“Ha sokat rágod, a végén se lenyelni, se kiköpni…” (interjú Kukorelly Endrével)

Alig lép be az Írók Boltjába, máris csörög a telefonja. Igyekszem nem hallgatózni, próbálom azt a látszatot kelteni, hogy nem is figyelek oda. Amikor azonban meghallom, hogy „épp a Rom könyvemet dolgozom át, csak baromira nincs időm rá. Ha van öt percem – ez most nem metafora, tényleg öt perc –, akkor felütöm, kicserélek benne egy és-t egy meg-re, aztán kitörölöm, és vissza az egész, szóval ilyenek…”, akarva-akaratlanul is kiül a mosoly az arcomra. Aki többé-kevésbé nyomon követi a kortárs magyar irodalmat, az ebben a percben rájöhet – még ha korábban nem is látta őt –, hogy Kukorelly Endre érkezett meg. – Szecskó Petra interjúja

 

Apokrif Online: Az életben fellépő helyzetekre is jellemző, hogy javítgatja őket? Rájön, hogy valami nem úgy sikerült, nem úgy történt, ahogy szerette volna, és akkor igyekszik helyre tenni?

Kukorelly Endre: Nem túl praktikus tulajdonság, hagyni kéne, nem rágódni rajta. Ha sokat rágod, a végén se lenyelni, se kiköpni… Az írással is ez van, viszonylag sok könyvem jelent meg, túl sok, kevesebb elég lett volna, csomó közepes vagy modoros szöveg, ezekkel szoktam pepecselni. Javítom, rontom. Nem kell mennyiséget írni, de amit csinálsz, alaposan csináld. Ez nyilván alkati dolog, van, aki ha megírta, úgy hagyja, nem néz vissza haraggal. Utolsó könyvem, a Reggel az egyik istennő eddigi rövidprózáim összegyűjtve és átdolgozva. A Memória-part és a Három 100 darab, plusz amit azóta írtam.

A.O.: Pedig sok mindennel foglalkozik. Író, költő, újságíró, kritikus, tanár, politikus, folyóirat-szerkesztő. Hová sorolja magát?

K.E.: Leginkább igyekszem jól érezni magam a létezésben, minden, amit teszek, erre irányul. Optimális esetben. Aztán sikerül vagy nem, mert kénytelen vagyok belekeveredni olyan ügyekbe is, melyekhez túl nagy kedvem nincs, inkább fárasztanak, mint nem. Ez jár az élettel. Mindenesetre arra törekszem, hogy jól érezzem magam, és az írás is erre vonatkozik. Magyarán akkor vagyok jól, ha dolgozom – illetve akkor biztos jól vagyok. Elsősorban íróként definiálom magam, a többi járulékos, ezt egészíti ki, járja körül.

A.O.: A gimnázium befejezése és az egyetem elkezdése között eltelt hat év. Ez idő alatt fizikai munkából tartotta el magát. Az útkeresés időszaka volt?

K.E.: Nem. Egyáltalán nem volt útkeresés, eleve az volt az elgondolásom, hogy írással, irodalommal akarok foglalkozni. Csakhogy politikai, származási okok miatt nem vettek föl az egyetemre –, meg két tiszta év sorkatonaság. A háború után szinte egész családom kitelepítették, elvettek mindent, irtó szegények voltunk. Apám, aki katonatiszt volt az antivilágban, megmondta a húgomnak, nekem is, hogy úgysem vesznek föl minket az egyetemre, ne próbálkozzunk.

A.O.: Aztán csak sikerült a felvételi.

K.E.: Nem tudom, miért, nagy kegyesen fölvettek. Nem nappalira, hanem levelezőre, és nem oda, ahova szerettem volna – történelem szakra, nem magyarra –, így jelentős vargabetűket írtam le, de szerencsémre nem adtam föl. A testvérem sajnos igen. Disszidálhattam volna, ez volt az opció, valahogy nem léptem meg – nem léptem le. Valószínűleg mert magyar írónak lenni külföldön reménytelen, és nyelvet váltani már nem voltam elég fiatal.

