Évjárat (13.) – Ingerküszöb

2011 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavaly indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Fehér Renátó írását közöljük.

(Ott álltam a Lengyel Intézet mellett az Andrássy úton és hallgattam, ahogy lelépésre utasítják, diktátorrá szóviccelik és súlyosbítják az emberek és a szónokok a miniszterelnököt. Tették mindezt visszavonhatatlanul és nemcsak (az oly jellemző) alkalmi felháborodásból. 2012. január 2-án, az Opera és az Oktogon között, a több tízezres tömeg talán nem is a Köztársaságot, sokkal inkább – én legalábbis biztosan így éltem meg – annak „elsőszülött” fiát siratta el. Egy szülő számára talán nincs is ennél rettentőbb.

Arra gondoltam, hogy akár lemond, akár lemondatják, akár a választáson veszít majd, ő soha többet nem kerülhet újra kormányra. Ahogy a korábbi, már megbukott, a tömegben álldogáló volt miniszterelnök sem. (Mert igazán csak) az nem lehet, hogy őket megengedi magának még egyszer ez az ország.

És megint a szívemet facsarja, mert az eszemben jár (a tavalyi tüntetéseken is mindig) egy sokszor (sőt unalomig, hatástalanságig), sokak által megidézett pillanat: beszédet mond az a fiatal (épp Petőfi korú) férfi a Hősök terén, az Újratemetésen. Ugyanaz a férfi, aki 50 éves korára zavart, görcsös és megtörni is gyáva öregemberré keseredett, forgácsolódott. Akiben mostanra semmi nem maradt a hős példaképből, a hiteles szakemberből, sőt már a (magával ragadó) szónokból sem.

És a tragédiája feloldhatatlan, még ha ki is szólít majd százezreket az utcára a tavasz folyamán. Mert elszalasztotta meghaladni, amit akkor, nagyon régen, a Műcsarnok lépcsőjén megtett – ez az ő kudarca. A saját és a barátai kudarca. Pártjának a kudarca, híveinek a kudarca, generációjának a kudarca és az én kudarcom. A hazám kudarca. Az elmúlt húsz vagy ki tudja hány évünk kudarca?)

A legmeghatározóbb tavalyi olvasmányaim szerzői Grecsó Krisztián, György Péter, Petri György és Kemény István voltak. Igyekeztem írni róluk, általuk, miattuk és nekik – netnaplót, szakdogát, születésnapi köszöntőt.

Szóval ezekből (volt köztük vers, esszé, regény és tévékritika is) sokat tanultam és tanulok arról, hogy mit jelent ebben az országban létezni a személyigazolványon túl, és miért itt érdemes egyáltalán. Hogy – ha nekem ez neadjisten fontos – miként válhatok jó hazafivá akkor, ha közben nem vagyok talán sem kirekesztő, sem sértett; ha nem sajátítok ki semmit mások kárára; ha az otthont közösnek hiszem, korholhatónak szégyenben, ünneplendőnek sikerben.

És áruld el (mert nehogy már itt, a saját szövegemben is színjátékra, kerülni kötelezz), vajon az politika-e, ha 1944-ről, 1956-ról, a Petri-szamizdatról, karácsonyi ételosztásról, demokráciáról vagy szolidaritásról beszélek vagy kérdezek? És ha mindez (netán tényleg) csak politika, akkor merészelhet-e bárki fölényes, kioktató és lenéző lenni, mondván a politikával nem érdemes foglalkozni, az időpocsékolás, komolykodás, ostobaság.

Mert nem azt várom, értsd már meg te imádnivaló és dühítő Csoda, hogy országgyűlési közvetítést nézz, publicisztikákat olvass napestig (ezek helyett talán inkább élni kéne), de, és lehet, hogy az én ingerküszöböm tényleg kiröhögni valóan alacsony, akkor sem értem, hogy a tiéd hogyan izmosodott ilyen tapintatlanul kibaszott magassá. És mitől születne meg benned végre némi felelősség bármi idegen iránt, ami kívül esik a rózsaszín ködbe borult lakáson, amibe – persze szeretetre és elismerésre méltóan – beleboldogulhattál.

És ha felelősség mégsem fogan, csak annyi méltányosságot szeretnék tőled, hogy legalább ezen az alapon ne nézzél hülyének.

Mert hidd el, jut időm másra is. Sőt, a legtöbb arra jut, hogy felkapargassam magamban, amit megmenthetetlenül személyesnek hiszek. Hogy szembenézzek azzal, ami hiányzik és azzal, ami elkerülhetetlen. Ez idén sincs, sem lesz másként.

Gondolok és irigykedem a közösen elhasznált, első kiló sóra, hogy az elfogy és meg lehet venni a következőt; a szilveszteri erkélyre, ahol megingathatatlanul kettesben érdemes koccintani; a reggelekre, amikor amellett ébredsz, aki mellett mindig, mégis mintha újra és újra az lenne életed első napja.

És jut időm foglalkozni azzal, hogy ne gyűlöljem meg annak ellenére a nagyapámat, hogy az elpusztításával zsarol és fenyeget az egészsége, az összes lelete, minden rágondoláskor.

Meg jut erőm arra, hogy elkerüljem a túlzó, félreérthető gyengédséget és érintést annak a nőnek a közelében, akit végre (nem hittem volna, de) nem futólag, nem tisztes távolból, nem rajongva, hanem igazán szeretek. Akinek még verset írni sem merek, és aki előtt végre nem is akarok lelepleződni, és nemcsak azért nem, mert valószínűleg sosem lehet az enyém.

Tudod, a figyelem az nem olyan, hogy el tud fogyni. A figyelem, az egyszer csak elvész.

Fehér Renátó

(kapcsolódó szövegek:

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje