte. És ha lehet ilyet mondani, mintha az utolsó, Grigorescuval készített interjú (ami tehát fordított alapállásból indul, Krasznahorkai a kérdező, ez egyébként a második ilyen szöveg a kötetben) olyan, mint egyfajta parallel-novella. A nyelvről szól, a beszélgetés feleslegességéről, a hagyományról mint megszólalási formáról. Grigorescu, mint Krasznahorkai görnyedt ikre, megadja nekünk a kulcsot a megfejtéshez. Nem kérdez, nem válaszol. Nem kérdőjelez meg semmit.

                                                                                                                            Murzsa Tímea

(Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Magvető, Budapest, 2012.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s