A.O.: Miért az irodalom felé fordult? Tudom, hogy gyerekkorában állandóan olvasott.

K.E.: Akkoriban gyakorlatilag nem volt semmi alternatíva. Internet, utazási lehetőség, nekünk tévénk sem volt, semmi olyasmi, ami ma kiváltja az olvasást. Az én korosztályom olvasott, én nagyon sokat, belesüllyedtem a könyvekbe. Nem feltétlenül tudatosan, tehát nem irodalmat olvastam, hanem csak olvastam. És egyszer volt egy erős, inkább különleges élményem…

A.O.: A Bűn és bűnhődés

K.E.: Igen, a Bűn és bűnhődés. Olyan típusú bonyolultságot és szervezettséget tapasztaltam a regényben, ami hirtelen arra döbbentett rá, hogy az olvasás nem egyszerűen annyi, hogy na jó, akkor én most gyorsan elolvasok egy könyvet, és abból megtudok valamit, ki kit győz le, kicsoda kivel jön össze stb. Nem egyszerű, sima, felsöpört járda, ahonnan innen oda jutsz, és kész, hanem egyfajta mélyút – magáért a rajta való járásért van.

A.O.: Az írásban az foglalkoztatja, hogy képet kapjon önmagáról. Ezt hogyan kell elképzelni? Amikor elkészül egy mű, mindig újabb szeletet ismer meg önmagából? Vagy már kialakult, hogy ki az a Kukorelly Endre, és mik a stílusjegyei?

K.E.: Remélem, nem így van. A kialakulás a vég. Az írás sok mindenre használható, még pénzt is lehet vele keresni, de leginkább arra jó, hogy az ember valami módon képet kapjon saját magáról. Egyfajta tükör – ezt mondom mindig azoknak, akiket tanítok. Nincs fogalmad arról, hogy igazából milyen vagy, viszont vágysz arra, hogy megismerd magad, ezért nézel tükörbe – nemcsak a nők, a férfiak is. Valamilyen szinten tisztába lenni magunkkal. Ha tükörbe nézünk, legalább a fizimiskánkkal képbe kerülünk. Az írás egyfajta lélektükrözés, ha kiírsz magadból valamit, kiírsz magadból, minél közvetlenebbül, stílustól és szabályoktól eltekintve, akkor van esélyed rá, hogy benne hirtelen magadra ismersz. Jobb esetben. Az irodalom az, ha ezt eléred.

A.O.: Mondta egyszer, hogy ön tudná a leggyilkosabb kritikát írni saját magáról.

K.E.: Így van. Durva lenne.

A.O.: Mivel nincs megelégedve?

K.E.: Gyakorlatilag semmivel. Ami elkészült, annak az egytizedére mondanám talán, hogy rendben van. Kis túlzással minden mondatomon lehetne javítani. Szoktam is. Amivel talán még jobban elrontom adott esetben… Abból indulok ki, hogy az enyém, azt teszek vele, amit akarok, amíg élek, javítgatom. Mindig a legutolsó könyvemmel vagyok leginkább kibékülve, most a Reggel az egyik istennővel. És a Samunadrággal – az, azt hiszem, úgy jó, ahogy van.

A.O.: Folyamatosan javítja önmagát is?

K.E.: Ez összetartozik, magammal ugyanaz a bajom, mint a munkámmal. Az ember sokáig nem engedi meg magának, hogy őszinte legyen, kicsit mindenki szebb, okosabb, érdekesebb akar lenni, mint amilyen valójában, szépíti magát, szépeleg, játssza az agyát, nem őszinte. Normális dolog, mindenki így tesz, én mindenesetre mérgelődöm magamon.

A.O.: Van olyan dolog az életében, amit megbánt? Amit másképp csinálna?

