(Kiszavalóshow, Kalicka bisztró, 2012. március 12. Rendező: Mihók Nóra Zsófia)
Fontos, hogy a vers közvetítője megfelelő érzelmi intelligenciával nyúljon az adott alkotáshoz. Vajon képes-e a szerzőn kívül bárki más átadni azt, amiről a mű szól? Egy profi színészi előadás mást nyújt, mint a legtöbb szerzőé. Abban megegyezhetünk, hogy új jelentésrétegek jönnek elő. A kérdés az, hogy az új jelentésrétegek előkerülése együtt jár-e a régiek elvesztésével? Tágabban értelmezve: van-e egyetlen releváns jelentés, vagy minden a befogadón múlik?
Mihók Nóra koncepciója egy mondatban összefoglalva a következő volt: a verseket sajátos kis jelenetként, akár egy kortárs darab monologikus részeként felfogni. Ez a sajátos párbeszédesség nyújtotta azt a potenciált, amit a performansz kihasznált. A cél az volt, hogy a művek új aspektusai tűnjenek elő a profi színészek, és néhol a zenei aláfestés által. Erről szólt az egész este: hangulatokról és jelentésekről.
A kezdő vers, Berényi Csaba Ölbe ültetett szobanövénye rögtön zenei betéttel indult. A mű magányos, depresszív hangulatát a Levitál zenekar megelőlegezte a kezdőakkorddal. Azzal, hogy nem rögtön a vers, hanem a zene kezdődött el, bizonyos szinten megszűnt a szöveg princípuma. A zene és szöveg együtt működött, mint egy jól eltalált Requiem egy álomért-jelenetben. Hasonlóan történt Liptai Nóra Azok a szép napok…, és Polgár Tóth Tamás Szertartás című versének esetében is. Katona Ágota Családfákját különösen erősnek éreztem ilyen előadásban. A mozgás, a keresés motívuma, ami eleve adott volt a versben, megélénkült a zene ritmikájának, visszatéréseinek és kilengéseinek köszönhetően.
Evellei Kata Juditját különös izgalommal vártam. Ez alatt a vers alatt nem szólt zene. Nem is bírta volna el. Feszült figyelemmel hallgatott a közönség, mert ez egy ilyen élmény volt. Olyan hidegkirázós. Hasonlóan szuggesztív volt Mihályi Réka Gombolkozás és Kemény Lili Végtelenül Egyszerű című verse is – mindkettő Telepó Zsófia előadásában, zenei aláfestés nélkül, „hagyományos” módon hangzott el. Nyerges Gábor Ádám Feljegyzések készülnek II. című versét Hernádi Szabolcs olvasta fel.
Számomra előadásmód szempontjából a legérdekesebb (és legproblematikusabb) vers Horváth Dorottya Margit álomba ringatja magát című műve volt. A verset Telepó Zsófia és Resetár Dániel adták elő, így a lírai én, Margit sajátos altatódala kétszólamúvá vált, ami nagyon izgalmas egy alapvetően belsőbeszéd-szerű vers esetében. Hogy jön be ilyenkor a második szólam? Resetár Dániel hangján talán az örökkévalóság szólalt meg. A semmi, a nem, és a nincsen. Talán Margit belső árnyai, talán a sötét szoba falain terpeszkedő rémalakok. Hasonlóan polifonikus megoldású volt a szerző Gyümölcsfák című verse is, amihez tökéletesen illett a három különböző hangú, egymással versenyző, bohókás férfiszólam (a szólam talán azért is helytálló kifejezés itt, mert zenei kíséret is volt a vers alatt); illetve Nyerges Gábor Ádám Széljegyzetek is készülnek IV. című műve, ahol már csak praktikus okokból is hasznos volt három különböző beszélőt szerepeltetni a vers hosszúsága miatt. Annak ellenére, hogy ez a mű is – akárcsak a Margit álomba ringatja magát – egyetlen lírai ént sugall, a három különböző színész három különböző tónussal egy férfi három életszakaszát idézte meg, így a polifonikus előadásmód a Nyerges-versnél is működőképesnek bizonyult.
A záróvers az Egy szó gyerekkori fényképei volt Horváth Dorottyától. A vidám vers előadásában mind a négy színész részt vett. Játszottak benne, vele, az egész vers egy nagy játék volt, ami megnevetette a közönséget.
Hogyan adott mást ez a performansz, mint egy szokványos est? Az előadás után Mihályi Rékát kérdeztem, hogyan élte meg verse előadását ebben a formában. Szerinte mindig rizikós, ha valaki más olvassa fel a versét, hiszen a felolvasóban nincs meg az a bizonyos „belső hang”, ami őt, a szerzőt vezérelte, így csak a központozásra hagyatkozhat. Azonban így, hogy színészek olvasták a verseket, új és más jelentésárnyalatok is előtűntek, amelyek egy hagyományos esten nem feltétlenül kerültek volna felszínre.
A kulcs talán Mihályi Réka utolsó mondatában rejlik. Új és más jelentésrétegek. Ez persze nem válasz a kritika elején feltett kérdésekre. Hogy melyik jelentésréteg „jobb”: a szerzői, a színészi, netán a zenével dúsított és megerősített? Erre talán nincs is válasz. A Kiszavalóshow igazi befogadói est volt; azért nevezem így, és nem szerzői estnek, mert itt a hallgatóság szerepét éreztem fontosabbnak. A színészek is „csak” közvetítők voltak, ezt az érzést erősítette az is, hogy a versek előtt a felolvasó nevét nem mondták be. A lényeg a hangulat átadása volt; egy közösségi élmény, ahol, szentimentálisan szólva, „összekapcsolódnak” az emberek a szövegek és a zene által. Légy együtt a szöveggel! – ahogy a plakát is mondta.
Murzsa Tímea
Képek: felonline.hu
Apokrif Online 