Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

2011 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavaly indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Áfra János írását közöljük.

2011. Egy újabb világvégeváró év. Az első, amit egészében a debreceni albérletben töltöttem el, most erre mondom: otthon, (nem is olyan) távol a szülői háztól, Hajdúböszörmény patinásan poros belvárosától, a kopaszító fagyoskodástól és a minőségi éhezéstől, ami egy évtizeden át annyira természetesnek hatott. De most épp van időm sajnáltatni magam, ez is jelzi, hogy mekkorát fordult minden bennem.

És épp most, amikor a legnagyobb ratyiban van az ország, amikor monumentális adósságban úszik a családom, volt egy mégiscsak jónak mondható évem. Az első, amikor többnyire azt ehettem, amit kívántam; amikor ott lehettem, ahol épp akartam; amikor abból élhettem meg, amivel szívesen töltöm el az időt. Az első év, amikor megengedhettem magamnak, hogy hónapokig szerető legyek anélkül, hogy tudnám, és nem kellett az első gyanús jelnél elvarrnom a szálakat. Pedig sejtettem én, csak erősebb volt a megérzésnél az állandóságba vetett bizalom vagy a nyugalom. Nevezd rezignációnak.

De hiába olvasom Nietzschét és hiába nézem Nitsch performanszainak videó dokumentációit, így sem tudok leszakadni a lelkiismeretről. Belém van égve és feszít a köldökömön. Mikor engedek neki, hazamegyek. Számlákból terítő vár az asztalon, rétegben áll a por, az összes szobanövény a hidegtől haldokol. És akkor édesanyám azt mondja, „apukád büszke lenne rád”. Tőle pedig megijedne, gondolom ilyenkor. Sötét az élet, kemény a vérfolt. Amit az első agyvérzése hagyott, még az előző világvégevárás környékén. Amúgy meg épp egészséges, csak fáradt, dolgozni nincs kedve, vagy mondd ezt: depressziós. Csakhogy ez itt Magyarországon mellékes probléma, 50%-ra van leszázalékolva, huszonnyolcezer forintból kéne megélnie, és még lehet, hogy ezt is felülvizsgálják. Ez van. Csak az nyugtat kicsit, hogy most még tudom támogatni őt és a többieket. Pénzzel. A távolságommal.

Ezt kéne gyűlölni, de én legfeljebb undorodni tudok és menekülök, oda, ahova épp hívnak. Egy év alatt többet utaztam, mint eddig bármikor, igaz, csak országon belül, de (életemben először) voltam végre külföldön is – Bécsben a Prae.hu szerkesztőségével. „Az utazás az ember menekülése önmaga elől” – vallja Böhringer, de ami mélyebb és sikamlósabb, minthogy megtalálhatnánk, attól okvetlenül tartani kell. Legalábbis érdemes. Amúgy a mindennapjaimat (szó szerint minden napot) a munka szervezi, azt csinálom, amit nyolc éves koromban akartam (aztán tíz évig eszembe sem jutott). Szerkesztek, folyton csak szerkesztek. Egy végeláthatatlan szöveget (de közhelyes), amit emberek írnak. És ez – a rend elérhetetlen közelsége – egyfajta pótcselekvésre váltja a terveimet. Az év utolsó napja mégis valami egészen váratlan reményt kelt (jel: csatolt videó), valaki mintha azt szeretné, ha kiműteném belsősebeit és ettől hevesebben ver mechanikus szívem.