Ambivalens (könyvkritika)

Tulajdonképpen egyszerű az alaptörténet Jonathan Garfinkel A Jeruzsálem-projekt című regényében. Adott egy fiatalember, egy író, aki keresi önmagát és helyét a világban, miközben kénytelen átgondolni viszonyát mindazokhoz az elvekhez, szokásokhoz, hagyományokhoz, amelyek szellemében felnőtt. Mint oly sok esetben az irodalom történetében megint egy idealista fiatalember történetét követhetjük végig, akinek be kell(ene) látnia, hogy nem lehet megváltani a világot, mert a világ nem akarja, hogy megváltsák.

Az alaptörténetet ez esetben az teszi egyedivé, hogy főszereplője (a szerzővel azonos nevet viselő) Jonathan Garfinkel a multikulturális és deklaráltan is multikulturalista Kanada állampolgára, ugyanakkor gyerekkorában a Haim Nahman Bialik odesszai költőről elnevezett torontói cionista iskolában tanult. Részben erre is vonatkoztatható a regény eredeti címében szereplő ambivalencia kifejezés, Jonathannak kanadaiként a tágabb közeg azt sugallja, hogy a különböző nézőpontok, különböző tradíciók egyenrangúak, miközben szűkebb környezetét illetően napi nyolc órát tölt egy iskolában, amelynek ideája, hogy a sajáton kívül semmilyen más nézőpontot nem ismer el.

A Jeruzsálem-projekt sok szempontból illeszkedik a kanadai multikulturalista regények trendjébe, hiszen egy kettős, pontosabban hibrid identitással rendelkező elbeszélő-főszereplő szemszögéből ismerhet meg az olvasó egy jelenséget, egy problémát, ami szervesen összefügg a központi karakter identitásával, illetve identitásproblémáival. Ezzel egy időben beleillik a kortárs történelmi regény egyik nemzetközi (elsősorban angolszász) áramlatába is, amennyiben egy saját, személyes probléma összefonódik valami múltbeli történet utáni nyomozással.

Jonathanban egy sor megválaszolatlan kérdés marad gyerekkora óta arról a hagyományról, amiben felnőtt. Amikor majd elutazik Izraelbe, hogy megnézze magának azt a jeruzsálemi házat, amelyben egy fedél alatt lakik egy arab és egy zsidó, és aztán ennek a szokatlan helyzetnek az előzményei után kutasson, egyúttal az egyoldalú, egy nézőpontú gyerekkori neveltetése okozta problémák feloldásának lehetőségét is megtalálni véli majd.

Jonathan Bialik iskolában töltött éveit, amelyek részletes felidézése értelemszerűen fontos motívum a regényben, a kiválasztottság és a bűnösség kettőssége határozza meg. Ahogy az előbbi kifejezést sem értelmezik a tanárok, ugyanúgy nem fűznek magyarázatot például a Holokauszt borzalmainak tanórán lejátszott filmfelvételeihez sem, újratermelve ezzel egy sor traumát. A kis Jonathan ugyanis az 1980-as évekbeli torontói kertvárosi jólétben rettegve várja éjszakánként, hogy mikor jön érte a Gestapo, és kétségbeesetten próbálja elrejteni magán a „bűnjelet”, körülmetélt nemi szervét.

A kiválasztottság kérdése hagy azonban mélyebb nyomot a már felnőtt művészben, és ez irányítja végül is a palesztin helyzet részletesebb és a másik nézőpontból történő megismerésének kísérlete felé. Hiszen mit is jelent ez a kiválasztottság? A legkézenfekvőbb megoldást egy a regény későbbi fejezetében olvasható elképzelt beszélgetésben adja egy volt tanára, hogy az erkölcsi példamutatásra választatott ki a zsidó nép (ahogy a görög a filozófiára, a római jogra, azt arab a matematikára stb.), ez a helyzet tehát nem privilégium, nem jog, hanem kötelesség. De hogy lehet erkölcsileg példamutató egy nép, amely megszáll egy másik nép lakta területet, amely menekülttáborokba kényszeríti, vagy elűzi annak  a másik népnek a lakóit, falvait földig rombolja, hogy helyébe ligeteket építsen jómódú kanadaiak pénzén?