K.E.: Rengeteg, persze, sok minden.

A.O.: De gondolom, azért nem napi rendszerességgel zsörtölődik felettük?

K.E.: Napi rendszerességgel! Sok minden sokszor eszembe jut, rosszul döntöttem ebben meg abban, például abbahagytam futballozást, az hülyeség volt. Gyerekkoromban a Fradiban fociztam, és különböző okoknál fogva fölhagytam vele, már bánom, lehettem volna jó kis másodvonalbeli játékos. Amikor a hetvenes évek elején fölfogtam, hogy teljesen reménytelen a helyzet Magyarországon, el kellett volna mennem. Disszidálni kellett volna. Vagy például mikor először visszaadták az írásaimat, úgy megijedtem, annyira tiszteltem azokat, akik visszanyomtak, hittem nekik, beláttam, hogy reménytelen vagyok, öt évre abbahagytam az írást. Ugyanis noha azok a szöveget tényleg reménytelenül rosszak voltak, én nem voltam rossz, mivel nagyon komolyan akartam, amit akartam, és az már ettől nem rossz. Persze ezt így eleve nem lehet tudni, akkor semmiképp sem tudhattam.

A.O.: Mondják a szövegeire, hogy erősen ironikusak.

K.E.: Kikerülhetetlen, nélkülözhetetlen, hogy iróniával nézz körül. Főleg saját magadba, és magadon keresztül másokra. Humorpárti vagyok, és jó-érzés-párti, erre próbálom rávenni az olvasót. Érezze magát jól a következő néhány percben. Meg azután.

A.O.: Akkor tulajdonképpen az irónia “csak” irodalmi eszköz, kellék, nem keserűségből jön?

K.E.: Nem, egyáltalán, semmi keserűség. Noha elég sokat szívtam, a múlttal kapcsolatban sincs bennem keserűség. Ha a szüleimre gondolok, hogy miként alakult az életük, az fáj. Az is, hogy túl sokáig tartott a rendszer. Hogy az apám nem élte meg a változást

A.O.: Ha már a “rendszereknél” tartunk… Egyszer azt mondta, túl hosszan élt egy olyan korszakban, ahol sok volt a kötöttség, most már olyanban szeretne élni, ahol szabadság van. Ez motiválta, hogy politikusi pályára lépjen?

K.E.: Egyáltalán nem motivált semmi, véletlenül sodródtam bele. Igaz, végül belesodródtam, tehát korrekt úgy nézni, hogy valamifajta motiváció eleve volt bennem.

A.O.: Hogyan lehet véletlenül belesodródni ilyesmibe?

K.E.: 2009 novemberében meghívtak beszélgetni Miskolcra, egyetemisták szervezték. Egyszer csak megjelent ott egy régi barátom, Mile Lajos, akiről tudtam, hogy az LMP-s, és rágni kezdte a fülem, vállaljam el Pest megyében a képviselő-jelöltséget. Csak vigyorogtam rajta, azt hittem, ugrat, dehogy vállalok ilyesmit, mondtam neki. Ment a szokásos de igen-de nem, de igen-de nem, míg abba nem maradt. És 2010. január elején megint hívott, aztán egy másik régi barátom, Sepsei Gergő is, hogy akar velem beszélgetni LMP-ügyben. Találkoztunk, mert régen láttam. Azt mondta, csak a nevemet adjam, nemigen kell semmit csinálnom, én meg azt válaszoltam neki, hogy jó, alszom rá kettőt. Fél óra múlva felhívtam, és igent mondtam, gondolván, érdekes lesz megtapasztalnom, milyen belülről egy kampány. Ennyi volt. Minden másképp lett, mint ahogy gondoltam. Tényleg érdekes lett.

A.O.: Akkor nem voltak nagy világmegváltó tervei?