Amikor Rana, a szintén Kanadában élő palesztin nő beszél neki arról a bizonyos házról, Jonathan saját, még nem egészen kiforrott ideái megvalósulását látja meg benne. Lám, lehet együtt élni, van egyetértés, fontosabb a békevágy és a kompromisszumkészség.

Ám a férfinek csalódnia kell, a két ember csupán azért él egy fedél alatt, mert mindkettő a nagypolitika áldozata, és mindketten makacsul ragaszkodnak saját igazukhoz és sajátjuknak tekintett tulajdonukhoz.  De Jonathan ezek után sem képes elengedni ezt a történetet, nem képes szembenézni a csalódásával, tovább keres, kutat mégis a múltban valami pontosabban meghatározhatatlan után, miközben nagyon sokféle embert (zsidókat és palesztinokat egyaránt), és ezzel együtt nagyon sokféle nézőpontot, véleményt ismer meg.

Ezen a ponton könnyen problémássá válhat az elbeszélés az izraeli-palesztin konfliktust napi szinten nem követő olvasó számára. A szöveg dokumentumregény mivoltához méltón nagyon sok tényt, információt tartalmaz, nagyon sok a hivatkozás konkrét, valós politikai fejleményekre, például Jitzak Rabin pályafutására, a konfliktushoz való hozzáállásának változásaira, Ehud Barak és Arafat tárgyalásaira, annak eredménytelenségére, és így tovább, vagyis nagyon könnyen el lehet veszni a részletekben. Ugyanakkor, ha el szeretnénk vonatkoztatni, ha általános igazságokat, tapasztalatokat szeretnénk levonni a történetből, akkor pedig túlságosan leegyszerűsödik minden, s könnyen bugyuta közhelyekhez juthatunk el, amik csak közhelyek és nem megoldások.

Megoldás persze a regényben sem lehet, hiszen az azon kívüli valós világban sincsen továbbra sem; az elbeszélés lezárása, miszerint valószínűleg lebontják a házat, csak egy patetikus és szentimentális elem, és a történet egészét tekintve nincs is igazán súlya. A fontos gondolatokat a szereplők amúgy is Jonathan hallucinációiban, látomásaiban mondják ki. Ennek a gyakran ismétlődő motívumnak annyi racionális alapja van, hogy az elbeszélő cukorbeteg, s az izraeli útja során nem mindig tudja megfelelően kezelni magát. A történet előrehaladtával ez az elbeszélői megoldás leszakad az ok-okozati összefüggésről, és különféle szituációkban szolgál a megoldás illúziójával

Nem szabad azonban szó nélkül elmenni amellett, hogy van néhány nagyon is súlyos, és a magyar olvasóközönség számára is minden bizonnyal lebilincselő erővel bíró fejezet, például amelyben Jonathan egyedül látogat el az egyik menekülttáborba; csak úgy besétál, az ottaniak bizalmukba fogadják, sőt a közösség életének néhány intim pillanatát is megosztják vele. Benne van ebben a jelenetben a másikkal, az idegennel szembeni természetes félelem és annak legyőzésére tett (ez esetben sikeres) kísérlet.

Összességében tehát könnyen ambivalens viszony alakulhat ki az olvasóban is a könyvvel kapcsolatban. Sok-sok olyan részlet, motívum található benne, amiért joggal érezheti bárki, kár lett volna ezt a könyvet és az általa adott élményt kihagyni, ugyanakkor a szituáció részletezésének módja, valamint a témához kapcsolódó előismeretek esetleges hiánya miatt könnyen válhat csalódottá is az olvasó a kötet végére érve.

Emellett csalódást kelthet még a hanyag szöveggondozás. Sajnos kirívóan magas a bosszantó félregépelések száma a könyvben, erre a szöveggel foglalkozóknak sokkal jobban kellett volna figyelniük.

Ennyit ez a regény mindenképp megérdemelt volna.

Pethő Anita

(Jonathan Garfinkel: A Jeruzsálem-projekt. Átkelés az izraeli-palesztin határon. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, 2012. Fordította: Váradi Péter. Utószó: Vári György)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s