K.E.: Drukkoltam nekik, mert nagyon tetszett a lehet más a politika szintagma. Most is tetszik, most is drukkolok. Világmegváltás pedig… jó volna, ha más volna, másképp alakulna, és ehhez igyekszem hozzátenni a magamét – puszta önzésből. Ugyanis ha más volna a működés, mindenki jobban érezné magát, beleértve engem. Az történt, hogy a Pest megyei lista élére tettek, de nem tudtam, hogy ez befutó hely. Április 11-én, a választások éjjelén, hogy az LMP bekerült, mondták, hogy képviselő vagyok. Elég ártatlan voltam mindebben.

A.O.: Mennyi ideje marad így az írásra?

K.E.: Kevés. Semmi. Ez nyomasztó.

A.O.: Érték támadások azóta, amióta belépett a politikai életbe? Volt, aki elfordult öntől?

K.E.: Érdekes, nemigen. Baráti, haveri körben nem bántottak. Ismeretlenek támadnak olykor, piszkálnak, a neten beszólnak, ez normális, az interneten mindenki kap a pofájára. Hogy valaki ne állna velem szóba, olyan nem történt.

A.O.: Milyen viszonyban áll egymással irodalom és politika? A műveibe nem visz politikát?

K.E.: A kultúra politikai kérdés. A legalapvetőbben az. Minden kultúra, és minden a kultúra. Ha nem erre bazírozunk, amennyiben nem ez a bázisa mindennek, az maga a félreértés. A társadalom, és persze a rájuk sandító, mert tőlük, az ő választásuktól függő pártpolitikai elit tehát alapvető félreértésben van. Ha ez nem változik, akkor nem működik semmi jól. Addig nem működik semmi jól. Katasztrófa, hogy az emberek egy kritikus tömege mindezt nem tudja. Nem veszi észre. A politika, a közélet, a magánélet, bár külön vannak, folyvást egymásba hatolnak, egymást determinálják. Művészet nélkül nem igazodsz el. Semmiben.

A.O.: Tervez egyszer egy ilyen jellegű könyvet? Magyarország helyzetét megírni?

K.E.: Érdekes lenne, tudom. A helyzetem ebből a szempontból igazán kivételes, különleges, érzem is a felelősséget. Nem tudom, mi lesz, ebben a pillanatban inkább úgy érzem, hogy nem ezt akarom csinálni. Nyilván nagyon kimerített a parlamenti munka. Ha eltelik egy-két év, remélem, kipihenem ezt a típusú fáradtságot.

A.O.: Számos díja van. 1985-től kezdve szinte majdnem minden évben kapott valamilyen kitüntetést. Melyiket tartja a legfontosabbnak? Melyiknek örült a legjobban?

K.E.: A díj – ha kapod, semmi, ha nem kapod meg, minden. Megkapod, izgulsz előtte, fontosnak érzed magad, pénz is jár olykor – és ennyi. Mégsem semmiség, aki egyszerűen le-semmizi, becsapja magát. Szlovéniában, egy írótalálkozón megkaptam a Vilenica Kristálya-díjat, kb. 200 író közül. Mindenki felolvasott valamit, a saját nyelvén, szlovénre és angolra fordították, a zsűri pedig engem díjazott – mondjuk ettől hanyatt estem, végképp nem számítottam rá. Nem a nevemre adták, hanem a szövegekre, amiket felolvastam – erre még most is büszke vagyok, pedig baromi régen volt, majdnem 20 éve. Pontosan emlékszem a helyzetre. Jó helyzet volt.

A.O.: Hogy érzi így visszanézve, sikerült az évek során tenni azért, amit az elején mondott: most boldogan él?

K.E.: Gyanúsan jól érzem magam. Annyi, hogy amit csinálok, így túlzottan sok. Nagyon kifáraszt, alig élek. Jó volna egy hétig ki sem kelni az ágyból, csak olvasgatni. Ettől eltekintve jól vagyok, nem nyafogok. De az élet nem szünetel, szünet nélküli, egyfelvonásos darab.